Hitben élve hitre segíteni

Bodnár Péterné Bíró Mária Kisvárdán nevelkedett hívő református családban, ruhaipari üzemmérnökként végzett, majd lelkész férje oldalán a kezdetektől fogva bekapcsolódott a demecseri gyülekezet gyermek-istentiszteleti szolgálatába. Már két gyermeküket nevelték, amikor felvették a debreceni teológiára. Az 1980-as években járunk, tanulmányai közben gyülekezeti hittanoktatást végzett, és képezte magát a gyermekmunka terén is. Időközben még két gyermekük született. Eleinte exmisszusi kirendelést kapott a demecseri és a dombrádi gyülekezetbe, később beosztott lelkész lett.

Bóna Zoltánné Molnár Gizella a teológia elvégzése után, 1980. november elsejétől került lelkész férjével együtt a Dunavarsány-Délegyházi Református Egyházközségbe. Férje mellett beosztott lelkészként szolgált. A lelkipásztori teendőkön túl mindkét településen hittant oktatott, miközben három gyermeket nevelt.

– Miért lettem lelkipásztor? Mert meghatározó volt a szülői indíttatás és a szülői példa. Édesapám is lelkész volt, így elég korán erre az elhatározásra jutottam, úgy éreztem, hogy jó lelkész leszek. Úgy gondoltam, hogy ebben a hivatásban megtalálom az életem értelmét. Tiszántúli vagyok, a férjemmel már a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában osztálytársak voltunk. Amikor ő később teológiára ment, még inkább bebizonyosodott, hogy ha majd összekötjük az életünket, akkor lelkészként jó segítőtársa lehetek – emlékszik vissza Gizella.

A nyolcvanas években a gyülekezeti élet még az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrzése alatt állt. Személyes kellemetlenségekkel, méltánytalan helyzetekkel járhatott a közösségi hitélet gyakorlása.

– Az Úristen valahogy mindig betakart bennünket. 1984-ben, a Demecserbe kerülésünk utáni évben megszerveztük az első evangéliumi tábort, azt a gyerekeknek szóló nyári hittantábort, amelyet azóta is minden évben újra meg újra megrendezünk. Akkor bele sem gondoltunk, hogy esetleg megfigyelnek minket, és ennek következménye is lehet. Engedélyt sem kértünk hozzá. Hívő szülők gyermekei vagyunk mindketten, gyermekként fogadtuk el az Úr Jézust. Fiatalként mi is jártunk ilyen táborokba, minket még tényleg titokban vittek. Akkor és ott szólított meg az Ige bennünket is. Saját életpéldánk alapján tartjuk fontosnak, hogy a gyermekek minél többször hallják az élő evangéliumot, és hitre jussanak. Hiszen az sem egyértelmű, hogy a hívő szülők gyermeke továbbviszi a hitet, ezért van jelentősége annak, hogy foglalkozzunk a gyermekekkel. Hamar megértettem, hogy ez az Istentől kapott feladatom – emeli ki Marika.

– Akkoriban egyáltalán nem volt természetes, hogy a gyülekezeti hitre nevelés mellett az iskolai hitoktatás is működik. Szolgálatom első évtizedében még féltek az emberek, bárkit könnyen el lehetett bizonytalanítani. Akik jártak istentiszteletre, általában beíratták gyermekeiket iskolai hittanra is. Délegyházán akkoriban még templomunk sem volt, de az iskolában megengedték, hogy összegyűljünk az istentiszteletre. Aztán másnap újra mentem, most már hittanórát tartani, külön az alsós és a felsős csoportnak. Kora reggel és délután volt erre lehetőség, ahol éppen hely adódott, akár a folyosón vagy a tornateremben. Miért volt nehéz? Mert ez a rendszer a diákokat és a szüleiket is méltánytalan választás elé állította: szakköri foglalkozás vagy hittan. Melyik gyereknek akaródzik délután kettőkor focizás helyett hittanra jönni? Ki az, aki rajzolni szeret, és a rajzszakkör helyett a hittant választja? – teszi hozzá Gizella.

Marika szóba hozza, hogy bizony voltak olyan szülők, akik nem engedték el gyermeküket a hittanra, így ők nem konfirmálhattak osztálytársaikkal általános iskolás korukban.

– Emlékszem egy lányra, aki nagyon szerette a földrajzot, sokat tanulmányozta az égitesteket, a bolygókat, majd arra a következtetésre jutott, hogy e mögött bizony lennie kell egy teremtőnek. Amikor nagykorú lett, eljött hozzám, hogy készítsem fel, mert konfirmálni szeretne. Örömmel fogadtam. Ez a rendszerváltáskor történt, és utána minden évben voltak hozzá hasonló felnőtt konfirmandusaim.

– A kibontakozó társadalmi változások a hitoktatásnak is óriási lendületet adtak. Nálunk – a hitéleti szabadság beköszöntével és az újjászülető gyülekezeti alkalmakkal egy időben – már 1991 szeptemberétől elkezdődött az órarendbe illesztett hittanoktatás. A dunavarsányi és délegyházi állami általános iskolában kötelezően választható formában ajánlották a hit- és erkölcstant a református és katolikus csoportokban, illetve az etikaoktatást is, mindet évfolyami szinten. Természetesen ez a mai modellnek megfelelő, de jóval korábbi lehetőség csak az iskolákat fenntartó önkormányzat határozott kiállásával és az iskola vezetősége, valamint a pedagógusok támogatásával valósulhatott meg ebben az időben. Továbbra is egyedül végeztem a hittanoktatás misszióját, mindkét településen nyolc-nyolc évfolyamon, a speciális tagozaton és az óvodában. Évente több mint kétszáz diákot oktattam. Fontossá vált, hogy minél több gyermek jöjjön el és maradjon ott az alkalmakon. Úgy szerettem őket nevelni, mint ahogy a Példabeszédek 22,6 mondja: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” Azokban az időkben Dunavarsányban és Délegyházán úttörők voltunk a hitoktatás terén – jelenti ki a nyugalmazott lelkész.

Ha nem történt is minden egyházközségben ekkora mértékű változás, az hamarosan kiderült, hogy a rendelkezésre álló hittankönyvek már nem elég korszerűek, nincsenek megfelelő, a gyermekek oktatását támogató segédletek, munkafüzetek és szemléltető eszközök.

– Először csak saját hittanosaim részére készítettem hittanfüzeteket, ezeket kollégáink kérésére tettük közkinccsé, hogy segítsük a munkájukat. 1992 elején megalakítottuk a Titus Hitéleti Alapítványt. Azóta itt jelennek meg óvodai és iskolai hittanoktatást segítő kiadványaink, amelyek az alapítvány segítségével jutnak el a négy egyházkerületbe és a határon túlra egyaránt. Munkám során azt tapasztalom, hogy a gyerekek hittanórán is nagyon szeretnek játszani. Manapság a családban sajnos keveset játszanak, társasjátékot alig. Hittanórán is fontosnak érzem, hogy folyamatosan fenntartsuk a diákok érdeklődését. Az elmúlt évtizedekben a férjem közreműködésével számos bibliai témájú szemléltetőeszközt, foglalkoztató füzetet, társasjátékot és kártyajátékot alkottunk. Honnan indult el a játékkészítés? Természetesen a családból. Mindig értékes időtöltésnek tartottam a közös játékot. Amikor a gyermekeink még kicsik voltak, minden hónapban kiválasztottunk egy országot. Erről az országról néztünk videófilmet, és az ott élő emberek játékait játszottuk a Népek játékai című könyv alapján. Az adott nemzet ételeit főztem. Esténként együtt imádkoztunk az ott élőkért, hogy minél többen ismerjék meg az Úr Jézust. A hittanoktatást ma is örömmel végzem, és óráimon szívesen játszom a gyerekekkel. Most is új kiadványon dolgozom, sok ötletem vár megvalósításra, mert hiszem, hogy „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róm 8,28) – vallja a demecseri hitoktató-lelkész.

2013. szeptember elsejétől lett minden állami iskolában kötelezően választható tantárgy az órarendbe illesztett és felekezeti alapú hit- és erkölcstan vagy az etika. Napjainkban hetente százötvenezer gyermekhez és fiatalhoz jut el Isten hívó szava a református hittanoktatáson keresztül. A felmérések azt mutatják, hogy a református hittanra járó gyerekek nyolcvan százalékának vagy minimális az egyházi kötődése, vagy semmilyen felekezethez nem tartozik, tehát nincs megkeresztelve. A szolgálók reménysége, hogy idővel a gyerekek és velük együtt szüleik is közeledni fognak a református egyházhoz és Isten Igéjéhez. Erre a kiemelésekben néhány olyan példát hoznak az első Molnár Miklós-díjasok, amelyek Isten kegyelméről és megszólító akaratáról tesznek tanúbizonyságot. Biztató gondolatok ezek. Mindezért egyedül Istené a dicsőség!