Sokoldalú szakember Kovács Teofil történész: a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárának tudományos főmunkatársa, kézirattárosa, egyetemen tanít, egyházi-kulturális rendezvényeket szervez, a Debreceni Református Kollégium múzeumában a külhoniak számára rendre tart tárlatvezetést. A németoktatás kutatója, a tanítás eredményességéről azt vallja, ennek kettős a kulcsa: a diák érdeklődésének mértéke és az, mennyire tudják tudásvágyát felkelteni, szinten tartani.
A laikusok is tisztában vannak már azzal, hogy a mai nagykönyvtárak munkatársai szerteágazó tevékenységet folytatnak a régi értelmű könyvtárosi munkához képest. Beavatná olvasóinkat, hogy a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának tudományos főmunkatársa mennyire sokrétű munkát végez?
Első és eddig egyetlen munkahelyemen sokféle tevékenységben vettem már részt. Első munkanapomon bontott szekrényeket vittünk le a püspöki hivatal pincéjébe. Ezek után behívatott az akkori igazgatóm, mondván, ne ijedjek meg, nem ez lesz a dolgom, de ilyen feladat is előfordul… Éveken át segítettem a Nagykönyvtár német nyelvű katalógustételeinek javításában. Kézirattárosként kezelem a nálunk lévő anyagot, és folyamatosan végzem annak gyarapítását. Rendszeresen részt veszek az intézmény kiállításainak rendezésében. A Kollégiumot és a Nagytemplomot bemutató rendezvényt, az emlékhelyek napját, illetve a templomok éjszakáját szervezem. A múzeumok éjszakájának kollégiumi eseményeit szintén én fogtam össze két évig. Hazai és külföldi konferenciákon nem csak előadóként, szervezőként is részt vettem. A Nagykönyvtár honlapjának kialakításában segítek, és az is előfordul, hogy hagyatékok felmérésével is megbíznak. Kezdettől szervezem az Otthonunk, a Kollégium vetélkedőt a két debreceni református gimnázium diákjai számára. A múzeumban a teremőrzéstől az idegenvezetésen át számos feladatot, köztük ismertetők, vezetőszövegek írását is végeztem.
Kézirattáros is. Melyeket emelné ki a legrégibb, legértékesebb, legkülönlegesebb kéziratok közül a kollégiumi Nagykönyvtár – összesen egymilliónyi tételének – gyűjteményéből?
A legrégebbi kézirattöredékünk a X. századból származik, a Jób könyve első fejezetének első sorait tartalmazza. Ez egy XVI. századi könyv kötéséből került elő. Régen gyakran előfordult: a már nem használt kódexeket újrahasznosították olyan módon, hogy a feldarabolt könyvek lapjai más könyvek kötésében keltek új életre. A legnagyobb kódextöredékünk tizenegy lapja a váradi püspökség egy XV. századi antifonáléjából, énekes szertartáskönyvéből származik, amelynek darabjai szétszóródtak a Kárpát-medencében. Érdekes, hogy néhány évvel ezelőtt Czagány Zsuzsa vezetésével ennek a fellelhető darabjait összegyűjtötték, lefotózták és kiadták, de ez nemcsak ilyen formában jelent meg, hanem egy kiállítás erejéig a Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtárban is, ahol az eredeti anyag legnagyobb része található. Így a szétszórt darabok több száz év után fizikálisan is találkozhattak. A harmadik tétel egy XV. századi német nyelvű herbárium, amely megközelítőleg V. századi előzményekre vezethető vissza. Különlegessé a többi között a rengeteg gyönyörű növényről készült illusztráció teszi. Érdekes módon találhatunk állatokról is ábrázolásokat, hiszen a nemcsak növényeket, hanem őket is használták gyógyításra. Ezt a kódexet néhány éve egy német kiadó megjelentette hasonmás kiadásban, angolra fordítva, tanulmányokkal kísérve.
Ismeretes, hogy szoros a kapcsolata a német nyelvvel: német referens, ehhez a nyelvhez kötődik PhD-értekezése. Történészi, könyvtárosi kutatótevékenységére is tekintve miben gyökerezik e hármas érdeklődése?
Négyen vagyunk testvérek – mindnyájan voltunk történészhallgatók. Egészen fiatal korunktól nagyon szerettünk olvasni, szüleink könyvszeretetét örököltük. Az olvasottak úgy hatottak rám, hogy már az általános iskolában eldőlt: történelmet szeretnék tanulni. Korán indultam versenyeken, már ezeken is előfordult a saját kutatómunka végzésének kívánalma. Kézirattárosként pedig megadatott közvetlen kapcsolatba kerülnöm a forrásokkal. A német nyelv iránti érdeklődésem szintén családi eredetű: először édesapámtól tanultam. Gimnáziumba kerülve az orosz mellett kötelezően választott nyelvként foglalkozhattam vele. Egy félév után már jobban tudtam németül, mint oroszul. A történelem mellett ez lett a másik választott szakom; a Debreceni Egyetemen Puskás Ildikó indított el a kutatás útján.
Említett PhD-dolgozatának címe: A német nyelv oktatása a Debreceni Református Kollégiumban (1769–1860). Kutatási területe az idegennyelv-oktatás és -tanulás Közép-Európában, különös tekintettel a Kárpát-medencére, kitekintéssel az európai gyakorlatra. Mik voltak a specialitásai s mennyire tudott eredményes lenni a németoktatás a XVIII–XIX. században?
Élő idegen nyelvként németet a debreceni Kollégiumban 1769-től oktattak. Az a század azonban a francia – mint divatnyelv – nagy korszaka. A német helyzete hazánkban más volt. A lakosság jelentős részének anyanyelve volt. Az államhatalom is sürgette annak elsajátítását – ellenérzéseket váltva ki. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy ne lettek volna németül tanulók. A jóval korábban meglévő természetes tanulási folyamat, a német szóra járás folyamatos maradt, így a debreceni diákok gyakran a Szepességet keresték fel, mint ahogyan onnan is jöttek ide magyart tanulni. Ez azt jelentette, hogy az illető ifjú hosszabb időt töltött el célnyelvi környezetben. Nem mai fejlemény tehát, már akkor általános a cseregyerekrendszer – ez a Kárpát-medencében a XX. századig tovább élt. Az iskolai nyelvtanítás hatékonyságával kapcsolatban azonban vannak kételyeim. Egy 1855-ös forrás szerint a szuperintendens megállapította: a németet csak célnyelvi környezetben lehet megtanulni, az iskolai oktatás célja csupán az olvasás megtanítása. A XIX. század második felében a Bécsbe látogató magyar diákokról jegyezte meg ottani professzoruk: igazán megtanulhatnának németül, ha már odamentek… Egy kollégiumi anekdota szerint a diákok nyelvtudását hiányoló szakfelügyelő kérdéseire a szaktanár azt válaszolta: nem is fognak megtanulni németül, amíg ő lesz a tanáruk. Az elmúlt három évszázadban számos módszerrel tanítottak nyelveket. A kulcs talán mégis az, hogy egyrészt a diák mennyire érdeklődő, másrészt mennyire tudják az érdeklődését felkelteni, szinten tartani.
Kovács Teofil történész, a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárának tudományos főmunkatársa, német nyelvi referens és kézirattáros. 1973-ban született Gyulán. Történelem–német szakos középiskolai tanári oklevelét 1998-ban vette át a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma: Debreceni Egyetem – DE). Ugyanabban az évben elnyerte a Tehetséges Debreceni Fiatalokért Közalapítvány egyedi ösztöndíját. Történettudományból 2005-ben szerzett PhD-fokozatot a DE Történelmi Doktori Iskolájában. Megbízott óraadó a DE-n. Az alábbi szervezetek tagja: MTA Köztestülete, Magyar Könyvtárosok Egyesülete, Matthias-Kramer-Gesellschaft.
A peregrinusokról, vándordiákokról Jókai Mór is írt. Önnek pedig egyik kutatási területe a peregrináció – a protestáns lelkészjelöltek külföldi tanulmányútjainak világa, az egyetemjárás –, így Szilágyi Sámuel (†1771) peregrinációjáról (1728–1732) készített dolgozatot. Összefoglalná röviden, hogyan zajlott ez az izgalmas időszak a hajdani diákok életében, és milyen szellemi hozadékai voltak?
A peregrináció az ismeretek első kézből való megszerzését is jelentette. Eltérő kultúrák és más vidékek felfedezését a magasabb, egyetemi szintű tanulmányok folytatása mellett, hiszen protestáns egyetemi képzés abban az időben még sokáig nem létezett hazánkban. Gyakran maga a kalandos utazás is maradandó élmény volt, tekintve, hogy akár hetekig is eltartott egy-egy látogatandó egyetemi város elérése. Az ott töltött idő alatt barátságok, ismeretségek szövődtek. Ezek emlékei a kézirattárunkban is található album amicorumok (emlékkönyvek). E kapcsolatok aztán tovább is élhettek. A külföldi egyetemen szerzett diplomát a professzorság előfeltételeként szabták meg: a kollégiumi végzettség nem volt elegendő a tanári katedrához.
Néhány hónapja a Hajdan volt iskolák című iskola- és oktatástörténeti konferencián Egy debreceni kollégiumi diák életútja tanulmányai befejezéséig címmel tartott érdekfeszítő előadást. Tekintsük át vázlatosan, melyek voltak a diákéletút fő állomásai, örömei, nehézségei!
A szóban forgó diák, Kövér Árpád (1882–1969) életútja Gömörből, Tornaljáról indul. Elemi iskoláját szülőhelyén, polgári iskoláját a sajógömöri evangélikus iskolában végezte. Továbbtanulási lehetőségként Sárospatak kínálkozott, a legközelebb levő kollégiumként. A szülők Debrecenbe költöztével a pályafutás már ebben a városban folytatódott, a gimnázium utolsó három évét és a teológiát ott végezte. Előbb a kollégiumi diákok vezetője, szeniora, majd edinburghi ösztöndíjas lett. Rövid aradi kitérő után szűkebb hazájában, Gömörben végezte lelkészi szolgálatát. Ennek befejeztével nyugdíjaskorában Debrecenben élt. Az életút tanulmányozásával jól látható, milyen pályát futnak be a diákok. Már a gimnáziumban kiderült, milyen érdeklődés alakul ki bennük. A különböző önképzőkörök nemcsak a tudásterületeken való elmélyülést szolgálták, hanem egyidejűleg lehetőséget adtak a tapasztalatszerzésre a közösségi életben, ami a lelkészi és tanári pályára készülőknek egyaránt lényeges volt.
Rendszeresen tart idegen nyelvű tárlatvezetést a debreceni Kollégium múzeumát látogató külföldi turistáknak, mutatja be az intézmény szellemi kincseit. Mi a vonzó a ciceronei feladatkörben? S tapasztalatai szerint az idegen ajkúak mennyire érdeklődnek a világhíres intézmény – szellemi – klenódiumai iránt? Mire kíváncsiak a leginkább a látogatók?
Amikor idekerültem, meg kellett tanulnom akár öt percben is beszélni a Kollégiumról, mivel a vendégek ideszánt ideje nagyon kevés is lehet. Számomra mindig próbatétel úgy mutatni be a Kollégiumot, hogy keressem a beszélgetés folyamán a közös pontokat, párhuzamokat, amelyek a látogatók saját országában megtalálhatók, vagy ők ismerik. A szellemi kincsek iránti érdeklődés nagyon változó. A tapasztalat szerint világos magyarázatokkal életre lehet kelteni első pillantásra szerényen meghúzódó tárgyakat is. Érhetnek bennünket meglepetések. A figyelem ébren tartásáért egyre gyakrabban harcolni kell a gyakori mobiltelefonozással is. A Nagykönyvtár azonban majdnem mindenkit elvarázsol sok érdekességével. „A kálvinista Róma” kiállításban az ötvöstárgyak és a debreceni nyomdászatot idéző gépmásolat ragadják meg a figyelmet. Az iskolatörténeti kiállítást különösen kedveli minden korosztály. A régi iskolapadok, az animációs filmek, világító ásványok, a kabai meteorit, a fizikai kísérleti eszközök mindenki számára érdekesek. Az ódon lépcsőket is sokan megcsodálják, meglepődve azon, hogy Kossuth Lajos és más neves személyek is e lépcsőkön jártak. Az Oratórium nem csak a ’48–49-es szabadságharc miatt érdekes: óhatatlanul felvetődik a kérdés, mire használják ma ezt a termet. Az elmúlt évben, Csokonai születésének 250. évfordulója kapcsán nagy volt az érdeklődés a hajdani diák emlékét idéző kiállítás iránt. A látogatók a Nagykönyvtárban sokszor azt kérdezik, lehet-e még használni ezeket a könyveket. Volt kérdező, aki meglepődött azon, hogy a polcokon található könyvek nem üres borítók csupán, hanem valóságos kötetek. Az egyházművészeti kiállítás gazdag anyaga ismereteket nyújt a református gyülekezetek életének évszázadaiból.
Mivel szokott kikapcsolódni? S miképp tudja megélni napjaink zajos, agresszivitással teli világában az elcsendesülést, református hitét?
Az olvasás mellett a nyelvtanulás is kedvelt kikapcsolódási lehetőségem. Szívesen látogatom családtagjaimat, barátaimat, ismerőseimet. A gyülekezetünk istentiszteleti alkalmai mellett érdeklődéssel keresem fel annak egyik imakörét és bibliakörét is. Elemi számomra a nap elcsendesedéssel való indítása és lezárása, amely számvetésre is lehetőséget ad.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!