A szívbe írt evangélium

Fel tudná idézni első találkozásélményét a jánosi művel?

Mindenképpen felszabadító volt. A teológián a legelső félév végén esélyt sem láttam arra, hogy görög nyelvből sikeresen levizsgázzak, így mentő ötletként megtanultam négy fejezetet az evangéliumból, és azzal mentem be számot adni tudásomról. A szöveg sokkal egyszerűbbnek mutatkozott az elvonatkoztatott nyelvtannál. Akkor még nem sejtettem, hogy ennek megértése mennyire sokrétű és összetett lehet. Későbbi kutatásaim során mégis ennél a könyvnél kötöttem ki, már csak az ismerősség és biztonság érzete miatt is. Ezzel együtt mindmáig hátramaradt benne valami ismeretlen, keresnivaló, titokzatos a számomra – ez a munka éppen a szöveg egyszerű mélysége miatt befejezhetetlen.

Mibe kapaszkodhat mégis, aki ilyen végeláthatatlan munkára adja a fejét?

Mindvégig biztos pont maradt számomra az evangélium görög szövege úgy, amilyen formában az előttünk áll. Meg sem kísértett az, ahogyan Rudolf Bultmann híres János-kommentárja megváltoztatja a könyv szerkezetét annak felfedezni vélt logikája alapján. A másik kapaszkodó pedig az, amit a szerző maga is megfogalmaz, hogy a megértésnek különböző szintjei vannak. Ez akár életszakaszonként, akár egy minket érintő jelentős esemény hatására gyökeresen megváltozhat. A tanítványok is csak Jézus halála és feltámadása után értették meg a maguk teljességében Mesterük korábban elhangzott szavait. Az egyik megértés azonban nem feltétlenül helyesebb, magasabb, több vagy jobb, mint a másik. Így újra és újra meg kell fejteni, be kell fogadni és el kell sajátítani az evangéliumot.

Ön milyen szemmel – vagy szívvel – olvassa most akkor ezt?

Egyre inkább a szavak közötti rejtett hálózatokat keresem benne. Az ezzel való találkozás elsődleges közege nem a papír és az olvasás, hanem mindig is az elhangzás volt. Arra próbálok rájönni, hogyan magyarázzák kölcsönösen egymást a szöveg távolabb eső részei. Ez befogadónként változik: van, akinek egy összecsengés csak egy szóösszetételt, míg másoknak egész mondatot, esetleg történetet von maga után. A jánosi mű tudatosan épít arra, hogy a szűk szókincs sokkal szorosabb belső kohéziót teremt egy választékos, irodalmibb szókészlet alkalmazásához képest. Sok helyen olyan, mintha egy gyerek beszélne (vagy dadogna), annyira egyszerű és világos, egyáltalán nem használja ki a nyelv máshol megtapasztalható bonyolultságát. Van benne valamiféle belső rend, de ez egyáltalán nem a logikára vagy a grammatikára épül. A szerző nem véletlenszerűen használja a szavakat: ismétlődésük belső kapcsolódásokat teremt a szövegben. Mindez azonban sokkal kötöttebb holmi szabad képzettársításnál.

Mi óvhat meg minket mégis attól, hogy önkényesen beleolvassuk azt, amit csak szeretnénk?

A bibliai könyvek között éppen a Jánoshoz született az egyik legtágabb kommentárirodalom, és ez azt mutatja, hogy nincs hozzá olyan világosan meghatározható értelmezési kulcs, amelyet mindenki fenntartások nélkül elfogadna. Ez azonban csak akkor igaz, ha a kérdést az egyes személyekre vonatkoztatjuk. Mert ami a tévedéstől ténylegesen megóvhat minket, az a közösségi értelmezés a maga gyakorlati jelentőségével. A jánosi evangéliumnál ugyanis figyelembe kell vennünk: ez nem az egyéni olvasás kizárólagos terepe, mert az egyházban nyeri el legteljesebb jelentését. Egy kommentárban nem határozható meg feketén-fehéren az, amikor egy gyülekezetben a kollektív bűnvallás után elhangzik a feloldozás: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ennek leírhatatlan valósága csakis az egyház életében, a liturgiában ragadható meg. A maga ismétlődésével, a jelenlevőkkel, a lelkésszel, a gyülekezettel, a bűnvallással együtt. Összességében ez óv meg minket az egyénieskedő jelentésalkotástól.

Némelyek a rejtélyes szeretett tanítványban az egyház idealizált alakját vélik felfedezni. Mennyire tud azonosulni ezzel a megközelítéssel?

Mindig hízelgő és kellemes lehetőség olyan azonosulási pontot választani magunknak, amelynek ez a jelzője: szeretett. Nekem ennél sokkal érdekfeszítőbb és nagyobb feladatot jelent az azonosulás magával a szerzővel. Bolyki János professzornak igaza volt abban, hogy a bizonyságtétel az evangélium egyik kulcsfogalma. Jézustól a tanítványokkal együtt mi, az olvasók, vagyis a késői tanítványok ugyanazt a tanúságtevő feladatot kaptuk. Így ha valakivel azonosulási felületet kínál fel ez a mű, az maga a bizonyságtevő személye. A mi esetünkben ez a szerző, és nem valamelyik megrajzolt alakja.

Milyen Krisztus-kép tárul elénk János bizonyságtételéből?

Olyan ez, mint egy arc felismerése: tudományos eszközökkel nem írható le. És mégis, bár képtelen vagyok a Krisztus-arcot körülírni, de ezer közül is megismerem, ha rendelkezem ezzel a belső látással. Az egyházatyák visszatérőn élnek a hasonlattal, miszerint az Írás olyan, mint egy mozaik, amelyből az uralkodónak a képe rajzolódik ki. János evangéliumára fokozottan igaz, hogy összkép, benyomás, szavakba nehezen önthető, mégis alapvető és személyes vallomás jön át belőle. A testet öltés csodája abban áll, hogy Isten alkalmazkodik a gyengeségünkhöz és a földi viszonylatainkhoz. Aranyszájú Szent János ezt az aláhajlás képével fejezi ki. Sokan szeretik ezért az evangélistát olvasni, mert könnyen közel kerül a szívükhöz. Nála rendkívül dinamikus ez a portré, szinte meg sem ragadható. Ám megfordítva ez nem jelenti azt, hogy ne ragadna meg minket. Mi erre talán a szavakat használnánk a leginkább, de azok a szerző számára nem megbízható partnerek. Mintha tudatosan mérsékelné mindenütt a használatukat.

Hogyan ragad minket magával a feltámadott Jézussal való találkozás?

Úgy gondolom, ma is ez az egyetlen érvényes kérdése az egyházunknak. Az előttünk álló bizonyságtétel mégsem ad végérvényes feleletet rá, mert nem is lehet. A válasz ugyanis lezárná a kérdezés folyamatát. A keresztyénséget a legelső pillanattól kezdve meghatározta a várakozás: „Jövel, Uram, Jézus!” (Jel 22,20) – ebben még nincs benne a „hogyan”. Bár a találkozás nem rajtunk múlik, és mi nem idézhetjük azt elő, mégis fenn kell tartanunk magunkban a várakozást. Az is kérdés, ez passzív módon valósul-e meg könyörgés és zárt ajtókon belül maradás formájában, vagy az „emmausi paradigma” mentén, ahol az elküldött tanítványok útközben találkoznak Krisztussal. Így vagy úgy, de az életünk efelé tart! Persze valamelyest minden ilyen alkalommal szembesülünk vele, de azzal a mindent átformáló intenzitással nem tapasztalhatjuk meg őt minden vasárnap. Ki sem bírnánk. Nem véletlen, hogy az idők végezetére várjuk az ő visszajövetelét. Ez korlátolt földi életünkre nézve szintén igaz, hiszen szüntelenül efelé haladunk, a feltámadás egyre mélyebben megtapasztalt valóságához. Régóta csodálom a páli missziói utak lángoló intenzitását, azt, milyen rövid idő alatt valósult meg mindez. Sőt, János az egyetlen jézusi tanítvány, akiről úgy tartjuk számon, hogy természetes halállal ért véget az élete. A Feltámadottal való legelemibb találkozást nem sokkal éli túl az ember. Mert ez a fajta jelenlét más dimenzióba helyezi az életet is. Az a néhány haldokló, akit úgy láthattam, mint aki a hitében erősen ment el, már egészen e határvidéken járt. Valójában csak ott lehet annyira közel lenni hozzá, ahol a választóvonal szinte eltűnik. Mi már nem azokhoz a generációkhoz tartozunk, amelyeket Jézus még arra választott ki, hogy színről színre megjelenjen nekik. Hozzánk a bizonyságtételeken keresztül jut el. Ez a tanúságtétel a legnehezebb. De ha ennek nincs helye az egyházi életünkben, akkor minek van? Enélkül a puszta visszatekintésen és emlékezésen kívül aligha lesz részünk bármi másban.

Miért vagyunk annyira tanácstalanok e téren? Nem az ő Lelke buzdít bennünket a bizonyságtételre?

Ha szabad így fogalmaznom, akkor a gyakorlatunkban nem vagyunk „elég lutheriek”, hogy a keresztségünk tudatában e kapcsolódás felől is bizonyosak legyünk. De Isten Lelke mégis a napi gyakorlatunkban jelen lévő, azt meghatározó valóság. Furcsa azt mondani, hogy az a biztos, ami nem látható és nem helyhez kötött, mégis ez a biztosabb oldala a hitünknek, mert a gyümölcsei megtapasztalhatók. A másokhoz való viszonyunkból igen hamar kitűnik, milyen lélek van bennünk. Igaz ez az egyházunk egészére nézve is. Hitünk fokmérője, mennyiben tudunk egy közösségként az életért munkálkodni az újjáteremtő, megelevenítő Szentlélek vezérlete alatt. Ez is a hitnek az egyik látható dimenziója. Bár mesterkélt és szlogenbe illő a szembeállítás, amely arra kérdez rá, hol van inkább az egyház helye: az üres templomokban, vagy ott, ahol az emberek és az élet van? – hiszen a hagyományok őrzése már a kezdetektől feladatunk volt. Mégis komolyan kell vennünk a kérdést: tényleg a megelevenedést és az életet szolgáljuk, vagy csupán az emlékeket?

Az a nehéz és egyszerre könnyű benne, hogy nem kiszakítva vagy önmagában áll. Hiszen nem lehet a nagypéntek, vagyis a passió nélkül fejest ugrani a húsvétba, mert csak így éljük át szabadításunk súlyát és jelentőségét. Nem véletlen, hogy egy egész ünnepkör, a nagyböjt és a nagyhét együtt készít fel rá. E ráhangolódás nélkül húsz perc alatt aligha juthatunk el a semmiből a Feltámadottal való találkozásig, főként nem a kizárólag szavak teremtette valóságon keresztül. Különben is, szinte már immunisak vagyunk arra, ami elhangzik felénk a szószékről, annyi minden rakódik ránk. Noha sohasem zárhatjuk ki a csoda lehetőségét, az általános emberi út az, hogy időre és térre van szükségünk a mindennapokból való kiszakadásra. Fontos továbbá, hogy a passiót közösségben olvassuk végig, mondjuk el újra, az igehirdetésben szükségszerűen vállalva az átfogalmazás feladatát. János evangéliuma nem dísz a kabáton, hanem hitünk szövetéhez tartozik, ezért mindig igényli az ismételt újraolvasást és -mondást. Isten aláhajlása megmutatkozik, testet ölt a bizonyságtételeinkben, a mi parafrázisainkban is, hiszen újból és újból vállalja, hogy beöltözik esendő és erőtlen emberi szavainkba, amelyeken keresztül mások is találkozhatnak a Feltámadottal. Rengeteg olyan élmény érhet ilyenkor bennünket, amely az egész személyünket megérinti, testileg-lelkileg megmozgat. Emiatt soha nem az a kérdés, éppen mennyit értettünk meg egy prédikációból. Sokkal lényegesebb, hogy megérint-e valami a misztérium valóságából. A régi hagyományok szerint húsvétkor, a keresztséghez kötődően avatták be a csatlakozni vágyókat az egyház sákramentumaiba, amelyek mentén bontakozott ki számukra az új élet valósága. A húsvét tehát több pontszerű alkalomnál, egy ünnepnél, hiszen ez csupán a kezdet: egy másik rendbe, életközegbe, a Krisztus-testbe való meghívást és beavatást jelent. Itt tapasztaljuk meg az újjáteremtés első morzsáit, itt lélegezhetünk fel saját megkötözöttségeinkből és élhetjük át naponként a szabadítást. De ez nem annak a nagybetűs, egyszeri húsvétnak az üzenete, hanem azé az ünnepé, amelynek sajátos helye van az egyházi év rendjében. Ebbe a rendbe pedig én is beállhatok, abban a személyes bizonyságtételemmel nekem is helyem van.