Amikor szimpatikusnak tartunk valakit, szinte a felsorolás elején szerepel, hogy megbízható. Megnyugtató, ha rólunk is ezt gondolják. A bizalom az egyik legalapvetőbb elem, amely a kapcsolatainkat építi, ám magában hordozza az elvesztése okozta félelmünket is. Hogyan alakul ki a kölcsönös odaadás? Milyen helyzetben rendül meg a bizalmunk a másikban? Hogyan ápoljuk hűségünket az Úrral? Ezekről beszélgettünk T. Kabai Virág diakónussal, lelkigondozóval.
„A hívő ember is el tud fáradni, nemcsak a nem hívő. Ám nekünk van Gazdánk, aki magához hívja a megfáradtakat, a terhek alatt roskadozókat, hogy segítsen rajtuk.” (Gyökössy Endre)
Hogyan tudunk megbízni másokban, ráhagyatkozni az Úrra?
Ahogy az Istennel való kapcsolatunkban épülünk, rájövünk, hogy nem ugyanazzal a bizalommal fordulnunk az Úrhoz és egy másik emberhez, de a forrás az az odaadás, amit Istentől kaptunk ajándékba. Ahogyan a személyiségünk fejlődik és önállósodunk, úgy érezzük, hogy nem függünk senkitől, de társas lényként hangsúlyos, hogy meg tudjunk bízni egymásban, amelyet egész életünkön át tanulhatunk, ez jelenti kapcsolataink alapját. Viszont nehézséget okozhat, ha csalódunk másokban, így nem ritka az elmagányosodás, a szorongás azoknál, akik senkiben sem tudnak megbízni. Ezért is fontos, hogy jobban magunkba tekintsünk és ne gyengeségként éljük meg azt, ha másra hagyatkozunk. A közösségek, például egy gyülekezet valós támaszként szolgálhatnak, ha elhagyatottnak érezzük magunkat, mert megélhetjük az erősítő és segítő szándékot, amelyből gazdagodhatunk és erőt kaphatunk.
T. Kabai Virág diakónus, lelkigondozó, a Gyökössy Intézet munkatársa
Félünk, amikor úgy érezzük: kicsúszott a kezünkből az irányítás. Hogyan lehet ilyen helyzetben bizalommal fordulni más felé, Istenre hagyatkozni?
A kontrollvesztettséget valóban negatívan éljük meg. Sokféle oka lehet, hogy úgy érezzük, elveszítettük az irányítást. Idős korban vagy betegségben elveszítjük a testünk feletti irányítást. Gyakori, hogy az életünket úgy próbáljuk élni, vagy azt reméljük, hogy velünk nem történhet rossz dolog. Azon dolgozunk, hogy minimális nehézséggel kelljen megküzdenünk. Szinte állandó védekezésben élük, a problémáktól való félelem határoz meg bennünket. Viszont az életünk nem mentes a küzdelmektől. A földi életben benne van a szenvedés, a töredezettség, a kereszthordozás, nem tudjuk ezeket kikerülni. Amikor azt érezzük, hogy nem mi irányítunk, azt úgy éljük meg, hogy bármi megtörténhet velünk, és az biztosan rossz lesz. A segítség kérése nem gyengeség. Fontos, hogy merjük jelezni, ha úgy érezzük, nem tudunk egyedül megbirkózni a terheinkkel. Ám figyelembe kell vennünk azt is, hogy ne támasszunk irreális elvárásokat másokkal szemben, ne várjunk olyan dolgokat, amiket nem tudnak teljesíteni. Amikor nehéz helyzetbe kerül valaki, például baleset vagy betegség miatt, megkérdőjeleződhet az Istennel való kapcsolat is. Felmerül a kérdés, hogy milyen Istenbe vetettem a bizalmamat, aki megengedi, hogy ezek történjenek. Ilyen helyzetben gyakori, hogy hátat fordítunk az Úrnak, hitválságba kerülünk és elszakadunk az erőforrásainktól. Az Istenbe vetett bizalom megingása a hitünk próbája. A bibliai történet is jól mutatja ezt, amikor a tanítványok egész éjjel nem fogtak semmit, mégis képesek azt mondani Jézusnak, hogy a te szavadra kivetjük a hálónkat. A sokadik kudarc után mégis megteszik, amit az Úr kér tőlük, ráhagyatkoznak az Istenre.
Hogyan élik meg a ráhagyatkozást azok, akik kényszerűségből szorulnak mások segítségére, például az idősek?
Azért érezhetjük kényszernek, hogy mások segítségére szorulunk, mert nehéz szembesülnünk az elesettségünkkel, hogy nem tudjuk egyedül ellátni magunkat. Érdemes tudatosan felkészülnünk arra, hogy idős korban nem úgy mennek a napi teendők, mint korábban. Minél inkább kényszerként éljük meg, annál nehezebb lesz bizonyos feladatokat átadni másoknak. Fordulópont az ember életében az, amikor felismeri a saját esendőségét. Régen az időseknek megvolt a szerepük a családban. Most sokan egyedül, magányosan élnek. A nyugdíjasotthonban, ahol szolgálok, arra szoktam kérni a családokat, hogy üljenek le idős hozzátartozóikkal és beszéljenek az együttműködési lehetőségekről, ezek jelentősen segítik a gondoskodást és a gondozást.
A ráhagyatkozás az életünk irányításának átadását is jelenti?
Az Úristen pontosan tudja, hogy mire van szükségünk, de szabadságot ad abban, hogy mibe és hogyan hívjuk őt az életünkbe. Amikor ráhagyatkozunk, a mi szerepünk nem csökken, ugyanúgy meg kell tennünk mindent, amit tudunk, vele együtt. A lelkigondozás sem azt jelenti, hogy a segítő teljesen átveszi a felelősséget, hanem kíséri és segíti az embertársát, mindig két egyenrangú fél szerepel benne. Az egyiknek a kihívásába társul szegődik a segítő, és együtt viszik az Úristen elé a nehézségeket. A segítő is levett sarukkal, alázattal lép be a másik ember életébe, nem helyette, hanem vele együtt cselekszik.
Hogyan éli meg az odaadást és a kitartást a szolgálatában?
Minden nap tanulom, az alázat iskolájába kell járnom. Számomra is állandó kihívás a bizalom és a ráhagyatkozás, de próbálom újra kivetni a hálót. Rendszerint elolvasom a napi Igét, biciklizés vagy séta közben beszélgetek Istennel. Imádkozom a munkatársaimért, a rám bízottakért. A hálaadás sokat segít abban, hogy ráhagyatkozzam Isten gondviselő szeretetére. Gyakran küzdelmes a szolgálat, de erőt kapok az Úrtól, hogy újra és újra tudjam őt szolgálni, és ne lankadjon a bizodalmam benne.