– Mit jelent önnek az Apáczai Csere János-díj?
– Nagyon fontos számomra, hogy azt az oktatói és tudományos kutatói munkát ismerték el, amelyet 1995-től végzek a Károli Gáspár Református Egyetemen. Tanítottam a Veszprémi Egyetemen is, és 2004, az alapítás óta a révkomáromi Selye János Egyetem tanáraként is dolgozom. Külön öröm számomra, hogy olyan személyről nevezték el a díjat, akiről én a régi magyar irodalom témakörben rendszeresen tartok előadást. Apáczai Csere János világosan látta az iskolák és a pedagógia szerepét és társadalmi fontosságát. Olyan dolgokat fogalmazott meg, amelyek ma is érvényesek és időszerűek számunkra.
– Mit lehetne ezek közül kiemelni?
– Talán azt, amit Apáczai a kolozsvári köszöntő beszédében fogalmazott meg, hogy egy ország akkor lehet igazán gazdag mindenféle tekintetben, ha az iskolái jók, és ha sok iskolája van. Azt javasolta, hogy Erdélyben is támogatni kell az oktatást, ha azt szeretnénk, hogy az ország felemelkedjen. Apáczai nyitottsága, amely szoros, mindennapi kapcsolatot jelent a diákokkal, számomra is fontos. Barátságosabb légkört tudott maga körül teremteni, és emellett odafigyelt a saját korának a tudományára is.
– Kásler Miklós miniszter a díjátadáson úgy fogalmazott, hogy a pedagógusok „tanítványaik példaképei”, akik „építik identitásuk pilléreit” is. Hogyan valósítható ez meg a felsőoktatásban?
– A régi magyar kultúrával, irodalommal, a leírt művekkel próbálom a hallgatókat megismertetni. Az identitásunk szoros része, hogy tudjuk, kik vagyunk. Ehhez pedig ismernünk kell a múltunkat.
– Van erre ma igény?
– Nehéz a helyzet, de folyamatosan láthatók biztató jelek. Mindig vannak olyanok, akik különösen érdeklődnek a régi magyar irodalom iránt, de összességében nem könnyű a helyzete annak, aki régi kultúrát tanít.
– Miért?
– Mert az irodalmat tanuló diákság többsége számára általában a huszadik századnál, Ady után kezdődik a magyar irodalom. Számukra már a 19. század sem túl érdekes.
– De mégis, miért érdemes foglalkozni a régi magyar irodalommal?
– Mert nagyon sok mindent nem érthetünk meg a saját kultúránkból, és akár a huszadik századi irodalomból sem, ha nem tudjuk, mi volt korábban. Rengeteg áthallás, visszautalás van a későbbi irodalomban az ó- és a középkorra, vagy éppen a reformáció időszakára. A régi magyar irodalom alkotói, különösen a 17. században meglepően modern emberek voltak. Erdélyben közéjük tartozott Apáczai, de egyik tanítványa, Bethlen Miklós is.
–Találhatunk kapcsolódási pontokat Apáczai és az ön munkássága között?
– Bár korábbi korszak a szakterületem, hiszen Szenci Molnár Albert – akivel nagyon sokat foglalkoztam – idejénél befejeződnek a kutatásaim, de Apáczai kora nagyon fontos folytatása mindannak, amit kutatok. Közös pont lehet talán a herborni református főiskola. Szenci Molnár Albert is oda járt, és az ottani professzorokkal barátkozott. Az intézmény a pedagógiai reformok területén nagyon nyitott volt. Az ottani professzorok később Erdélyben, a gyulafehérvári főiskolán is tanítottak, és így lettek Apáczai tanárai. Tehát nagyon szoros kapcsolat és összeköttetés látható Szenci Molnár és Apáczai között is.
Apáczai Csere János búcsúlevele Basirius Izsáknak
Hogy odahagyom Alba Juliát,
ugye, örömöt páráll okulárja
és úgy libeg-lobog talárja
mint dögmadárnak szürke szárnya?
Hogy odahagyom Alba Juliát,
az magán, mester, bizony nem segít,
az nem terem deák-mosolyt magának
és meg nem nyitja elméje lassú
zárjait.
Én odahagytam Alba Juliát,
a fejedelem így akarta,
de engem minden áldott este
árva párnámig elkísér a Teremtő
kegyelme.
Petrőczi Éva
– Milyen irányok vannak ma a régi magyar irodalom kutatásában?
– Folyamatosan napirenden van az új magyar irodalomtörténet megírása. Mindezt a szerzők kommunikációelméleti alapon próbálják megközelíteni. De rengeteg forrás nem jelent még meg, kritikai kiadásokat kellene közzétenni. Továbbá sok korabeli írásnak még nem készült el a magyar nyelvű fordítása a latin eredetiből. Munka tehát van bőven.
– A másik idei kitüntető címe a Károli-egyetemtől átvett Év Publikációja Díj. Ezzel a tavaly megjelent Coetus Ungaricus – A wittenbergi magyar diáktársaság 1555–1613 című kötetét ismerték el.
– Nagyon örültem ennek a díjnak. A könyv olyan témáról szól, amely a református egyház múltjáról mesél. A wittenbergi egyetemen volt egy magyar diáktársaság, amelybe a református egyház első néhány nemzedéke járt. Az akkori értelmiség olyan helyzetben tanult, amikor nem volt Magyarországon egyetem. Voltak, akik a hazai kollégium után Magyarországon maradtak tanárként, lelkészként. Mások pedig külföldön tanultak, ők alkották a későbbi vezetőréteget. A diáktársaság anyagai kutathatók, és nemcsak az életrajzaikat gyűjtöttem össze, hanem a Wittenbergben kiadott, főként latin nyelvű munkáikat is.
– A wittenbergi diáktársaság a mai felsőoktatásnak is példát mutathat?
– Mindenképpen érdekes a történetük, mert akkoriban és ott is azon mentek a viták, mint ma: például, hogy mennyire legyen autonóm egy egyetem, vagy milyen irányzat legyen uralkodóvá. A wittenbergi egyetem evangélikus volt, és egy idő után már nem viselték el, hogy református diáktársaság működjön náluk.
– Tavaly, a reformáció emlékévében rengeteg előadást tartott, hazai és nemzetközi konferenciákon is részt vett. Gondolom, az idei esztendő nem ennyire feszített.
– Nem, de most érik be a tavalyi munka gyümölcse. Az előadásaim végleges szövegeit készítem el, hogy kötetben is megjelenhessenek. Tehát az évforduló még idén is sok munkával lát el.
– És milyen további tervei vannak a közeljövőre?
– A wittenbergi diákokról szóló könyvnek része egy adattár, amely lényegében a korabeli református egyház vezetőit mutatja be. Ezt internetes adatbázis formájában is szeretném elkészíteni, hogy könnyen hozzáférhető és folyamatosan javítható legyen. A diáktársasággal kapcsolatos kutatást ugyanis nem lehetett befejezni, csak valahol abbahagyni, hiszen folyamatosan újabb és újabb adatok kerülnek elő, amelyek aktualizálják a könyvben megjelenteket. A munka egyébként a wittenbergi egyetemről is szól, ezért német fordítást is készíttettem, amely remélhetőleg németországi tudományos kiadónál jelenik majd meg. A fordító egy Magyarországon élő nyugalmazott evangélikus lelkész, Albrecht Friedrich. Amint lezárom ezt a témát, fontos tervem, hogy Szenci Molnár Albert levelezését újra kiadjam. A korábbi megjelenés óta sokkal többet tudunk a korszakról, és újabb levelek is előkerültek. A könyvtárak tartalmát már ismerjük, de a levéltárakból sok új forráshoz jutunk hozzá. Arra is volt már példa, hogy egy német ismerősöm talált az egyik ottani levéltárban egy addig ismeretlen Szenci-levelet, és átadta nekünk. A kiadványhoz kapcsolódó nagy munkát már korábban elkezdtem, csak be kell fejeznem.
T. Németh László
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2018. július 29-i számában.