Újrakezdés keleten és nyugaton

Csetény református gyülekezetében mindig zajlott ifjúsági munka, több lelkészt, aktív szolgálattevőt kinevelt már a kis közösség. Tizenöt éve érkezett a bakonyi településre Hajdú Ferenc lelkész a feleségével. Mint mondja, igazi ifis tea mellett beszélgetünk. – Az volt az elképzelésem, amikor elkezdtük itt a szolgálatot, hogy megmozgatjuk az egész megyét. De értek csalódások, emiatt tudatosan visszaléptem, és inkább a saját gyülekezetünkre összpontosítottam. Mindig a szívügyem volt azonban az ifjúsági munka, egy évre Amerikába is az ifjúsági misszió tanulásáért utaztam. Kezdettől szerettem a fiatalok között mozogni, csoportokat vezettem táborokban, teológusként visszajártam a gimnáziumomba alkalmakat tartani. Élt bennem az elhívás a fiatalok közötti szolgálatra. Ebből magam is sokat profitálok, mert amíg tizennyolc évesekkel foglalkozom, addig én is ennyi évesnek érzem magam… – mondja tréfásan. De Magosiné Szemerei Janka, aki gyakran segít Hajdú Ferencnek a szolgálatban, komolyra fordítja a szót: a tizennyolc évesek lendületével szokott munkába merülni a lelkész.

Az itteni fiatalok jóformán általános iskola után kirepülnek, elkezdik az ingázó létet: Zirc és Veszprém a két kedvelt továbbtanulási hely. Mivel a szülők ódzkodnak a kollégiumban lakástól, a legtöbben napi két órát töltenek úton. Így nagyon nehéz alkalmas időpontot találni az ifis közösség összehívására, a szűk időrésbe pedig bele kell férnie a családnak, focinak, tanulásnak is. – Sokáig már ötödikben kisifi formájában foglalkoztunk a fiatalokkal, és így belenőttek az ifibe. Ez a megoldás segítette a munkát és a folytonosságot. Iskolai szünet idején rájuk koncentráltunk, szerveztünk közösségépítő alkalmakat, időnként pedig dolgoztunk is a templom körül – vázolja a lelkipásztor.

Egy idő után aztán mind a kisifi, mind a szünetek megtöltése elmaradt. Három ifigenerációt neveltek, a legutóbbi már inkább a lelkészgyerekek köré szerveződött a barátaikból, osztálytársaikból. De érzik a kisifi hiányát, ezért újrakezdik ezt a munkát. Hullámokban tapasztalják az ifiközösség erejét, előfordult, hogy harmincan voltak. Az ifitáborhoz csatlakoznak a barátok, ismerősök más felekezetből is. Az ezerkilencszáz lelkes településen katolikus, baptista, pünkösdista közösség működik, ugyancsak jelen van a Hit Gyülekezete. – Hittant csak a katolikusok és mi tartunk az iskolában, ezért hozzánk jön sok más felekezetű, de emellett átjárnak az ifis órákra. Jóízű az ökumenikus együttműködés a településen – árulja el a gyülekezetvezető.

– Sosem akartam egyedül végigvinni mindent – mondja Hajdú Ferenc a fiatalokról beszélve. – Felkészítés után mindenki szabad kezet kap. Nálunk még a hagyományos istentisztelet sem „egy emberes”. A gyülekezeti tagok hozzájárulása sem pusztán annyi, hogy virágot hoznak vagy perselyt számolnak, hanem Igét olvasnak, imádkoznak, aktív résztvevők. Ugyanez igaz az ifjakra. Többen a zenekarban szolgálnak az istentiszteleten, végigpróbálják tehát a szombat estét. De a gyerektáborban is besegítenek, így kapcsolat épül a korosztályok között. A közös feladat mindig összekovácsol – idézi fel.

– Nekünk, felnőtteknek sokat jelent látni, ahogy a fiatalok szolgálnak a még fiatalabbaknak – veszi át a szót Magosiné Szemerei Janka. – Változatossá is teszi, hogy más megszólalók más élethelyzetből hogyan tudják Isten üzenetét közvetíteni – magyarázza.

– Áldott ez a folyamat. Örömünk, hogy akik felnőnek és elköltöznek, azok közül is sokról tudjuk: aktívak, szolgálnak a helyi közösségben. Arra neveltük őket, vállaljanak feladatot. Akárhol vannak is, remélem, amit itt megéltünk, azt ott hasznosítják. Egy számottevő hiányát érzem a szolgálatra nevelésnek a gyülekezetben: még nem sikerült átadnom az ifit. Hiába küldtem már több fiatalt is ifivezető-képzésre. Meg kellett tanulnom, bárki nem vállal szívesen felelősséget – mutat rá az egyik legnagyobb nehézségre. A gyülekezeti ifjúsági munka mindig túlnyúlt az eklézsia határain: előfordult, hogy a Refisszel együtt szerveztek vagy a környék gyülekezeteivel töltöttek közös alkalmat. Új dinamikát ad a szervezkedésnek és a szolgálatra készítésnek, hogy a zsinati szándék erősítené az egyházmegyei ifjúsági munkát.

– Ősszel kerestem meg az esperest azzal, hogy mit tudunk adni az egyházmegye közösségének. Janka hitoktató és lelkipásztori munkatársként végzett az evangélikus teológián, sok mindent rá tudok bízni, mióta ideköltöztek. Van tehát kapacitásom, és a családom is kezd önállósodni, ahogy nőnek a gyerekek. Mindig is volt elképzelésem, ezt az esperessel közösen át is gondoltuk. Sosem egy évre tervezek, hanem öt-tíz-tizenötre. Fel kell térképeznem, hogy a megyében hol működnek ificsoportok, és teret kell adni egymás megismerésének. Nem évi egy-két programban gondolkodom, hanem közösségben. A gyülekezetben sokat mondom, mert fontos cél: forrjon össze a szívünk! Ha adódik egy jó ifjúsági szolgálóközösség az egyházmegyében, az éveken keresztül tudja szervezni a munkát. Szeretnénk, ha most kialakulna az a csapat, amelyik folyamatosan befogadja a szolgálókat, akik tudnak együtt énekelni, imádkozni, játszani. Hiszem, hogy ebben Isten mutatja a következő lépést. Elköteleződő fiatalokat keresünk, akiknek szívügye, hogy összenőjünk. És akkor lesz közös ügyünk, missziónk: menjünk ki a tengerre és halásszunk, mert vannak fiatalok, akik még nincsenek itt… A legnagyobb próbatételnek az odaszánt időt látom: ezt mindenkinek meg kell harcolnia. Hogyan tudom úgy szervezni az életemet, hogy erre időt tudjak szánni? – teszi fel a fogós kérdést a lelkipásztor. A közösségszervezés első lépcsőjeként április elején rendeznek egy egyházmegyei találkozót. Ennek helyét még keresik.

Nem vadássza a mémeket, nem tiktokozik, nem követi, mit néznek és hallgatnak azok, akikkel péntek esténként találkozik. Úgy érzi, nem ebben van a kulcs a fiatalokhoz. – Ha nem tudom, mi érdekli a fiatalokat, megkérdezem őket. Meglepő tapasztalatom, hogy a kevéssé vonzó és divatos bűn témájában milyen pezsgő beszélgetés alakult ki például arról, mi az, amire ma bűnként tekint a fiatalság. De örök kérdésük az is: ki vagyok én, hogyan látnak engem. Hajdú Ferenc számára emlékezetes a tavalyi pápai lelkésztovábbképző alkalom, ahol arról volt szó, hogyan indította újra a Soli Deo Gloria Diákszövetséget (SDG) Soós Géza. Nem alkalmazott hókuszpókuszt, nem igyekezett a fiatalok világába olvadni. Egyszerűen kiállt, elmondta a gondolatait, tanította őket, és az ifjak éltek-haltak a vele végzett munkáért. – Ez bátorít: nem baj, ha nem értek ahhoz a világhoz, amely a telefonjukon van, mert amikor leülünk, beszélgetünk és elővesszük az Igét, egy tea mellett elmondhatom mindazt, amit megtapasztaltam Istenből. Nem követek irányzatokat, csak azt teszem, amit az Igéből felismerek – osztja meg velünk a lelkipásztor.

„Nem gond, ha még soha nem voltál istentiszteleten: mindent kivetítünk, érteni fogod, mi történik. Gyere csak lazán: nincsenek foglalt helyek, oda ülsz, ahova szeretnél, és senki nem fog beleszólni, mit tegyél. Ha valami nem világos, nyugodtan kérdezd a melletted ülőt” – ez olvasható bátorításként a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezet honlapján. Az itt tanuló harmincezer hallgató és három kampusz között szolgál négy református lelkész. Két súlypontja van az itteni jelenlétnek: egyrészt az egyháziasan szocializálódott személyek számára megadni a valahova tartozás lehetőségét, hogy ne kopjanak ki, ne tűnjenek el az egyházból, másrészt ott lenni a nem egyházias közegben nőtt fiatalok mellett életük legintenzívebb, formáló időszakában.

– Sok közömbös vagy ellenséges diákkal is találkozunk, de amikor a kicsit is emberarcú egyházzal találkoznak, rájönnek, nem olyan, mint amilyennek addig képzelték – mondja Kovács Gergő, a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezet vezető lelkésze. Lehet, hogy először csak közösséget nyújt számukra vagy programot, de ezek által folyamatosan találkoznak az önfeláldozó Istennel, akihez egy idő után lehetetlen nem viszonyulni valahogyan – teszi hozzá.

Amikor arról kérdezzük, mire van a legnagyobb szükségük a fiataloknak, azt mondja, nem is sejtjük, milyen terheket hordoznak. – Végeztünk egy felmérést, kerestük, miben tudunk a diákoknak segíteni. Egyrészt a magánnyal vívnak hatalmas küzdelmet a felnőtté válás százegy feladata között, a másik gond a jövőkép. Olyan fiatalokról beszélünk, akiknek másfél évig otthon kellett ülniük, mert bezárták az egyetemet, nem is voltak elsősök, vagy a gimnázium végzős évét húzta keresztül a járvány. Aztán jött egy háború. A klímaszorongás is jellemző. Félelmetesen terhelt a jövőképük. Azért fontos, hogy a gyülekezetben átéljük az evangéliumot, mert Isten örömhírében megtalálható a válasz a „legfőbb kérdésekre”. Amikor ezt szólaltatjuk meg, az Úristen csodálatos tetteket hajt végre bennünk és általunk – mondja el.

Kovács Gergőn kívül Bogáti Attila, Péter-Szarka László és Petkes Piroska szolgálnak a hallgatók között. A munkatársi közösség akkor kapott új lendületet, amikor másutt megállt az élet, és sokakban megingott a korábbi világszemlélet. – Egy egyházkerületi beszámolónk alkalmával tükröt kaptunk. Jó szándékúan megköszönte nekünk valaki, hogy sokszínű programot szervezünk a fiataloknak. Megdöbbentem: tényleg csak ennyi?! Ha szolgáltatássá, programszervezéssé silányul a szolgálatunk, akkor célt tévesztettünk. Kialakult az évek során a víziónk, hogy egyház vagyunk a fiatalok között. Ebben fontos a program, a megjelenés, de ez csak forma. Lehetnek csillogó rendezvényeink, de ha ők nem találkoznak Krisztussal közöttünk, akkor olyat végeztünk, amit bármilyen diákszervezet meg tud tenni, még jobban is, mint mi, és a hivatásunkat nem töltöttük be. Ráadásul, akit megragad Isten a gyülekezet által, azt nem a program fogja meg. A közösséget szomjazzák az emberek, de ennél fontosabb az önmagát az emberért feláldozó Istennel való találkozás, először vagy sokadjára – fejtette ki Kovács Gergő.

– Szeretnénk segíteni a diákoknak, hogy megtapasztalják az örömhír hatását. Egy amerikai református lelkész kollégánk segítségével alakítottuk ki a munkánkat meghatározó látásmódunkat. Vannak benne többéves célok, de a félévi tervezésünket is áthatja, szeretnék, ha minden egyes alkalom, beszélgetés, szolgálat egyazon irányba tartana – árulja el az egyetemi vezető lelkész. Két hatéves célt tűztek ki. A diákok közötti lelki megújulás segítését és a szolgáló- vagy vezetőképzést. – Amikor átgondoltuk, kik vannak ránk bízva, úgy éreztük, abba fektetnénk energiát, hogy Istennel élő kapcsolatuk szülessen, vagy a meglévő erősödjön meg. Másrészt, amikor ez az értelmiségi fiatalság többgenerációs gyülekezetbe megy, nem mindegy, hogy szolgáló vagy fogyasztói szemlélettel kerül-e majd be – mondja Kovács Gergő.

A céloknak három lényeges eszközét határozták meg: az egyik a tanítványképzés, amelynek kidolgozták a moduljait, és az első félévén már túl is vannak. A második a vezetőképzés, a pasztorációs magatartás, amely segíti, hogy személyes és közvetlen kapcsolatban álljanak a diáksággal. A harmadik pedig a Szentlélekért való folyamatos imádkozás. Az elmúlt év fő feladata a tanítvány- és vezetőképzési struktúra megalapozása volt.

– Itt él egy átlagos diák két és fél, három évig. Mi az, amit mindenképp el kellene sajátítania ezalatt? Fejlődjön az érzelmi intelligenciája, olvasson Bibliát, tanuljon meg imádkozni, tudjon szóba elegyedni emberekkel! Hat témát választottunk ki egy félévre: legyen tisztában az evangéliummal, és hasson az önértékelésére, a kapcsolataira. Lényeges, hogy miképp tud bizonyságot tenni, és hogy a szakmáját össze tudja-e kapcsolni a hitével. A tapasztalatunk szerint az élet egy privát szférájaként tartják meg a hitet, amely nem szövi át a hétköznapi életfeladatokat – fogalmazott az egyetemi vezető lelkész.

E témákat egy féléven át kéthetente másfél órában beszéli át egy lelkész és egy hallgató. – Másfél órán keresztül tiéd valakinek a teljes, elkötelezett figyelme egy személyes találkozásban. Erre vágyunk. Ezt keressük az esti sorozatokban, a szociális médiában. És amikor az osztatlan figyelmet és személyességet megkapod, ott emberi életek találkoznak, amely kiszakít a média által irányított konzumvilágból. A témafeldolgozás egy része otthon zajlik, mert feladatokat, olvasnivalót is kapnak a tanítványképző jelentkezői. Mi több, a következő félévben ők ülnek át a másik oldalra, és adják egy új hallgatónak azt a figyelmet, amelyet korábban kaptak. Kovács Gergő felidézte azt is: – Segítünk anyagokkal, figyelemmel, de a sok gyakorlati tudás akkor érik be, amikor már másnak adják át az ismeretet. Lehet, hogy azon a térfélen kapnak többet. Mi pedig alakítjuk a második hat kompetenciát, amit azokkal fogunk végigvinni, akik már továbbadták, amit kaptak.

Több kiszámíthatatlan év után a tervezést sem lehet biztosra venni, ezért kimondták: szeretnének még inkább a Szentlélek munkájára hagyatkozni. Olyan egyszerű, kézzelfogható történésekben is megélik ezt, mint a lelkészi megbeszélések igei kezdése. Hozzáfűzte: ahelyett, hogy programpontszerűen leosztanák, mikor ki hozza az Igét, inkább feltették a kérdést, hogy olvasott-e valaki olyan bibliai szakaszt, amelyik sokat jelentett neki. Rengeteget töltekeznek ebből. Arra is törekszenek, hogy tízezer imádság hangozzon el a gyülekezetben. – Tudom, furcsán hangzik. Kéthetente egyórás alkalmat tartunk. Az Úr Szentlelkének vezetését kérjük énekek által, máskor Igén gondolkodva vagy imádsággal. Jó a munkatársi közösségünk és annak lelkisége, de ez olyan értelmet adott a munkánknak, ami láthatatlanul formál. Valami az Úristen országából megmutatkozott itt, a földi keretek között. És ezt rezonálni érzem az élő Ige évével – zárta gondolatait a debreceni egyetemi vezető lelkész.