„Urunk mellénk szegődött a feltámadáshoz vezető úton, és meg fog gyógyítani minden sebet, és újjáteremt minket csodálatos módon” – üzeni a Református Egyházak Világközösségének (REV) elnöke, a Közel-Kelet második felszentelt lelkésznője.
Amikor pedig Jézus Betániában, a leprás Simon házában volt, odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástromtartóban drága olaj volt, és ráöntötte az asztalnál ülő Jézus fejére. Amikor látták ezt a tanítványai, bosszankodtak, és ezt mondták: Mire való ez a pazarlás? Hiszen el lehetett volna ezt adni sok pénzért, és odaadni a szegényeknek. Amikor ezt Jézus észrevette, megkérdezte tőlük: Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem, mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek. Mert amikor ezt az olajat a testemre öntötte, a temetésemre készített elő. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére. (Máté 26,6-13)
Úton Jézussal
A nagyhét kezdetektől fogva nagy jelentőséggel bírt a Közel-Keleten, hiszen a fájdalom és szenvedés mindig is lényegi vonása volt a közel-keleti identitásnak. Sokan születtünk háború idején és nőttünk fel küzdelmek közepette. Közösségünk számos tagegyháza él ebben a helyzetben szerte a világban, és néz szembe napi szinten a szenvedéssel.
De ez a hét idén teljesen más, mint korábban. Másfajta kihívással, fájdalommal és küzdelemmel szembesülünk ebben az évben. Igyekeztem megérteni, hogy mitől is különleges a mostani zavarunk és kétségünk. Mi okozza fájdalmunkat egyénként és csoportként?
Az asszony története, aki az alabástromtartót összetörte és a rendkívül drága olajat Jézus fejére öntötte, kulcsfontosságú mozzanat, amikor Jézus kereszthez és feltámadáshoz vezető útjáról elmélkedünk. Hiszen az asszony tettét maga Jézus értelmezte saját temetése előjeleként: „Mert amikor ezt az olajat a testemre öntötte, a temetésemre készített elő”. Ebben a történetben Jézus hozzáállása furcsa. Pozitívan fogadja, hogy a drága olajat a testére öntsék, semmint hogy az ellenértékét a szegényekének adják. Jézus feje tetejére állítja a dolgokat. Amit mond, az mintha nem lenne összhangban azzal, amit amúgy a tanítványoknak szokott mondani útmutatásul. Reakciója nincs összhangban azzal, amit elvárnánk tőle.
Jézus nehéz kérdést vet fel utolsó földi napjaiban arról, hogy mi az igazán értékes a fájdalom idején. Mintha mindaz, amit tanultunk és megtapasztaltunk az egyházi életben, az emberek szenvedésének fényében megkérdőjeleződne. Jézus válaszával arra hívta a tanítványait, hogy gondolkodjanak új fogalmak mentén, ha a szenvedéssel néznek szembe, újuljanak meg gondolkodásukban és életükben a kereszt felé vezető úton. Mintha Jézus arra nyitná fel a szemeiket, hogy a hit megélése nem egy egyenlet, amit mindenkire azonosan alkalmazhatnának, hanem sokkal inkább tudatos vállalása a kihívásnak, hogy a szenvedés közepette is törekednek felfedni az örömhírt.
Najla Kassab
A történet olvasásakor fontos mozzanat, hogy a jelenet a leprás Simon házában játszódik. „Amikor pedig Jézus Betániában, a leprás Simon házában volt” – szól az írás. A történet kapcsán általában Jézusra és az asszonyra figyelünk, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Jézus egy leprás házában volt éppen. Simon reakciója érdektelennek tűnik. Abban az időben a leprások a társadalom kitaszítottjai voltak. Senki sem merészkedett a közelükbe, és ha szembetelálkoztak is velük, hangosan figyelmeztették a többieket – „Egy leprás!” –, hogy elkerülhessék őket. Jézus kész volt szembemenni az elszigetelődéssel, amivel a társadalom a leprásokat sújtotta.
Függetlenül attól, hogy Jézus meggyógyította-e végül a leprást, ahogy egyes írásmagyarázók állítják, vagy sem, azzal, hogy meglátogatta Simont, önmagában is gyógyította a társadalmi előítéletességet, az ítélkező hajlamot. Pont amivel a koronavírussal fertőzött betegek szembesülnek ma. A koronavírusos betegeknek nem csak a haláltól való félelmükkel kell megküzdeniük, hanem azzal, hogyan fogadják majd őket a szomszédok, a társadalom, miután újra elhagyhatják otthonaikat és kiléphetnek a közterekre. Azzal, hogy meglátogatta Simont, Jézus helyreállította emberi méltóságát.
A kihívás, amivel a koronavírus kapcsán szembesülünk, abban áll, hogy számos érték, amit a szolgálatunk részeként követtünk, egyszercsak odalesz. Hányszor emlegettük, hogy át kell lépnünk a bennünket elválasztó határt, hogy közelebb kerüljünk a felebarátunkhoz. Most pedig azt tanuljuk, hogy a távolságtartással fejezhetjük ki szeretetünket felebarátunk iránt. Korábban azzal zártuk az istentiszteleteinket, hogy a híveket kiküldtük a világba. Ma arra kérjük őket, hogy maradjanak otthon. Már nem is értékeljük annyira az irgalmas samaritánust, aki vállalta a kockázatot.
Persze, bölcsnek és óvatosnak kell lennünk a koronavírus idején, és a biztonsági intézkedések elkerülhetetlenek. De én azt hiszem, hogy napjaink küszködése az újraformálódás része, amit mi személyesen, de egyházként és szervezetként sem kerülhetünk el. Ma arra hívattunk, hogy újra fedezzük fel az evangéliumot, új képzelőerővel és új stratégiák mentén. Nem az egyszerű válaszok ideje ez, hanem az új és átalakuló képleteké, amelyek közepette fel kell fedeznünk, hogyan is lehetünk az emberek számára olyanok, mint Jézus maga volt. Eljött az új válaszok ideje. Ne tévesszük szem elől a súlyos kérdést: „Mi számít igazán a fájdalom idején?"
A református egyházak közösségeként ezekben a nehéz napokban is szolidáris összefogásban keressük a választ erre kérdésre, közösen tudatosítjuk újra elkötelezettségünket az egyházi közösség és az igazságosság mellett, értelmünk megújulásával. Ha majd hátunk mögött tudjuk a küzdelmet, egyikünk sem lesz olyan, mint azelőtt volt. De imádkozhatunk azért, hogy az izoláció napjaiban új gondolatokra és belátásokra jussunk, felgyúljon szívünkben a vágy egymás iránt, és megerősödjön bennünk a szilárd elhatározás, hogy leküzdjük a fenyegetést.
A nagyhét szent alkalom. És tudjuk jól, hogy szentsége nem a fájdalomban rejlik, hanem sokkal inkább abban, hogy Urunk mellénk szegődött a feltámadáshoz vezető úton, és meg fog gyógyítani minden sebet és újjáteremt minket csodálatos módon. Folytassuk zarándokutunkat reménységben! Én már nagyon várom a találkozást; nem a virtuálisat, hanem a szemtől szembe igazit.
Ő feltámadt. Várjunk hát reménységben!