„Hidd el, hogy Isten ma is szól” – Karasszon István bizonyságtétele

Református lelkészcsaládban nőtt fel. Mennyire volt kijelölve ön számára ez az út? Hogyan egyeztethető össze a lelkipásztori és az egyetemi tanári hivatás?

Apámat sokan ismerték, tanítványai ma is szépen dolgoznak. Az ötvenes években egy tanyaközpont iskolájában tartott istentiszteleteket. Egyszer azt mondta: „Először kitakarítottam, aztán begyújtottam, megvártam a híveket, és csak aztán prédikáltam. Amit éppen kell, azt kell csinálni, de bizonyságot kell tenni.” Ez számomra a mai napig példaértékű. Emellett hálás vagyok tanáraimnak a debreceni teológiai akadémián és a svájci egyetemeken, csakúgy mint a tiszántúli gyülekezeteknek is, ahol szolgáltam, hiszen mindegyikük megerősítette bennem a szülőktől kapott örökséget. Amikor aztán az Eötvös Loránd Tudományegyetem arab szakára beiratkoztam és segédlelkészi állást kerestem, hogy mellette tudjak az egyetemre járni, és akkor azt a választ kaptam, hogy csak a dékáni hivatalban van egy állás, más nincs. Így kerültem én a Budapesti Református Teológiai Akadémiára, és ennek már negyvenöt éve. Számomra a katedra és a szószék nem különbözik. Ahol vagyok, ott bizonyságot teszek – még egy szekuláris egyetemen is. Persze figyelembe kell venni az adott közeg sajátosságait, de a küldetés azonos.

Az Ószövetség mellett kötelezte el magát. Mi volt a fordulópont, ami ebbe az irányba vitte el?

Ez egyrészt személyes ügy, másrészt a családhoz is kötődik. Az bizonyos, hogy az Ószövetség szeretete és kutatása családi hagyomány nálunk. Anyai nagybátyám, Papp László a második tanszékelődöm volt, apám pedig Debrecenben tanította az Ószövetséget. Nekem viszont nem csupán az Ószövetség, hanem általában a Biblia szeretete és tanulmányozása volt mindig is az életem célja. Bár dolgoztam újszövetségi tanszéken is – először tanársegédként, majd tanárként, igaz, Komáromban, a Selye János Egyetemen –, mégis örülök, hogy a szívemhez közel álló családi tradíciót továbbvihetem, és amíg bírom, addig csinálom is.

Ma miért foglalkoznak egyre többen az Ószövetség kutatásával?

Amikor az első komolyabb tanulmányomat írtam, a nehezebb része nem is az írás volt, hanem az anyaggyűjtés. Tréfásan azt szoktam mondani: vontcsövű puskával vadásztam a szakirodalmat. Például fel kellett kutatnom a bejrúti múzeum kiadványait is – nem volt egyszerű. Ma viszont ez sokkal könnyebb. Nincs vasfüggöny, konvertibilis a pénzünk, hozzá tudunk jutni a könyvekhez, még ha drágák is. Ráadásul itt van az internet, ami rengeteg információt kínál. De ez veszély is, mert az információáradatban sok a félrevezető, hibás tartalom is. Éppen ezért az ítélőképesség, a józan megítélés sokkal fontosabb ma, mint valaha.

Mit gondol a hagyományos és a digitális bibliaolvasásról?

A forma nekem nem jelent különbséget, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a digitális olvasás sokkal felszínesebb, és ez nem feltétlenül a formától, hanem a felhasználótól függ. Én például nem szeretek könyvbe írni, de aláhúzok, megcsillagozok – „megcsócsálom” a szöveget, ha szabad így mondani. Ha valaki ezt digitálisan tudja megtenni, legyen úgy. Viszont egyvalamit mindenképpen fontos tudni: az üzenetünket a digitális világban is hirdetni kell. Ez nem kérdés!

Ha már szóba jött az internet és a digitális felületek: hogyan viszonyul a digitális eszközökhöz az Ószövetség kutatása terén?

Legelőször is az anyagot kell ismerni. A fiatalabb generációra jellemző, hogy hajlamosak a szekunder irodalomra hagyatkozni anélkül, hogy elmélyülten tanulmányoznák a primer szövegeket. Ez viszont problémát jelent. Lehet valaki digitális vagy papíralapú kutató, de jelen esetben nekünk a Biblia a forrás, és azt kell valóban tanulmányozni. Sokszor látok olyan munkákat, amelyek két-három könyvre építenek, és ezekből készül egy negyedik; ez is érték, de nem ez a tudományos munka csúcsa. Fontos, hogy mindenki hozzáadja a maga „kis körömfeketényi” új meglátását, különben baj van.

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban esik szó a megújulásról. Mit üzenhet az Ószövetség a ma emberének és különösen a Magyar Református Egyháznak?

Először is azt, hogy Jézus Krisztus a fundamentum. Nem papír- vagy könyvvallás vagyunk, mi Krisztusban hiszünk, és az Ószövetség is róla szól. Ez egy hatalmas gazdagság, amit újra és újra tanulmányozni kell, mert más-más időben más üzenettel bír. A különböző értelmezések, meglátások, akár egy ókori szöveghez való viszonyítás segítenek felfedezni az üzenet mélységét. Elolvasni már önmagában is áldás, de az igazi gazdagság feltárásához rendszeres és alapos tanulmányozás szükséges.

Egyik korábbi könyvében is megjegyezte, hogy az üzenet régen sem jött könnyen. Mire utalt ezzel?

Valóban, írtam egy könyvet az Ószövetség teológiatörténetének kialakulásáról. Azt szerettem volna megmutatni, hogy már régen is küzdelem volt felfogni és közvetíteni az üzenetet. Az isteni szó ugyanis nem áll meg: Isten régen is szólt, és ma is szól. Ezt mindig meg kell hallani, dokumentálni szükséges, és tovább kell adni a következő nemzedéknek. Egy kiváló oxfordi teológus mondta, hogy az Ószövetség az Istenről szóló ismeretek „kumulációja” – azaz folyamatosan gazdagodó tudás. Már az Ószövetségen belül is előfordult, hogy egy régi kijelentést – például Mikeásét – egy későbbi próféta – mint Jeremiás – újra hall, újra érvényesnek és aktuálisnak érez. Ez a mi feladatunk is itt most, a jelenben.

Idén a hetvenedik születésnapja alkalmából ünnepi tanulmánykötettel köszöntötték a munkatársai mellett az egykori tanítványok, akik mára maguk is meghatározó szereplői a hazai teológiai életnek. Miben látja a tudományos utánpótlás-nevelés kulcsát az egyházi felsőoktatásban?

Őszintén szólva nem szeretem, ha ünnepelnek, zavarban is vagyok ilyenkor. Ráadásul hetvenévesnek lenni nem erény – ez egyszerűen megtörténik az emberrel. Viszont örömmel tölt el a kötet, mert sok tanítványom írt bele, és az is látszik belőle, hogy az Ószövetség kutatása ma mennyire szerteágazó és élő. A felmerült kérdéssel összefüggésben én alapvetően optimista vagyok: az Ószövetség kutatása ma sokkal erősebb, mint harminc-negyven éve volt. Ez nem csak az én érdemem: édesapám tanítványai is aktívan és kiválóan dolgoznak Debrecenben, és itt, Budapesten vagy Pápán is színvonalas, érdekes munkák születnek. Fontos, hogy ma már nem a vasfüggöny mögött dolgozunk, hanem nemzetközi kapcsolatrendszerrel, szabadabban. Ami viszont még hiányzik, az a kutatások integrációja. Össze kellene fogni, együtt gondolkodni, felfedezni. A Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumában – ahol immár huszonhat éve vezetem az ószövetségi szekciót – ezt próbáljuk elősegíteni. Hogy mennyire sikeresen, azt a vezetőség tudja megítélni, de én próbálom összefogni a gazdag és sokszínű kutatómunkát.

Az ünnepi tanulmánykötet címe – Ásré-háís – szó szerint azt jelenti: „Boldog az az ember...” Karasszon István mennyire tartja magát áldottnak, boldognak?

Száz százalékig boldognak érzem magam. Annyi mindent kaptam, és nem tudom, miért – nyilván kegyelemből. Ez boldogsággal tölt el, és amíg tehetem, ezt a munkát végzem. Az első zsoltár első szavaival maximálisan tudok azonosulni. Sőt: akkor is igaznak érzem, ha épp nem vagyok sikeres. Ha a kísérleteim 10-15 százaléka volt csak eredményes, az sem vesz el a boldogságomból. A kegyelem mindezt felülírja.

Több évtizedes tudományos és lelkipásztori szolgálat után van bármi, amit másképp csinálna?

Nyilván sok mindent másként csinálnék, mert sokkal több a tapasztalatom, mint fiatalkoromban, de hát nem tudom még egyszer elkezdeni. Hogy mi az, ami viszont vörös fonalként végigfut? Azt gondolom, hogy a háládatosság. Aki tud hálát adni azért, amit kapott, az boldog. Aki mindig csak hiányt keres, az nem. A közösségeknek – az egyháznak, az országnak – is hálásabbnak kell lennie. Lehet panaszkodni a kommunizmusra vagy az elmúlt száz év nehézségeire, de ha hálát adunk azért, amink van, sokkal nagyobb erővel tudunk nekivágni a jövőnek.

Milyen gondolatot, útravalót hagyna hátra a jövő teológusainak, lelkipásztorainak és kereső olvasóinak?

Egyszerű a válaszom: hidd el, hogy Isten ma is szól és hozzád szól! Azt mondja, ami neked kell. Hidd el, keresd, hallgasd meg, és hallgass rá! Ilyen egyszerű.