Nyitott ajtók fogadják a háború elől menekülő örményeket

Az Örményországban menedéket kérők elmondása szerint a hegyi-karabahi – az örmények által Arcahnak nevezett –területen a 2020 szeptemberi, hat hétig tartó háború volt a legerőteljesebb, amit 1990 óta megéltek.

„November kilencedikén felszólítottak minket, hogy hagyjuk el az otthonainkat, mert az ellenség közel van és nem lehet megállítani őket, –mondta Gevorg Gevoryan. A család hegyi-karabahi Kashatagh tartományban élt, önfenntartó, farmer életmódot folytatott, állatokat tartottak és gránátalmafáik voltak.

A férfi az 1990-es évek óta már a harmadik háborúban vett részt, és a legutóbbi, november 9-én véget ért konfliktus alatt fia, Malxas is csatlakozott hozzá a frontvonalon. „Amikor megkaptuk az utasítást, hogy hagyjuk el a falunkat láttuk, hogy nem azeri katonák jöttek, hanem dzsihádista zsoldosok, akik nagyon közel jártak már az otthonainkhoz. Mennünk kellett, még ruhákat se tudtunk vinni magunkkal.”

A családot az Örményország Ararát régiójában működő Masiatsotn Egyházmegye fogadta be. Gevorg Saroyan püspök, aki egyben tagja az Egyházak Világtanácsa (EVT) Hit és Egyházalkotmány Bizottságának, fontos szerepet játszott a családok szállásának megszervezésében. Egyházmegyéje nincs messze a frontvonaltól.

„Reménykedünk abban, hogy az örmény kormány, az orosz béketeremtőkkel és az azeri kormánnyal közösen, talál megoldást arra, hogy az örmény menekültek visszatérhessenek otthonaikba” – mondta Gevorgyan. „Huszonkét év alatt soha nem zártuk be az ajtókat ott, ahol éltünk. De mindenünket hátra kellett hagynunk – mesélte felesége, Liana. – A gyerekek rettegtek a bombázás alatt. Biztonságban érezzük magunkat Örményországban, de ez nem az igazi otthonunk.”

Két másik menekült, Margarita Davtyan és férje, Kamo Davtyan kényelemben éltek Hadrut városában. „Szeptember 27-én reggel 7:15-kor, egy légitámadással kezdődött a háború. A gyerekeket figyelmeztették, hogy ne nyúljanak a bombákhoz a földön, mert veszélyesek. Az egész falu kigyulladt” – mondta Margarita.

A helyi pap, Hovakim Harutyunyan atya szerint ez a háború sokkal rosszabb, mint a korábbiak, nem hasonlított az 1990-es évek háborúihoz, de a 2016-oshoz se: „Az emberek tényleg szenvedtek és máig szenvednek többféle háborús sérüléstől és poszttraumás stressz szindrómától.”

Több másik, a hegyi-karabahi háború elől menekülő családot az örmény apostoli egyház kormányzó testülete támogatja, és Vagarsapat városában ad otthont nekik. Marta Vanyan Susából, Ariana Chakbazyan Hadrutból, Laura Hovsepyan szintén Susából érkezett, ők is meséltek tapasztalataikról.

Az örmény templomokat és a susai székesegyházat találat érte a háború alatt. „Az ott található kulturális örökség tanúskodik arról, hogy az örmény föld. Mindhárman reméljük, hogy visszatérhetünk városainkba, földjeinkre és otthonainkba – jegyezte meg Hovsepyan. – Susában minden nemzetiséggel jó viszonyban, békében éltünk. Nem vagyok nacionalista. Könnyen együtt tudok élni más nemzetiségekkel; nincs semmi problémám más emberekkel. A problémánk abban gyökerezik, hogy Oroszországban, Azerbajdzsánban és Törökországban döntik el, hogy a földünk melyik része kié lesz.”

Hovsepyan emlékezett arra, hogy az 1990-es években a Bakuban vagy más azerbajdzsáni területen élő örményeknek „oroszosítania” kellett a nevét. Hangsúlyozta, hogy mint örmények, büszkék arra, hogy „yan”-nal végződő neveik vannak. Elmondása szerint azonban még van remény arra, hogy visszatérhetnek Susa városába.

Elismeri, hogy a háború gyötrelmei mindkét oldalon éreztették hatásukat: Hogyan térhetnek vissza az emberek Susába, hogy „békésen igyák a teájukat tudva, hogy több mint 10 000 azeri katona vesztette életét ebben a háborúban, és azeri édesanyák szenvednek az elvesztésük miatt? Teljesen együtt érzek ezekkel az anyákkal és osztozom a fájdalmukban.”

„Természetesen az első dolog, amire a menekülteknek szükségük volt, az étel és téli ruhák, ugyanis sokuk felkészületlenül érkezett, nem voltak képesek megvédeni magukat a hideg idő ellen” – az egyházaknak a hegyi-karabahi menekülthelyzetre adott válaszát Karen Nazaryan, az Örmény Kerekasztal Alapítvány igazgatója ismertette. Szervezete együttműködik az ACT Alliance-el és támogatást kap a német Brot für die Welt-től (Kenyeret a világnak).

Szoros kapcsolatban állnak az Örmény Apostoli Ortodox Egyházzal és a szociális központokkal. Az egyház gondoskodik a menekültek szellemi, érzelmi és pszichológiai igényeikről is. Hozzátette: „Jelenleg legalább 50 000 menekült van Örményországban, és ez hatalmas szám egy olyan kis országnak, ahol mindössze körülbelül 2,8 millióan élnek.”

A 2020-as konfliktus a Törökország támogatta Azerbajdzsán, valamint az Arcahi Köztársaság, illetve Örményország között tört ki a vitatott hegyi-karabahi régió miatt. Arcah nemzetközileg Azerbajdzsán részeként elismert, de történelmileg többségben őshonos örmények lakta régió, akik a már 1990 előtt önrendelkezésre és függetlenségre törekedtek. Azonban a Szovjetunió felbomlásával Hegyi-Karabah Azerbajdzsán nemzetközileg elismert határain belülre került.

Az akkor kirobbant fegyveres konfliktus óta, amely során több őshonos azerit is kitelepítettek, a régió gyakorlatban 1994 óta önálló. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) minszki csoportja által vezetett tárgyalásokkal sem sikerült végleges megállapodásra jutni a régió státuszáról. A konfliktus ismét fellángolt 2020 szeptember 27-én, és november 10-én véget ért, amikor Örményország, Azerbajdzsán és Oroszország aláírt egy egyezményt, hogy befejezik a harcokat, Hegyi-Karabah nagy része pedig gyakorlatilag is azeri fennhatóság alá került.

Hat héttel az azeriek és az őshonos örmények közötti intenzív harcok befejezte után az örmény miniszterelnök, Nikol Pashinyan „elképesztően fájdalmasnak” nevezte a megegyezést mind maga, mind a nép számára. Az új tűzszüneti megállapodás haragot szított Örményországban, tüntetők megrohamozták a parlamentet, megverték az előadót, és kifosztották a miniszterelnök irodáját.