Széthulló világban, Isten akaratával felvértezve

Mindezek fényében Gilicze Tamás bakonyszentkirályi lelkipásztor úgy tartja, elkésett gondolat a fenntarthatóság, a fém szívószál vagy a textilszatyor bevezetése a háztartásunkban. A mélyalkalmazkodás nevet viselő mozgalom tanulmányozójaként már nem megmenteni igyekszik a világot egy talán bekövetkező kataklizmától, hanem azzal számol, hogy a ma ismert világ gyökeres megváltozása elkerülhetetlen, és talán már jelen idejű. Milyen érvek alapján mondja azt, hogy már benne vagyunk az összeomlásban? Milyen szerepe lehet az egyháznak egy széthulló világban? Erről beszélgettünk.

A Bakony idilli, zöld lankái között, a Gilicze család rendezett kertjében, a cseszneki vár lábánál szürreálisnak tűnik ökológiai válságról beszélgetni. De az aktuális hőhullám sejteti: talán csak nem látjuk a fától az erdőt. A lelkész úgy véli: bár csak egyik-másik összetevőjét hallhatjuk a híradásokban, valójában polikrízisben, azaz olyan sokrétű válságban vagyunk, amelynek a klíma- és energiakérdés csak apró mozaikdarabkája a gazdasági, ökológiai, hulladék- és anyagproblémák mellett. Ez utóbbiról kevesebb szó esik, pedig a Föld anyagai tekintetében zárt rendszer.

– Az űrbányászat technológiája még gyerekcipőben jár, egyelőre csak arra jó, hogy elterelje a figyelmünket a problémával való szembenézésről. Új anyag érkezése a Földre egyelőre csak aszteroida becsapódásával képzelhető el. A Föld tehát zárt rendszer, és bár az anyag nem vész el, csak átalakul, nem minden formájában használható fel – magyarázza Tamás. Példaként említi: hiába van a légkörben jelen a víz, ha nem cseppfolyós formában találjuk, szomjan halunk. Továbbá ott tudunk bányászni, ahol felsűrűsödött egy bizonyos anyag, mondjuk az érc, de ha egyenletesen, mákszemnyi darabkákban van szétszóródva a világban, akkor számunkra felhasználhatatlan. Ezért ahogyan a koronavírus-járvány idején már ízelítőt kaptunk belőle: zavarok keletkeznek az ellátási láncokban, megakadnak gyártási folyamatok.

– Nagy a gond egyrészt a ritkafémeknél, mint a lítium. Ezért sem lehet Magyarországból akkumulátorgyártó nagyhatalom. De hiány van például homokból is. Az építőipar nem tudja felhasználni a tengeri homokot, mert az sós, a sivatagit sem, mert annak a szemcseszerkezete nem alkalmas építésre, csak a folyami homok megfelelő. A hiány rendkívüli áremelkedéshez vezetett. Szintén fogy a tiszta szilícium. Ez ugyancsak homok formájában létezik, és a számítástechnikai eszközök egyik alapanyaga. Ahhoz, hogy csipeket, félvezetőket tudjanak készíteni, nincs elég megfelelő tisztaságú szilícium – sorolja.

De nem csak a felhasználható alapanyag fogyása okozza a gondot, hiszen az igények is döbbenetes ütemben nőnek. A világ ugyanis gazdasági gyarapodásban gondolkodik, mindig magasabbra kitűzött GDP-célokkal. De nem az említett anyagok hiánya a legvészjóslóbb. – Ha ilyen ütemben növekszik a felhasználás – figyelmeztet Gilicze Tamás –, néhány évtized alatt kifogyunk a Föld foszforkészletéből. Kevesebb telefonnal lehet élni, de a csontok, a fogak felépítéséhez, az idegrendszeri és a szívműködéshez nélkülözhetetlen ez az elem. A szervezetünk még nem talált ki mást, amivel helyettesíthetné – magyarázza.

Balogh János akadémikus beszélgetőpartnerem teológusévei alatt arról tartott előadást, milyen óriási problémákhoz vezet a biodiverzitás csökkenése. Tamást már akkor megrázta a téma, azóta is figyelemmel követi a kutatásokat. – A Római Klub 1972-es jelentése óta tudunk klímaváltozásról és tengerszint-emelkedésről, 1998-ban pedig elkészült a Budapest Klub jelentése is – László Ervin szerkesztésében –, tehát helyi adatok is rendelkezésre állnak. A Fenntartható Erőforrások Kutatócsoport pedig azt a megdöbbentő megállapítást tette, hogy akik 1960 után születtek, valószínűleg megtapasztalják azt az összeomlást, amely a most ismert világunk végét jelenti – idézi olvasmányélményeit.

Az éghajlati változásokat kutató IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) nemzetközi tudóscsoport időnkénti több ezer oldalas jelentései három forgatókönyvet valószínűsítenek: egy jót arra az esetre, ha sikerül mérsékelni az ember környezeti hatását, egy közepeset és egy rosszat. Eddig azonban mindig a legrosszabb forgatókönyv valósult meg. – A 2015-ös párizsi klímacsúcson szép célt tűztek ki maguk elé a résztvevők: csökkentsük a szén-dioxid-kibocsátást, és tartsuk lehetőség szerint másfél fok alatt a felmelegedést, az ipari forradalom korához képest. A másfél fokot már meghaladta a hőmérséklet emelkedése. 2015-ben egymillió levegőrészecskéből háromszázkilencvenkilenc volt a szén-dioxid, mára négyszázhuszonhat. Tehát a kitűzött cél és a vállalások ellenére folyamatosan nő a károkozás. A kibocsátás mérsékléséhez előbb el kell terjednie annak a gazdasági felfogásnak, amely nem akar állandó növekedést. Ennek már vannak szakértői. Például Köves Alexandra vagy Pogátsa Zoltán Magyarországon a nemnövekedést képviselik, de a közgazdászok többsége egyelőre mélységesen lenézi ezeket a nézeteket – teszi hozzá a lelkipásztor.

A lelkész szerint ugyanakkor már a növekedés feladása is elkésett gondolat volna, mert a jelenlegi gazdaság fenntartása sem képzelhető el a világ népességnövekedésének tükrében. Ha hihetünk az irányzat képviselőinek, már csak az a kérdés, mikor következik be a katasztrófa. Tamás viszont azt mondja, talán már ez sem kérdés. Megtévesztő azt hinni, hogy a véget egy aszteroida becsapódásaként kell elképzelni, mint ami gyors és látványos. – Egyre többen azt mondják, a vég már elkezdődött. 2016-ban voltak a legmagasabbak a jóléti mutatók szerte a világban. Azóta a világon folyamatosan csökkennek a számok. A szép fogyasztói civilizáció falai megrepedeztek, itt-ott már láthatók a romlás jelei. Hol itt, hol ott bukkan fel probléma. Mi azt érzékeljük, hogy most meleg van, de egy kicsit behúzódunk, bekapcsoljuk a klímát, és el tudjuk viselni. Viszont Mexikóvárosban rendkívüli problémák vannak a vízellátással. Nem tud mindenki egészséges ivóvízhez jutni, és ez egy húszmilliós város esetén óriási gond. A korábbi években arról hallottunk, hogy Indiában ugyanilyen gondokkal küzdenek. Afrikában, ahol az elmúlt időszakban, ha nem is kimagasló termésátlagokkal, de tudtak mezőgazdasági tevékenységet folytatni, most nem terem a föld. Mivel a népesség ennek ellenére növekszik, mi mást tehetnek az emberek – elvándorolnak – sorolja az ismert, ám összefüggésben nem feltétlenül látott folyamatokat Tamás.

Az általunk tapasztalt drágulás is az ellátási láncok akadozásának a jele, e tünetek együtt pedig mind arra utalnak: a változás már folyamatban van. A kérdés: milyen választ adhatunk erre mind egyéni, mind közösségi szempontból? Ássunk bunkert, és kezdjünk el gyógyszert és tartós élelmiszert felhalmozni? Gilicze Tamás szerint épp azért, hogy ne fordítson egymás ellen bennünket a társadalmi és gazdasági rendszerünk széthullása, az első feladatunk a belátás és szembenézés. – A jövőről annyit biztosan tudunk: nem lehet sem a múlt visszatérése, sem a jelen meghosszabbítása – hangsúlyozza a lelkész.

Azt mondja, sajnos a szembesülés ellenében hat, hogy az ideológiák piacán árukapcsolások vannak: a konzervativizmushoz mintha hozzátartozna a klímaváltozás tagadása, vagy legalábbis bagatellizálása. A belátást nehezíti még a probléma globális kiterjedése is. Beláthatatlan mértékű ahhoz, hogy az egyén vagy kisközösség fogást találjon rajta, ezért könnyen kiszervezi: oldják meg a nagyhatalmak, a politikusok, akiknek nagyobb ráhatásuk van.

– Nem tudunk globális méretekben gondolkodni, és ilyen megoldások sem születnek, mert napjainkban kétszáz-egynéhány nemzetállam vetélkedik egymással, hogy le tudja nyomni növekedésben a másikat. De hogy ne depressziós klímaszorongásban üldögéljünk tehetetlenül, meg kell nézni, mit tehetünk meg a saját hatáskörünkben. És meg is tenni, amit tudunk: a saját életünkben, közösségünkben igyekezhetünk például áttérni az önellátásra. Magyarországon erre kiváló lehetőségeink vannak. Fölszedjük a térkövet a kertünkből, és bevetjük. Kis lépés, de a szemlélet tekintetében nagyon fontos, hogy ne legyünk mindenben ráutalva a globális ellátási láncokra, mert azok bármikor összeomolhatnak. Az őseink jól meg tudtak élni ezek nélkül. Ne figyeljünk olyan világtrendekre, amelyek felelőtlen fogyasztásra szólítanak fel, nem kell mindenhová elutazni, és nem háborogni kell az áram ára miatt, hanem kevesebbet használni! Nem banánt kell enni dinnye- és cukkiniszezonban. Mi most napokon keresztül cukkinit fogunk enni sült krumplival, mert ez terem a kertben. Szerényen, a magunk lehetőségei között is lehet boldogulni – mosolyog.

Véleménye szerint újra kell definiálni, mit jelent élni, jól élni, és ezekre az egzisztenciális kérdésekre az evangélium kielégítő válaszokat tud adni. Tamás szerint a Covid felülről jövő figyelmeztetés volt az embereknek, hogy rájöjjenek: kisebb fordulatszámon is lehet működni, mi több, nem is rosszul. – A puritanizmus lelkisége számomra rendkívül fontos. Egyik alapelve: nem elvenni többet annál, mint ami feltétlenül szükséges. Meglátni azt, hogy nem kell együtt rohannunk a fogyasztói társadalom által belénk táplált igényekkel. Az embernek valójában nem kell sok: legyen elegendő és jó minőségű élelmiszer, víz, legyen hol álomra hajtani a fejünket, éljünk biztonságban, szeressenek minket, mi is szeressünk másokat, ismerjenek el. Ezek szerény óhajok, és csöppet sem olyan erőforrásigényesek, mint amilyen a jelen életformánk. Kincs, hogy nekünk van ilyen hagyományunk, és vissza lehet nyúlni ehhez a puritán életmódhoz, amely nem növekedésben, gazdagodásban gondolkodik, hanem abban, hogy az ember azzal legyen elégedett, amije van. A növekedést pedig lelki vonatkozásban értelmezi – fejtegeti.

A Gilicze család a kert öntözéséhez az esővizet gyűjti, és a zöldhulladék sem megy veszendőbe: táplálja a következő termést komposztként. Tamás elsajátította a környékbeli bencés szerzetesektől a könyvkötés mesterségét, és például leselejtezett bőrkabátokba köt be irodalmat, Bibliát. – Nem szeretek vásárolni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem vennék semmit, de nem ez a cél. Inkább olyasmivel foglalkozom, ami nem erőforrásigényes. Szeretek kézműves termékeket készíteni, újra felhasználni dolgokat. Bennünket például nem érintett ez a palackvisszaváltási mizéria, mert csak vizet iszunk. Van kertünk: megéljük a gasztronómia legfényűzőbb részét, a friss termés fogyasztását. Nem utazunk a világ végére, elvégre kiváltságos a helyzetünk: itt a Bakony – mutat körbe.

Úgy látja, a fogyasztói szemlélet a bűnesethez vezető vágy továbbélése: több kell, mint ami az enyém, akkor is, ha az nem jó nekem. – Mennyire vesszük komolyan az Igéket, például ezt: „elég neked az én kegyelmem”? Vagy hogy több az élet a táplálkozásnál és ruházkodásnál, több a fogyasztásnál? Ha nem volna több, boldogok lennének az emberek a birtoklástól, de nem azok. A birtoklás vágya erősebb, mint a ténye, ha már valami megvan, nem is érdekes. Az anyagiak szerzése és halmozása sátáni. A Biblia egyik alapigazsága, hogy mezítelenül jöttünk ki anyánk méhéből, úgy is távozunk a világból. A maradandó értékek, amelyek velünk jönnek, a mennyei kincsek, amelyeket nem esz meg a rozsda, a moly, sem az infláció vagy a gazdasági válság. Ezek tükrében kell az életünket felülvizsgálnunk, és szembenéznünk azzal, hogy ahol most tartunk, az az életformánk, a döntéseink következménye. Aztán feltenni a kérdést, milyen következményekkel fog járni, mit jelenthet – talán nem is csak a következő generációnak, hanem nekünk is. Gyülekezeti tekintetben is érdemes elgondolkodnunk a többi között az építkezéseinken, erőforrás-pazarlás szempontjából. Szabad-e műemlékvédelmi, hagyománytiszteleti vagy bármilyen más nézőpontból olyan helyre is fordítani, ahol nincs benne ember? – teszi fel a kérdést. Megítélése szerint az egyháznak fontos prófétai hivatást kell betöltenie e területeken: szembesíteni az embereket a döntéseikkel, képviselni Isten szemszögét, kimondani az evangélium igazságát. – Ha az ember megtalálja Istent, abból olyan alázatos, szerény, a mindennapokban is megmutatkozó egyszerű életvezetési gyakorlatok fakadnak, amelyek valóban fenntartható élethez vezetnek el – jelenti ki határozottan.

Bár nagyon szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a tömeges belátás bekövetkezik-e, Gilicze Tamás úgy gondolja, hogy ha az összeomlásnak olyan mértékét éljük majd, amely már a bőrünkön is érezhető, felértékelődhet az egyházak szerepe. – Ha az itteni gyarapodás nem megy tovább, akkor nem leszünk tovább érdekeltek a megalkuvásra a világgal, és akkor tudjuk igazán komolyan venni, hogy nincsen itt maradandó városunk. Nem ez az igazi otthonunk, hanem van egy másik valóság, az Isten országa, ahová mindannyian tartunk, és reményünk szerint egyszer meg is érkezünk. Ha olyan reménységünk van, amely nem a földi dolgokra helyezi a hangsúlyt, akkor ez erőt adhat ahhoz, hogy el tudjuk viselni azokat a most még beláthatatlan dolgokat, amelyek ránk várnak. Az egyház vigasztaló és közösségépítő szerepe különösen fontossá válik akkor, amikor a külvilág már nem adja meg azokat a támaszokat, amelyekre addig alapoztunk. Az egyháznak egyébként kétezer éves rutinja van: tud működni nemcsak aranyozott tetők alatt toronyórával, de földalatti módon, kisközösségekben is – emlékeztet.

A lelkész szerint a túlélés kulcsa a kisközösségek, a helyiek összefogásában rejlik. – Nem véletlenül akkora a falvak mérete, amekkora: ilyen közösség és terület tud önfenntartóan működni. Le kell porolni a régi tudást és újratanulni az együttműködést. Fel kell adnunk azt a durva darwini evolúciós szemléletet, hogy muszáj állandóan versenyezni, és mindig az erősebb, alkalmazkodóképesebb győz. Ha nem tudunk együttműködni még az összeomlás körülményei közepette sem, akkor a pusztulásunk borítékolható. Ha nem fogunk össze, és nem osztjuk meg a tudást, nem maradunk meg – hívja fel a figyelmet. E ponton látja a gyülekezetek óriási feladatát. Ott ezt az összefogást és tudásmegosztást képesek megszervezni, hiszen magasabb cél diktál. – Nem pusztán az önfenntartás a lényeg, hanem az Isten országának az építése. Ha ezzel az üzenettel ruházzuk fel a tevékenységünket, betölthetjük – még az összeomlás körülményei között is – a küldetésünket – hangsúlyozza Gilicze Tamás.