Ami a Saint-Étienne du Ruvray-ban történt, csak rettegést válhat ki, sőt haragot azzal a gyűlölettel szemben, amely éppen olyan gyáván volt kegyetlen, mint ostobán öngyilkos. A franciaországi és most már németországi terrorista támadások nyomán joggal jelenthetjük ki, hogy ezek az őrültek nem találomra gyilkoltak.
Mindeddig (kivéve a Párizs elővárosában, az Ivry templom elleni, szerencsére elhárított kísérletet) a fanatikusok a mi „polgári" létünk hivalkodó megnyilatkozásait támadták: a Charlie Hebdo tekintélyromboló pimaszságát, a pogány sportkultuszt a Francia Nemzeti Stadionnál, a Bataclan léha nemtörödömségét, Párizs tizenegyedik kerületének bohém kávézóit, aztán július 14-én Nizzában a tüzijátékot, annak a forradalomnak az ünnepén, amely nagy eszményeket vezetett be, meg amúgy a nyaktilót is...
Ez a minapi merénylet azonban egészen más volt. A bosszú célpontja nem általában a Nyugat volt, nem is annak önelégült és önző gazdagsága, mely végsőkig ingerelheti a maradék világ nincstelenjeit. A bosszú célpontja a Nyugat gyökere volt, a Nyugat már-már feledett, mindazáltal éltető forrása, maga a keresztyénség, éppen akkor és ott, amikor és ahol, csendesen, de legyőzhetetlenül megnyilatkozik és valóságossá lesz: a mise ünnepén.
A kérdés mostmár az, hogy Franciaország (és mások) azonosulnak-e az áldozatokkal – a kegyetlenül lemászárolt idős pappal, néhány hívővel és apácával. Vajon milyen sokan fogják közhírré tenni: „Je suis Jacques Hamel", mint ahogyan korábban szinte majdnem mindenki akkora nyomatékkal tudatta: „Je suis Charlie"? Vagy a többség azt gondolja majd, hogy elég lesz rámutatni: senkit sem jó meggyilkolni, és majd ebből kiindulva kell megvédeni a lelkiismeret szabadságát, sőt a vallásgyakorlásét is? Valami talán mégis megváltozhatott. Ami a közösségi médián járványként futott végig a nizzai tömeggyilkosság után, az nem valami önigazoló szólam volt, hanem ez: imádkozzatok Nizzáért! Mert a probléma nem politikai, és nem is kulturális, hanem spirituális.
A keresztyéneket is megrendíti és felrázza az, ami történt, éppúgy, mint bárki mást, aki méltó arra, hogy civilizált embernek nevezzék. De ha másoknál mélyebben megrendülnek, annak nem az az oka, hogy azt kell látniuk, hogy immár istentiszteletüket vették célkeresztbe, hogy immár ők is ki vannak szolgáltatva a révült propagandától gerjesztett embergyilkos ösztönöknek. Az ok az, hogy egy senki által nem kívánt és előre nem is látott módon kell szembesülniük a gonosz titkával, a maga teljesen leplezetlen brutalitásában – azzal az elhordozhatatlan talánnyal, hogy nem szeretik a szeretetet, úgy ahogyan az feltárul a kereszten, amelyre a mi Urunk engedte magát megfeszíttetni.
Mi tehát továbbra is járni fogunk misére, bárminők legyenek is félelmeink, hogy elnyerjük azt a szeretetet, amely azért győzi le a gyűlöletet, mert nem viszonozza azt. És miután szeretni akarjuk azokat, akik azt hiszik, hogy az ellenségeink, és azokat is, akik semmivel sem törődnek – templomaink ajtói eztán is nyitva lesznek.
Jean Duchesne
A szerző tagja Fanrcia Püspökkari Konferencia egyháztani bizottsága alatt működő Hit és Kultúra munkacsoportjának. A Francia Katolikus Akadémia ügyvezető igazgatója, a Communio című egyházi folyóirat egyik alapítója.
Forrás: fr.aleteia.org, fordította: Bogárdi Szabó István