Imre Mihály nemcsak irodalomtudós és Szenci Molnár Albert-kutató, hanem nemzedékek tanára, akinek szó szerint fejében van az irodalom: máig kívülről tudja például Jónás könyvének tetemes részét. A katedrán eltöltött hosszú életművét jól leírja, hogy résztvevője volt a négyszázadik és a négyszázötvenedik Szenci-emlékévnek is, fél évszázad különbséggel, és ma is aktívan foglalkozik a témával. A debreceni egyetemi oktató volt az egyik díjazott, aki átvehette a Károli Gáspár-díjat október 31-én, a reformáció napján.
Imre Mihály, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének professor emeritusa
Ezt a díjat nemcsak azok kapják, akik a rendszerváltás óta hűségesek hitükhöz, de annak az elismerése is, hogy olyan időkben sem tagadták meg protestáns voltukat, amikor ez nem volt magától értetődő. Nehéz volt akkoriban protestáns tudósként dolgozni?
Hódmezővásárhelyen kezdtem a tanári pályámat, a Bethlen Gábor Gimnáziumban (ma Bethlen Gábor Református Gimnázium – a szerk.). Az eredetileg református gimnáziumot 1723-ban alapították eleink, és amikor én odakerültem 1970-ben, a tantestületben még ott voltak a régi református gimnázium tanárai, akik megtapasztalták a protestantizmus hagyományait. Ezért nem tudta letarolni a kor politikai rendszere ezt a hagyományt úgy, mint több partikulában: Mezőtúr vagy Kiskunhalas például nagyon rosszul járt ebben a tekintetben. Olyan tantestületbe kerültem, olyan pedagógusok közé, akik Németh László tanítványai vagy kollégái voltak. A nagy író három évig tanított Vásárhelyen. Az igazgató, Grezsa Ferenc irodalomtörténész pedig maga is Németh László-kutató volt, aki támogatta és elismerte a protestáns gondolkodást. Persze, azért rajtunk volt a hatalom szeme. Az iskolai ünnepségek végén mi nem az internacionálét énekeltük, hanem a Szózatot – ez akkoriban hősi tettnek számított, nem akármilyen bátorság kellett hozzá.
Szó nélkül hagyták?
Nem hagyták szó nélkül, szóvá tették, de túl lehetett élni ezt az elmarasztalást. És még valami: a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak országos rangú és jelentőségű, kiemelkedő könyvtára volt és van a mai napig, amit a protestáns múlt hozott létre. Engem a kezdetektől nagyon érdekelt ennek a könyvtárnak a tartalma, ott váltam Szenci Molnár Albert-kutatóvá. Itt őrzik például a prédikátor-költő 1544-ben kiadott zürichi Bibliáját. Ebből a tantestületből később öt akadémiai doktor került ki. Hogy körülöttünk milyen volt a világ, azt ismerjük, de mi mégis úgy éreztük, szigeten élünk.
A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimmnázium
Abba lehet hagyni, ha valaki megérzi a gimnazista korosztály tanítását? Hogy került az egyetemi katedrára?
Mint említettem, az akkori kollégáim jó részénél természetes volt, hogy tudományos munkát folytattak, doktori értekezést, könyveket írtak. Amikor az igazgatóm tanszékvezető lett a szegedi egyetemen és látta, hogy régi magyar irodalommal foglalkozom, 1981-ben meghívott oda. 1974-ben ünnepeltük Szenci Molnár Albert születésének négyszázadik évfordulóját, az ünnepséget az akadémia irodalomtudományi intézete szervezte a sárospataki kollégiumban, amit akkorra már a hatalom igencsak megnyirbált. Éppen ötven éve volt, emlékszem, én is szerepeltem előadóként. De ami igazán emlékezetes, az a vártemplomban tartott koncert, ahol Berkesi Sándor vezényelte a debreceni kántus énekkarát. Nemrég ünnepeltük Debrecenben Szenci Molnár Albert születésének négyszázötvenedik évfordulóját, amelynek szervezésében nagy örömömre részt vehettem, és találkoztunk olyan kollégákkal, akik az ötven évvel ezelőtti ünnepségen is jelen voltak.
Hogyan folytatódott ezután a pályája?
Hét éve voltam Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, amikor meghívtak Debrecenbe, az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem Irodalomtudományi Intézetébe. Elfogadtam, és az egész családommal Debrecenbe költöztem. Itt aztán elkezdhettem Magyarország leggazdagabb protestáns gyűjteményében kutatni. A Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára óriási értékű könyveinek, kéziratainak köszönhetően folytathattam a Szenci-kutatásokat, írhattam doktori értekezésemet az életéből, három könyvet róla, és persze más tudományos témák is érdekeltek, amelyekből szintén könyvek születtek, nem is kevés.
A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának kiállítása Szenci Molnár Albert születésének négyszázötvenedik évfordulóján
Mi lenne az, amit fontosnak tartana, hogy minden magyar ember tudjon Szenci Molnár Albertről?
Egyetemi hallgatóimnak fel szoktam tenni azt a kérdést, tudják-e, melyik magyar költő verseskötete jelent meg legtöbbször. Mondanak Petőfit meg ezt meg amazt. Nem. Szenci Molnár Albert zsoltároskönyve jelent meg a legtöbbször, ami valójában egy verseskötet, költészetünknek, líratörténetünknek sarkalatos része. Na most, ha ezt egy reformátusnak mondom, nem kell sokat magyaráznom, mert ő minden vasárnap istentiszteleten énekli Szenci Molnár Albert zsoltárait, az ő tudásában jelen van. Ez az életút azért is kivételes, mert Los Angelestől Melbourne-ig több kontinensen a magyar közösségek éneklik a Szenci-zsoltárokat.
Olvasnak-e ma az emberek csak úgy kedvtelésből régi magyar irodalmat?
Hát, eléggé szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban...
Azokból induljunk ki, akik egyébként rendszeresen olvasnak bármilyen irodalmat.
A mai olvasók nagy része mobiltelefonon olvas, ha olvas. Azok olvashatnak régi irodalmat, akik ezzel foglalkoznak például az egyetemi oktatásban, és akik valamilyen módon hit közelben élnek. Vagyis akik számára a szakralitás nem idegen, hanem az értékszemléletüknek a része.
Lehet, hogy egyszer mint egy kincset újra felfedezzük ezt a világot? Ön biztosan tud érvelni amellett, hogy miért jó régi magyar irodalmat olvasni!
Számomra életfunkció, nélküle nem léteznék, eggyé váltam vele. A posztmodern gondolkodás nem igazán tud, akar azonosulni ezzel a világképpel, értékrenddel, tehát a transzcendencia ismeretévél, átélésével. Csak egy sort említek, ami megmutatja, hogy Balassi után Szenci a magyar költészetnek milyen izgalmas megújítója volt: „Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik” (42. zsoltár) – hát ez egy nagyon-nagyon szép vers amellett, hogy mind Balassi, mind Szenci heterorímes és heterometrikus verselést használt, ami forradalmi újítás volt a korábbi vala-vala végű mondatokhoz képest. Talán el lehet mondani egy mai egyetemistának is, hogy ennek milyen költészettörténeti jelentősége van.
Az a hír járja önről, hogy mindent elkövetett, hogy ne kelljen egy hallgatót sem megbuktatnia a vizsgákon. Ezt egyébként rendkívül emberségesnek élik meg a diákok. Így szokott lenni?
Ezt honnan tetszik tudni? Nem volt tudatos törekvés bennem, de nem szerettem buktatni, mert egy tizenkilenc-húsz éves ember roppant szenzibilis és intelligens szerintem. Ha nem is feltétlenül a régi magyar irodalom a kedvence, fel kell ébresztenem benne azt a felelősséget, hogy tanárként igenis kell, hogy az egész magyar irodalmat ismerje. A kultúra az felelősség. Róla beszélni nagyon nagy felelősség. Általam szólal meg a magyar irodalom. Ezt vallottam gimnáziumi tanárként és egyetemi oktatóként is – az esetek döntő többségében sikerült is.
A nyelvújítást megelőző korról beszélünk. Interjúkban, előadásokban, könyvekben Károli Gáspár nevét Károlyiként említi, ez a helyesebb írásmód ezek szerint?
Ez egy régi vita. Igen, az intézményt és a díjat is Károli Gáspárként nevezték el, de Károlyi Gáspár – levelei alapján tudjuk – Nagykárolyban született. A helységnévből képzett személyneve szerint tehát Károlyi. Az viszont igaz, hogy esperesként számos levelét Caspar Carolinusként írta alá. A Vizsolyi Biblián is Károli Gáspárként szerepel. Én azonban mindig Károlyi Gáspárnak mondom az említett származási névhasználatot figyelembe véve. Szegény Szenci Molnár Albert esetében azonban a cz-s írásmód mellett végképp semmi érv nincs, ami onnan datálható, hogy a XIX. században átírták, és a mai napig is sajnos sokan így használják.
Ha nem régi magyar irodalmat olvas, akkor mit?
Nagyon szeretem a költészetet. Elég sok memoritert is tudok, gimnáziumi tanárként sokat kértem ugyanis a diákjaimtól, és ezeket nekem is illett tudni. Mai napig is elég nagy repertoár van a fejemben a magyar költészetből, és ennek roppant módon örülök, mert ehhez nem kell könyv, sem számítógép, csak emlékezet, és ez igen gazdagító. A mai napig tudom például a Jónás könyvének legalább az egyharmadát. Egyszer, sok évtizeddel a gimnáziumi évek után egy osztálytalálkozón kérték is a diákjaim, hogy mondjam el a Jónás könyvét. Elég sokat elmondtam nekik belőle. Egyébként is nagyon kedvelem Babits munkásságát. A költészet az embert lényegéig megérinti, na.
Mit érzett, amikor megtudta, hogy éppen Károli Gáspárról elnevezett díjat kap?
Mi tagadás, örültem neki, hiszen az egész életem ennek a jegyében telt. Nemcsak az ember megbecsülése, hanem az önbecsülése is fontos. Mellesleg, megjelent Debrecenben egy könyvem, amely a Vizsolyi Biblia forrástanulmánya. Hogy úgy mondjam, egészen intim közöm van a Vizsolyi Bibliához. Ezért is érzem megbecsülésnek ezt a díjat.
„Esmérd a Teremtőt az ő munkáiból”
Hiánypótló könyvet írt a fizikoteologizmusról és XVIII. századi magyar művelőiről – akik szinte kizárólag református keresztyének voltak – Imre Mihály irodalomtörténész, a régi magyar irodalom kutatója. A kötet méltán tart számot azok érdeklődésére, akiket a hit, egyházunk korábbi évszázadai, a természet és a természettudományok vagy éppen a régi magyar nyelv szépségei foglalkoztatnak.