Jézuson keresztül imádkozni, a szív ügyével megtölteni a fohászokat, rácsatlakozni a soha el nem hallgató egyházi énekekre, imádsággá tenni a dolgos hétköznapjainkat. Hogyan lehetséges mindez? Az imával kapcsolatos kérdéseinkkel – majdnem kilecven év távlatából – Dietrich Bonhoefferhez és a Közösségben című művében írottakhoz fordultunk.
„Istent keresd, ne az örömöt! Ez minden elmélkedés alapszabálya”
Az ima és a munka
„Az imádkozáshoz idő kell. Ám a nap java része a munkálkodás ideje. A nap terhe és munkája nélkül az imádság nem imádság, viszont imádság nélkül nem munka a munka.” Bonhoeffer szerint a munkával az ember kilép a keresztyén testvéri találkozás világából és belép a személytelen dolgok világába. Ez szükségszerű – Isten rendelte, hogy az ember hat napon át végezze a munkáját, a hetediken pedig megpihenjen. A munka világában, a dolgok világában az ember saját magáról elfeledkezve belemerül egy ügybe, feladatba, a valóságba, amely körülveszi őt. A munka ezáltal orvosság az énközpontúság, a tunyaság, az önzés ellen – taglalja a német teológus. És lehet az bármilyen tárgyilagos, mechanisztikus elfoglaltság, mégis átjárja Isten Igéje, ha a napközbeni étkezéseknél, a megállásoknál, az ima idejében, az Úr napján az ima el tud jutni Istenhez. Ekkor az ima a munkára, a munka az imára mutat, egységük pedig napjainkat, éveinket és életünket egyaránt Istennek tetsző módon rendezi és fegyelmezi. „Így válik a keresztyén ember minden szava, minden cselekedete, minden munkálkodása imádsággá, persze nem olyan lehetetlen értelemben, hogy figyelme örökké elkalandozna feladatáról, hanem úgy, hogy valóságosan áttör a dolgok szigorú idegenségén s eljut Isten irgalmas személyéhez.”
De hogyan imádkozzunk, hogy mindez megtörténhessen?
Jézus imádságos könyve
A kérdésben Bonhoeffer alaposan tárgyalja a zsoltárok szerepét. A zsoltárok könyve egyszerre Isten kinyilatkoztatott Igéje és imádság. Egyszerre Isten szava és hozzá szóló fohász. Bonhoeffer figyelmeztet: ha személyesen, saját imaként viszonyulunk ezekhez a bibliai részekhez, nyelvhasználatát meghaladottnak, tartalmát idegennek fogjuk érezni. Ez természetes, hiszen a zsoltárok élménye meghaladja egyéni tapasztalataink mértékét, amivel nincs is semmi baj. Sőt! Ebben a helyzetben érzünk rá az imádkozás lényegi aktusára: valójában nem mi imádkozunk, másvalaki imádkozik általunk. A zsoltároskönyv Jézus imádságoskönyve, annak minden imádságában ő imádkozik az adott gyülekezet szájával.
Ez a reformátori teológia egyik sarokpontja. Csak Krisztus nevében tudunk helyesen kérni, Istenhez csak rajta keresztül juthatunk el – ő a közbenjáró személy, aki Isten és ember egyszerre. „Istennel csak annak van közössége, aki engedi magát megtalálni Jézus Krisztusban, az ő emberré válásában, kereszthalálában és feltámadásában” – mondja Bonhoeffer. Az ima akkor ima, ha nyit Isten valóságának megismerésére, vágyaink felemlegetése csak megszokott gyakorlat. A bálványimádás ott kezdődik, amikor mindez fordítva történik, kitalálunk egy kedvező istenképet, amelyet aktuális érdekeinknek megfelelően alakítunk magunkban.
A zsoltároskönyv által megtanulunk Krisztussal együtt imádkozni, ez személyes vágyaink fölé emel, s lehetővé teszi, hogy önzetlenül imádkozzunk. Ez adja meg az ima szilárd alapját. Ettől kezdve mélyülhetünk el benne, ismételgetéssel, átérzéssel, odaadással, hogy az egyre gazdagabbá, áldásosabbá váljon. A formán belül a tartalomnak a szívünknek kell lennie, szívvel kell imádkoznunk mindenkor. Bonhoeffer arra is kitér, többet érhet egy dadogva elrebegett szűk körű családi ima, mint egy ékes egyházi, amely a vallási külsőségek minden csínját-bínját felmutatja, de nem telítődik meg a szív ügyével.
„Ideje a Szentírást valahára megismernünk úgy, ahogy a reformátorok ismerték, ahogy atyáink ismerték. Sem az időt, sem a fáradságot nem szabad sajnálnunk”
Aki énekel
Felmerül a lehetőség, hogy művészi eszközökkel ez a gazdagodás, elmélyülés még hatékonyabb lehet. Itt jelenik meg az ének kérdése Bonhoeffer számára. „Aki énekel, kétszeresen imádkozik” – mondja Luther Márton Augustinus után. Itt viszont megjelenik a művészi szabadosság és az önkény, ami könnyen eltérítheti az imát. Bonhoeffer igyekszik hangsúlyozni a fegyelem és az alázat fontosságát az ének kérdésében. Az egyszólamú ének nemes egyszerűsége, meleg emberiessége, áttetszősége, józansága az, amit kiemel az énekek kapcsán. És természetesen a gyakorlást, hiszen akkor nyerhető ki belőle a legnagyobb lelki gazdagság, ha nem a technikai kihívásokkal bíbelődünk.
Az éneklés megnyitja a szavak szféráját a végtelenség felé. Amit mondani akarunk, nem lehet csak szavakkal – ezt fejezi ki az egyházi ének és a gyülekezeti éneklés. És persze a közösség hangját. A közösség énekében, akárcsak az imánál, az egyház hangja szólal meg. Lehetünk egyedül, lehet énekünk gyenge és szerény, valójában az egyház folyamatos, el nem hallgató mennyei szólamaira csatlakozunk rá. Isten Igéje, az egyház hangja és a saját imádságunk így tartozik össze.
Egyén és közösség
Bonhoeffer kitér arra, hogy a közösségi ima mellett egyénileg is időt kell szánnunk az imádkozásra. De az egyéni imamódnak sem a lelki kísérletezésről kell szólnia.
Az egyéni imádkozás kötetlensége és őszintesége krisztusi ígéret. Viszont figyelni kell, hogy a kötetlenség ne csússzon át a magunkba fordulás önkényességébe. Bonhoeffer szerint ezért szerencsés valamely igeolvasmánnyal összekapcsolni a belső elmélkedést. Az Ige vezette ima, a Szentírás fölötti elmélkedés a legígéretesebb módja az imádkozásnak. Bonhoeffer szerint az Ige fölötti csöndes elmélkedés és az imádság mellet a közbenjáró könyörgés a harmadik fontos egyéni imamód.
Az imádkozó embernek feladata, hogy a közösségéért imádkozzon. Ehhez a közösségének az életét kell élnie, annak problémáit ismerve, átérezve. A közösségért szóló imának is mindig teljes hittel kell elhangoznia. A kritikai felismerést, a hiányérzeteinket valakivel kapcsolatban még buzgóbb könyörgéssé, testvéri szeretetté kell alakítani. A testvér ugyanis könnyen kikerül a közösségéből, ha az nem hordozza el őt imádságaiban. Ahogy Bonhoeffer írja: „Arca, mely azelőtt talán elviselhetetlenül idegen volt, érette való könyörgésemben egy olyan ember testvéri arcává változik, akiért Krisztus meghalt, egy olyan bűnös arcává, akinek Isten megkegyelmezett… Elismerem, hogy amit én kaptam, arra neki is joga van – ő is odaállhat Krisztus elé, hogy irgalomból részesüljön.” A közbenjáró imádkozás által az ima felerősödik és határtalanná válik. Attól válik élővé az egyházi közösség és erőssé a gyülekezet, hogy annak tagjai imádkoznak egymásért.