„Mi is szeretnénk a vérünket adni a szabadságért” – 1956-ra emlékeztek a Károlin a teológusok

A Dies Natalis (születésnap) címmel meghirdetett alkalmat Literáty Zoltán, a Hittudományi Kar dékánja nyitotta meg. Röviden bemutatta a teológiai képzés történetét, és 1956 őszéhez érve úgy fogalmazott, hogy a teológia is a történelem résztvevője volt ezekben a hónapokban. Elmondta, hogy október 10-éről hozták közelebb a kar születésnapját a forradalom évfordulójához, hogy méltó módon tudjanak megemlékezni a hetven éve történt hősies küzdelemről.

Balog Zoltán dunamelléki püspök arról beszélt, hogy a református bibliaolvasó kalauzban éppen a napokban sorra kerülő Jób könyvének egyik tanulsága, hogy az élet határhelyzetei megmutatják mi van az emberben, egyenként is és csoportosan. – 1956 azon napjai, amikre most emlékezünk, számos határhelyzetet hoztak, és kihozták az emberekből, ami bennük szunnyadt – mondta Balog Zoltán. Hozzátette, hogy persze a határhelyzetnél kicsit több kell, mert Isten Igéjének a világossága is kell hozzá, hogy lássuk, ki milyen valójában.

– Ez a forradalom az igazság és a szabadság mellett robbant ki – mondta Trócsányi László, az egyetem rektora, aki szerint a kettő elválaszthatatlan egymástól, ahogy a jánosi evangéliumban is szerepel, az igazság szabaddá tesz. Hozzátette, hogy akkor végül a szabadság elbukott, az igazság órája nem jött el. 1956 fő feladatának azt nevezte, hogy „lelket adjon Európának és nemzetünknek”.

A megnyitó beszédeket három történelmi előadás követte, az elsőben Horváth Miklós, a KRE egyetemi tanára azt mutatta be, milyen okok vezettek először a tüntetésekhez, aztán ez hogy alakult felkeléssé, majd végül hogyan szélesedett szabadságharccá.

1956 református vonatkozásairól beszélt Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. Elmondta, hogy a forradalom napjaiban vállalt egyéni szerepek mellett a szabadságharc vége után is fontos események történtek az egyházban, a Református Megújulási Mozgalom aktívabb lett, és november 13-án küldték ki Ravasz László körlevelét, amelyre 1957 elejéig a gyülekezetek kétharmada támogató állásfoglalással válaszolt.

Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem docense az 50-es évek és 1956 kárpátaljai eseményeiről számolt be. Elmondta, hogy bár ott nem volt forradalom, de összeesküvés vádjával számos embert letartóztattak és hárman életüket is vesztették a fogvatartás során. Koncepciós perek révén az ötvenkét szolgáló lelkipásztor több mint harmada volt börtönben.

Az előadások után a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának születésnapján ünnepélyesen doktort is avattak Horváth Péter személyében.

Ezután következett a kerekasztal, amelyen olyan volt lelkipásztorok vettek részt, akik 1956-ban iratkoztak be a teológiai képzésre: Kovács Sebestyén Vera, Mikesi Károly és Komlósi Péter.

A beszélgetés kezdetén Kovács Sebestyén Vera elmondta, hogy 1956-ban lehetett érezni a „mozgolódást”, de ő akkor világosodott meg igazán, amikor már ott vonult az utcán a tömeggel, és ki mertek mondani olyasmit, amit előtte nem: ruszkik haza! Beszélt arról is, hogy nem volt olyan korú és társadalmi státuszú ember, aki ne érezte volna valamilyen formában a rendszer elnyomását. Ő az utolsó évfolyamban volt, akiket felvettek a Baár-Madas Református Gimnáziumba, amit 1952-ben az egyház átadott az államnak, de cserébe garanciát kapott rá, hogy a diákok befejezhetik máshol a tanulmányaikat. Kovács-Sebestyén Verát átvették a váci gimnáziumba, de hamar kizárták onnan, mint „osztályidegen szülők gyereke” és fél évig nem is tanulhatott sehol. Komlósi Péter is arról mesélt, hogy milyen felszabadító érzés volt résztvenni a felvonuláson a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth hídon át a Kossuth térre. – Azért, hogy ezen a délutánon ott lehettem, és átélhettem azt, amit életem legnagyobb eseményei között tartok számon, hálát adok az én Uramnak, aki ezt megengedte – mondta a volt esperes.

– Pap László dékán tartotta bennünk a lelket, mert hallottuk a történéseket, és mi is szerettünk volna valamit csinálni, de figyelmeztetett, hogy „református teológusok vagytok, nem foghattok fegyvert” – mondta Kovács Sebestyén Vera. Hogy a teológushallgatók tenni akarását kielégítse, Pap László felhívta a Péterfy Sándor utcai kórházat, ahonnan küldtek egy teherautót a teológusokért, hogy tudjanak vért adni. A kórház felé induló teherautót azonban a Kálvin térnél megállították szovjet katonák, falhoz állították és megmotozták őket, de végül továbbmehettek. Mikesi Károly felidézte, hogy Arányi Miklós, az egyik teológustársuk testvére velük volt, és jól tudott oroszul, így ő tolmácsolt. Nemsokára elengedték őket, és a kórházba értek vért adni. – Mondtuk, hogy annyi vért vegyenek le, amennyit csak tudnak, mert mi is szeretnénk a vérünket adni a szabadságért – mondta Kovács Sebestyén Vera. Mikesi Károly hozzátette, hogy ott a kórházban látta, hogy Arányi Miklós két géppisztolygolyóval játszik, ami végig a zsebében volt, amíg a szovjetek igazoltatták őket, és az isteni gondviselés munkája, hogy őt elfelejtették átkutatni, mert ő tolmácsolt. Azt is felidézték, hogy hazafele egy nyitott teherautón vitték őket, és a sofőrnek kis utcákon, nagy kerülővel kellett mennie, mert mindenhol harcok voltak. Amikor Ferencváros felől elérték a nagykörutat, kiderült, hogy pont két tűz között kellene átmenniük rajta. A sofőr mondta nekik, hogy mind hasaljanak le a platón, ő pedig lendületből nagy sebességgel áthajt a körúton. Szerencséjükre nem lőttek rájuk, de ez talán annak is köszönhető, amit Mikesi Károly idézett fel: – Mind hasaltunk, csak egyvalaki maradt állva, aki a vöröskeresztes zászlót tartotta, és ez a valaki itt ül mellettem, Vera volt az.

A teológián mindenkit leköltöztettek a földszintre a Ráday Könyvtárba a polcok közé, mert az emelet nem volt biztonságos – mesélte Komlósi Péter. Azt is megemlítette, hogy a forradalom napjaiban a Ráday Ház Dísztermében alakult meg a Keresztény Ifjúsági Szövetség.

– Október 24-én vagy 25-én kaptam azt a feladatot egy teológustársammal, hogy hozzunk kenyeret a mai Lónyay, akkor Szamuely utcából – mondta Mikesi Károly. – A kezünkben a nagy kosárral a Bakáts térnél mentünk át a Lónyay utca felé, amikor láttuk, hogy a Duna-parton szovjet harckocsik mennek, és ahogy ezt néztük, ránk kiabált egy kapualjból valaki, hogy „húzzák le a fejüket!”, és alig buktunk le, máris megeresztett egy sorozatot gépfegyverrel a harckocsi felé, ami persze ezt meg se érezte.

Az isteni gondviselésre hozott két példát Komlósi Péter: Kovács László teológushallgatót két lövés érte, az egyik a homlokát súrolta, a másik a nyaka tövén ejtett horzsolást. Millimétereken múlt, hogy túlélte – mondta el a volt esperes. Felidézte Simon Zoárd esetét is, aki az utcán ment, és mikor lövéseket hallott, lehúzódott. A lövések a feje felett csapódtak be, de levertek valamilyen falidíszt, ami a fejére esett. – Neki is jó nagy turbánt kötöttek a fejére, de túlélte – emlékezett vissza Komlósi Péter.

Nem mindenki volt ilyen szerencsés. Szűcs Zoltán csak peches volt, amikor a rádióhoz sietett és fél órán belül meglőtték. De az igazi tragédia például az őt látogató Magócsi Istvánt és Herczeg Lajost érte. Komlósi Péter felidézte, hogy Magócsi és Herczeg a Nagyvárad téri Szent István kórházban látogatták Szűcsöt, és sikeresen vissza is értek egészen a teológiáig, de meghallották, hogy a Lónyay útcában édesanyák egy csoportja beszorult kapualjakba a lövöldözés miatt. Komlósi Péter visszaemlékezése szerint vöröskeresztes jelzéssel segítették az ottragadt asszonyokat, de közben Herczeget szíven lőtték és azonnal meghalt, Magócsit pedig a térdén érte találat és elvérzett. A volt esperes azt is felidézte, hogy Herczeg Lajost a teológia udvarán temették el, és 1957 elején exhumálta és vitette el a családja. Komlósi Péter november 3-án felkéredzkedett egy tejszállítóra és négy nap alatt stoppolva hazament a szüleihez, így november 4-ét már nem töltötte Budapesten.

– Nagyon bevédősött a tudatunkba, hogy a halál ilyen közel jött hozzánk – mondta Kovács Sebestyén Vera, de hozzátette, hogy a harcos lelkület tovább élt bennük, ő a kabátja hajtókája alatt MÚK, azaz Márciusban Újrakezdjük kitűzőt hordott még jó darabig.

Mikesi Károly megosztotta, hogy sokáig motoszkált benne a gondolat, hogy Isten miért nem engedte, hogy sikerüljön? Hogy miért nem tudták a hazát önálló, szuverén országgá tenni, és az egyházat miért nem sikerült úgy átalakítani, hogy Jézus üzenetéhez hű legyen? Mikesi Károly később ezt a kérdést feltette Ravasz Lászlónak is – Komlósi Péter szerint inkább Joó Sándorhoz köthető az eset –, és ott az a válasz született, hogy amikor a háziasszony főzi a levest, a villával próbálgatja, hogy megfőtt-e már a krumpli, 1956-ban pedig még nem „főtt meg”.

A beszélgetés végén mindhárman üzenetet fogalmaztak meg a fiatal teológusoknak. Kovács Sebestyén Vera arra biztatta őket, hogy tájékozódjanak, mindent mérjenek le az Ige mérlegén és merjenek lépni, amikor kell. Mikesi Károly arra emlékeztette őket, hogy olvassák az Ó- és Újszövetséget, mert „a mi népünk jövőjét csak a szabadító Jézus Krisztus elfogadása és megélése fogja segíteni”. Komlósi Péter pedig arra bátorított mindenkit, hogy ne várjanak senkire és semmire, amikor az Isten azt mutatja meg, hogy tenni, hatni vagy szólni kell.

A teljes beszélgetést videón is megtekinthetik:

A kerekasztal után Lányi Gábor lelkipásztor, a Hittudományi Kar docense tartotta az istentiszteletet Jakab levele alapján.

Elmondta, hogy mi másról is lehetne beszélni október 23-ához közeledve, mint a szabadságról. – Az 1956-ban megmozdulók egy náluknál nagyobb ügyért, a másikért, a haza, a nemzet nagy családjáért háttérbe tudták szorítani magukat – mondta az igehirdető, és hozzátette: azzal, hogy ők életüknek egy pontján túl tudtak lépni az önérzetükön a másik ember szabadságáért, öntudatlanul is azt az isteni egyetemes igazságot ábrázolták ki, hogy az ember nem lehet igazán ember, hogyha nem szabad.

Arról is beszélt, hogy Isten az embert szabadságra teremtette, de csak az Istennel és Istenben lehetünk szabadok, és a bűnbe eső, Istentől elforduló ember az Istennel való közösség mellett ezt a szabadságot is elveszítette.

Az Istennel és Istenben megélt szabadsághoz vezető út az lehet, hogyha meglátom magamat Isten igéjének tükrében – mondta Lányi Gábor, aki példaként azt hozta fel, hogy a gyermek fejlődésének is fontos mozzanata, amikor kialakul az énképe, és rájön, hogy a tükörben önmagát látja, nem egy másik gyermeket. Úgy vélte, hogy a keresztény érettségnek is fontos jellemzője lehet ez a képesség. Azt is hozzátette, hogy hajlamosak vagyunk egymást állítgatni a tükör elé, mint ahogy Rejtő jenő is írta: úgy tudsz kimaradni a névsorolvasásból, ha te olvasod a neveket.

Az igehirdető elővette Farkas József konventi missziói előadó 1956-os lemondólevelét, és egy részét felolvasta az összegyűlteknek:

„Arra a gyötrelmes felismerésre jutottam, hogy egyházunknak a közelmúltban végzett szolgálata súlyos ítélet alá került. Mindazok a tételek, amiket a klasszikus református hitigazságok mellett vagy fölött, sőt olykor egyenesen helyett tanítottunk, úgy, mint hitbeli döntéseket, megmérettettek és rettenetes híjával találtattak. [...] Népünk iránti szolgálatunkról beszéltünk, de ez sokkal inkább népellenes kormányzatunk iránti szolgálat volt, mert annak mindenkori intenciói döntően meghatározták népünk felé mondott szavunkat. Egyházunk egységével büszkélkedtünk akkor, amikor felszínes látszategyezség is csak megfélemlítés és elhallgattatás durva módszereivel volt fenntartható. [...] Nem vádolom azokat, akik ezt a bűnös és tragikus helyzetet létrehozták egyházunkban. Magamat vádolom azért, hogy beleilleszkedtem ebbe az egyházi képletbe, és ha próbáltam is ennek kiáltó nyomorúságait javíttatni, téves tanításait evangéliumi igazságokkal korrigálni, a hűtlen vezetők szégyenét a gyülekezetek előtt elleplezni, alapjában véve egyházunk útját jártam én magam is.”

Lányi Gábor szerint olyan ember szavai ezek, aki épp belenéz abba a tükörbe. A jelenlévőknek pedig azt üzente: belenézhetsz az Ige tükrébe, felismerheted, hogy szabadságodnak a legnagyobb gátja legtöbbször te magad vagy: te adod oda magadat a téged megkisebbíteni, megüresíteni kívánó erők, dolgok, ügyek, ideák, szenvedélyek rabságába. – A szabadság útja visszatérés az atyai házba, visszakapcsolódás az Istennel való közösségbe, amire ő téged teremtett – mondta az igehirdető.

Az hittudományi kar harmadéves teológushallgatói videóval és verses műsorral emlékeztek meg a szabadságharc áldozatairól.

A műsor után a résztvevők együtt levonultak az épület udvarára, ahol Magócsi István és Herczeg Lajos kopjafáját koszorúzták meg.