Imre Mihály debreceni irodalomtörténész, reformációkutató nem csak Szenci Molnár Albert életművének egyik legnagyobb kortárs tudora, közelebb vitt minket például a Vizsolyi Biblia létrejötte rejtélyének a megoldásához is.
Első generációs értelmiségiként futott be ragyogó kutatói, tanári és irodalmári pályát. Mint népi származéknak nehezebb volt ez a fajta kiemelkedés?
Apám cipész volt, aztán szíjgyártó lett belőle, anyám kiskereskedőként dolgozott. A feltörekvő, dolgos, XIX. század végi, XX. század eleji iparosi gyökerekre szintén példa, hogy apai nagyapám szerte az Alföldön kútfúrással foglalkozott. Hódmezővásárhelyi szüleimnek nem volt olyan nagy könyvtáruk, ami eleve az értelmiségi lét irányába húzott volna, de hála Istennek, voltak jó tanáraim. De affinitásomat szüleim is érzékelték, megértették, támogattak tanulmányaimban.
Származásánál fogva a népiek irodalmi világa rokonszenves önnek?
A családi gyökerek mellett a tőlem karnyújtásnyira lévő mezővárosi miliő miatt is eleve közeli világ nekem a népiség. Később a vásárhelyi értelmiségi elit ezt még tudatosította is bennem. Nem kellett messzire mennem ahhoz, hogy megértsem mondjuk Sinka Istvánt vagy éppen a Hódmezővásárhelyen is tanító Németh Lászlót, aki ezt a szellemi áramlatot szintetizálta. Hadd tegyem hozzá hamar: Vásárhelyen ennek a fajta kultúrának az intézményi-szellemi-spirituális közvetítője, szervezője és működtetője a református egyház volt a reformáció óta.
A Debreceni Református Kollégium épülete, nagykönyvtárával, hagyományrendszerével, mérhetetlen gazdag gyűjteményével, levéltárával óriási kutatási lehetőségeket kínált és kínál
Nem érték lekáderező szándékok a kommunista diktatúra alatt?
Nem éreztem előnyét úgymond a származásomnak. A teljesítményem juttatott el a pályámon oda, ahol vagyok. Negyvennégy évet éltem a Kádár-korszakban, ami inkább hátrányt jelentett. Például azért, mert az egyetemen nagyon erősen törekedtek a „hibbantásunkra”.
Mit értsünk ezen a szóalkotáson?
Mondok példát szegedi egyetemi hallgatói koromból, 1968-ból, amikor is bevonultak a Varsói Szerződés csapatai, kényszerűségből magyar katonák is Csehszlovákiába, a prágai tavasz reformkísérletének eltiprására. Amikor elkezdtük a félévet, összehívtak bennünket az Auditorium Maximumba – a szegedi bölcsészkar sokszögű előadótermébe –, kommunista-internacionalista fejtágítást kaptunk arról, hogy miért volt szükséges az intervenció. A hibbantás természetesen abban is megfigyelhető volt, hogy mondjuk filozófia néven mit tanítottak nekünk, illetve mit nem… Torz kultúramodellt ültettek belénk, másfelől olyan tudatlanok maradtunk, hogy ha valaki utólag nem törekedett a korrigálására, végzetes tévutakra került.
Ön ezeket a tévutakat szemlátomást elkerülte, nincs nyoma, hogy a marxista szempontokat érvényesítené műveiben.
Bennem megvolt az ambíció erre a korrekcióra, amelyben a hódmezővásárhelyi gimnáziumi tanári korszakomban a kollégáim nyújtotta szellemi környezet is nagyon sokat segített. Olyan tanárkollégák vettek körül, akik közül sokan hajdani Eötvös-kollégisták voltak, rendkívüli tudással.
Szülei reformátusnak nevelték?
Igen, nem csak megkereszteltettek a helyi Ótemplomban. Anyám – főleg benne volt fogékonyság a vallás iránt – sűrűn vitt templomba, ahogy a szomszédunkban lakó kántor házaspárral is eljártam oda. Ez akkor is megtette – idejekorán – a maga hatását, ha otthon arra intettek szüleim, hogy ilyesfajta útjaimról kifelé hallgatni kell… Tehát a gyerekkor is formálta bennem a hamis ideológiákkal szembeni immunitást.
Imre Mihály megfogalmazása szerint örvényként rántotta be a Szenci Molnár Albert-jelenség
Térjünk vissza a hódmezővásárhelyi gimnáziumra. Arról azért lekésett, hogy a valaha élt egyik legnagyobb magyar írót, kultúrreformátus gondolkodónkat, Németh Lászlót hallgathassa…
Nyilván, hiszen én 1946-ban születtem, ő pedig ’45–48 között volt ott, óraadó kollégám azonban a tanítványa volt. Amikor tanárként odakerültem a Bethlen Gábor Gimnáziumba, jóval lakhatóbb világban találtam magamat, egyfajta érdekes és izgalmas szigeten, amely sok tekintetben eltért az általános társadalmi valóságtól, inspiratívabb és szabadabb volt. Az iskola igazgatóját Grezsa Ferencnek hívták, aki utóbb akadémiai doktor lett, a szegedi egyetem tanszékvezető professzora. Ő volt hosszú évtizedeken keresztül a legnevezetesebb Németh László-kutató. De ha már Németh László: elképesztőnek tartom, hogy a nemzeti alaptantervben nem kötelező irodalom már, csak ajánlott. Valóban egyik legnagyobb huszadik századi írónkról van szó, akinek egyébként a protestáns hagyomány is rendkívül gazdagon jelen van az életművében.
Végül reformációkutató lett. Hogyan és hol ismerte fel ezt a hivatását?
Részben ez is Vásárhelyen kezdődött, hiszen ottani tanárként olyan református alapítású intézménybe kerültem, amelynek folyamatos működése 1723-tól dokumentálható, és hamar az Alföld jelentős iskolájává emelkedett. Ottlétem alatt még gazdagon létezett falai között a református hagyomány. Nem csak azzal, hogy volt egy hetvenötezer kötetes könyvtára… Ámbár mégiscsak ott leltem rá az 1544-ben Zürichben kiadott Biblia Tigurinára, amely egy helvét reformátorok – Zwingli munkatársai – által készített latin bibliafordítás. A példány éppen Szenci Molnár Albert tulajdona volt. Ebben van tőle egy csomó biográfikus és bibliafordítással kapcsolatos bejegyzés, amely nem csak fölkeltette az érdeklődésemet: örvényként berántott a Szenci Molnár Albert-jelenség. Abból is írtam végül a doktori értekezésemet…
Mondana példát, milyen életrajzi vonatkozású bejegyzéseket tett világszínvonalú késő reneszánszkori reformátor írónk?
1622-ben volt – a harmincéves háború folytán – Heidelberg ostroma, s akkor írta be a zürichi bibliája címlapjára: Szenci Molnár Albert tulajdona. Naplójából tudjuk, 1630-ban meghalt a lánya, ekkoriban efféle spontán életrajzi bejegyzések voltak a könyv margóján, latinul: „Meghalt kislányom után vágyakoztam.” De például 1632-es lapszéljegyzet is van abból az időből, amikor már Gyulafehérvárott volt. Akkor már létezett a Bethlen Gábor alapította Academicum Collegium.
Kimondható, hogy Szenci Molnár miatt lett reformációkutató?
Ahhoz, hogy ez megszilárduljon, el kellett jutnom tizenegy évi vásárhelyi tanári, majd hétévnyi szegedi felsőoktatásbeli munka után, 1988-ban Debrecenbe, az ottani egyetem irodalomtudományi intézetébe. Ez óriási ugrás volt, Debrecen mégiscsak a magyar reformáció egyik központja. A Debreceni Református Kollégium épülete, amelyben most ülünk, nagykönyvtárával, hagyományrendszerével, mérhetetlen gazdag gyűjteményével, levéltárával óriási kutatási lehetőségeket kínált és kínál. Első fontosabb könyvem is ebben a közegben született ’95-ben. Nem Szenci Molnárról szólt, hanem a „Magyarország panasza” toposzról.
Mi lehetett ama könyv sikerének az oka?
Talán a könyv témájának újdonsága. A ’80–90-es évek fordulóján botlottam bele a „Magyarország panasza” toposzba. Vizsgálatához az is kellett, hogy a rendszerváltozás után ösztöndíjakkal eljuthassak a reformáció által érintett külföldi városokba. A nevezett toposz irodalmi jelenségként a reformáció korában lett Nyugat-Európában rendkívül elterjedt. Mint a többi ilyen toposz, ez is egy adott korszak jellemző képzeteit fejezi ki költői formában. Latinul írták a szóban forgó, panaszversszerű műveket, amelyeket a protestantizmus terjesztett el. A török fenyegetettséggel, illetve hódoltsággal volt ez összefüggésben, Magyarország három részre osztottságával. Ikonográfiai ábrázolása is van kapcsolódó metszeteken: ezeken Magyarország birodalmától, trónjától megfosztott, szenvedő királynőként jelenik meg. Több tucat ilyen, kis változtatásokat mutató művet kutattam föl a XVII. századból. Ezek a XVIII. században is tovább élnek, sőt, tovább is, a leglátványosabban Kölcsey Himnuszában.
Könyvében szól arról, hogy Wittenberg volt az egyik központja ennek a toposzirodalomnak…
Nem csoda, hogy ez a közeg fogadta be, hiszen százával tanultak odakint magyar diákok, akik szállították hazájuk komorrá vált történetét.
Mi volt e toposz etikai töltete?
A nyugat-európai közvéleményhez szóltak ezek a művek, segítséget kértek azzal az indoklással, hogy Magyarország a keresztyénség védőbástyája. Azt szoktam mondani a tanítványaimnak, ki kellene függeszteni az Európai Unió valamelyik üléstermébe: Hungaria est propugnaculum Christianitatis. Ezt a toposzt abban a korban a nyugat-európaiak, illetve a lengyelek maguk is megfogalmazták.
„a magyar reformátusság a mai napig az ő zsoltároskönyvét használja Los Angelestől Melbourne-ig"
A Vizsolyi Biblia egyik forrása – Petrus Martyr című könyve talán a legfigyelemreméltóbb kutatói eredménye. Leegyszerűsítve: talált egy XVI. századi könyvet, amely Sámuel két könyvének egy firenzei humanista általi latin fordítását adja. Megtalálta a könyv lapjainak szélén azt a rengeteg bejegyzést, amely a könyv egykori tulajdonosának a magyar fordítása a latin Sámuel könyvéből. Az S. F. monogramú személy egyenesen oda fordította le a latin szöveget. Ön arra jutott, hogy szinte teljesen megegyezik a Vizsolyi Biblia adott részének szövegével. Fölfedezése nyomán hogyan kell elképzelni a Vizsolyi Biblia létrejöttét?
Bibliai filológiai kutatással bizonyítottam, hogy abban a Petrus Martyr-könyvben a humanista reformátor latin fordítása mellett a Vizsolyi Biblia ősszövegtöredéke áll. Könyvem óta immár nem egy hipotézis a sok közül, hanem tény: Károli Gáspár és a hozzá kapcsolódó fordítói munkaközösség tagjai fölosztották egymás között a Szentírás könyveit. Többek keze munkája érvényesült tehát – bár alighanem Károli végezte el a fordítás oroszlánrészét –, ki-ki lefordította a maga penzumát, utána ezeket a fordításrészleteket Károli egybeforrasztotta, egységesítette, véglegesítette.
Ez olyan izgalmas nyomozás lehetett, mint valami bűnügy felgöngyölítése…
Az első pillanattól. Eljutottam kinti útjaim során Wolfenbüttelbe is, egy alsó-szászországi kisvárosba, amely a világ egyik legjelentősebb, 850 kötetes reneszánsz-barokk könyvgyűjteményét őrzi. Nem terveztem be ezt a kutatási irányt, de a könyvtár mindig meglepetésekkel szolgál. Petrus Martyrt kívántam tanulmányozni, és egy átnyújtott könyvben azt láttam, hogy magyar nyelvű margináliák vannak beleírva a latin szöveg mellé. Nyolc–kilencszáz sor magyar nyelvű bejegyzést találtam. Lázba hozott, hogy jóval a Vizsolyi Biblia 1590-es nyomtatása előtt keletkezett ez a fordítás. Az előző magyar tulajdonos még 1565-ben firkantotta a könyvbe latinul: „Tokajban, a Tisza partján”. Két-három év munkám nyomán gyönyörű könyv született mindebből, a szövegek párhuzamos közreadásával, értelmezésével, bevezető tanulmánnyal. Bevallom, örülnék, ha lenne második kiadása és online változata.
Képtelenség volna egy interjúban felölelni, mi mindenben áll az évtizedekig külföldön élő Szenci Molnár Albert jelentősége. Mondana mégis valamit nagy reformátorunkról, élményszerűen?
Szerettem volna mindenhova eljutni, ahova Szenci Molnár vándordiákként, peregrinusként eljutott. Ez nagyrészt meg is valósult. Jártam szakmai úton például Heidelbergben, Marburgban, természetesen Herbornban is, ahol 1607-ben megjelent a Psalterium Ungaricum, az első teljes magyar zsoltároskönyv, az ő átköltésében. És itt az egyik, könnyen belátható jelentősége Szencinek: a magyar reformátusság a mai napig az ő zsoltároskönyvét használja Los Angelestől Melbourne-ig, vasárnaponként az ő átköltéseit énekli. Példátlan, hogy zsoltárai a magyar vallási életet és a magyar irodalmat ennyire áthatják 1607-től mind a mai napig! Adytól, József Attilától Kányádi Sándorig rengeteg költőnk merít belőle ma is. Roppant gazdag örökséget hagyott ránk, magyarította például, elsőként, Kálvin Institutióját. Latin–magyar, magyar–latin szótárának hasonmás kiadását magam készítettem elő, ahogy több más munkáját is. Jelképerejűnek tartom, hogy bár az egyik legnagyobb hitvalló magyarok egyike, nem a mai Magyarország területén van a bölcsőhelye, amely a felvidéki Szenc. Nyughelye pedig szintén mai határainkon túl, Kolozsvárott található, a Házsongárdi temetőben…
Imre Mihály reformációkutató, irodalomtörténész Hódmezővásárhelyen született 1946-ban. A Szegedi Tudományegyetemen szerzett magyar–történelem tanári diplomát 1970-ben. Előbb a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium, majd a szegedi tanárképző főiskola, 1988-tól a debreceni egyetem tanára, jelenleg a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet professor emeritusa. Az irodalomtudományok kandidátusa, az MTA doktora, kétszeres Szenczi Molnár Albert-, illetve Tarnai Andor-díjas. Nős, két gyermeke, két unokája van. Itt jegyezzük meg, hogy Imre Mihály kérésére a legújabb írásmód szerint szerepel Szenci Molnár neve cikkünkben.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!