Szabadság a rácsok mögött

A rendezvény kezdetén Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke osztotta meg gondolatait. Kifejtette, hogy nem csupán egy könyv megszületését ünneplik, hanem azokra az emberekre és a tapasztalataikra is figyelnek, akik ebben a különleges szolgálatban munkálkodnak. Felelevenítette, hogy édesanyjának az egyik kedvenc olvasmánya volt a Foglyok angyala című mű. Gyermekként őt is megrendítette, hogy milyen az, amikor a tisztaság, illetve a bűn találkoznak, és a Krisztus által hozott tisztaság kerül ki győztesen. Elmondta, hogy rendkívüli élmény találkozni olyan emberekkel, akik ezt a lelkületet valósítják meg a börtönökben. Kiemelte, hogy nagy előrelépés volt, amikor hivatalosan is megszületett a börtönlelkészi szolgálat, amely nem működhet háttér nélkül. – Ez a szolgálat nem arról szól, hogy a különböző felekezetű börtönlelkészek elvégzik a munkájukat, megkapják a fizetésüket, és az ügy le van zárva. Ha nincs egy önkéntes, elsősorban imádkozó, adott esetben a lelkigondozásba aktívan is bekapcsolódó szolgálat körülöttük, amit az egyházi háttér biztosít, akkor ez a munka pontszerű. Jelentős munka előzi meg, illetve kell, hogy kövesse ezt a szolgálatot – hangsúlyozta. Beszámolt a püspök arról is, hogy amikor a Venyige utcai börtönben tartottak istentiszteletet, akkor megkérdezte a parancsnok tőle, hogy van-e valamilyen kívánsága. Balog Zoltán azt kérte, hogy azok a fogvatartottak, akik részt vesznek az istentiszteleten, behívhassanak az alkalomra egy családtagot, és utána legyen egy órájuk együtt, és ezt teljesítették is. – Nagyon megrázó élmény volt, láttam, hogy mit jelent a külső kapcsolat azoknak az embereknek. Volt ott egy nyolcvanéves bácsi, aki már bottal járt, és megkérdeztem, hogy kihez jött. „Hát a keresztfiamhoz” – válaszolta. Az anyja meg az apja kitagadták, a testvérei nem állnak szóba vele, a gyermekeit elzárják tőle, és a nyolcvanéves keresztapja botorkált be a börtönbe, hogy meglátogassa. Hogy ott mennyi szeretetre van szükség, és micsoda hiány van, azt gondolom, senkinek nem kell mondani. Az irgalom közvetítése, nemcsak verbálisan, hanem a lelkületben is nagyon fontos ezeknek az embereknek, ezt pedig érdemes újra és újra dokumentálni. Milyen jó, hogy valaki évtizedes tapasztalattal rendelkezik ezen a területen, hogy mindaz, ami fontos ebben a szolgálatban, azt összegyűjtötte egy kötetben. Örülök neki, hogy az egyházkerületünk ezt támogatni tudta, mint ahogy az egész börtönlelkészi szolgálatot is szívesen támogatjuk. Az élmény, hogy az evangélium meg tud szólalni egy ilyen közegben, akár a mi közvetítésünkkel, az olyan visszaható energia és megerősítés, amire szüksége van azoknak is, akik kint vannak. Óriási élmény látni, hogy valaki a rácsok mögött egyszer csak elkezd szabad keresztyén emberként létezni, és úgy tölti le a büntetésének a maradékát, hogy abból egy másik élet bontakozik ki, amikor kijön – zárta gondolatait a püspök.

Ezt követően Budai István dandártábornok szólalt fel. A balassagyarmati fegyház korábbi parancsnoka megemlékezett a börtönkápolna felújításáról, amelyben részt vett a könyv szerzője, Gránitz Miklós is. A Nógrád vármegyei város börtöne műemléki épület, amelyet a XIX. század derekán építettek, ahol 1847 óta működött börtönkápolna, amelyet a kommunizmus idején szüntettek meg. A kupolát egy álmennyezettel fedték el, a helyiséget pedig raktárnak, elhelyezési körletnek, illetve könyvtárnak használták. A kápolnát helyre akarták hozni, hogy ott végezzék a fogvatartottak lelkigondozását. – A börtönlelkészi szolgálat visszaállításával a büntetés-végrehajtás nagyon sokat nyert, hiszen a lelkészség mindig is jelen volt ezen a területen, és nagy segítséget nyújtott az elítéltekkel történő foglalkozásban, de a kinti civil személyekkel, hozzátartozókkal történő kapcsolattartásban is – szögezte le. A kupolát feltárták, és kiderült, hogy nem díszíti művészettörténeti szempontból értékes alkotás, így szabadságuk volt arra, hogy a maguk módján díszítsék a szakrális teret. – Megalakult egy lelkes kis csapat Lencsés Zsolt freskófestő közreműködésével. Gránitz Miklós az elejétől kezdve végig fényképezte a kápolna újjászületését, így egy kiváló dokumentáció jött létre. Rajzpályázatot hirdettünk több büntetés-végrehajtási intézetben lévő elítélteknek azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnének látni a falakon, milyen egyházi motívumok kerüljenek föl, és egy bizottság választotta ki a nyertes pályamunkákat. Az is célunk volt, hogy az elítéltekkel történő foglalkozásnál ezeket a freskókat fölhasználjuk majd, tehát egyfajta drámapedagógiai foglalkozás keretében tudjanak beszélni a tékozló fiúról, a jobb latorról, illetve azokról a festményekről, amik fölkerültek végül a falra – mondta. Mivel egy civil pályázaton nyertek pénzt a felújításra, a térnek többfunkciósnak kellett lennie, így a könyvtár is itt kapott helyet.

A parancsnok elmondta, hogy Gránitz Miklóssal sokat beszélgettek arról, hogy miként képzelik el a rabok reintegrációjának elősegítését, és arra jutottak, hogy az a leghitelesebb, ha civil személyek jönnek be a börtönbe, és közvetítik feléjük a megváltozás lehetőségét. Azt, hogy „igen, elkövettél valamit, amiért meg kell bűnhődni, viszont a börtön egy olyan hely, ahol tényleg megbánhatod a bűneidet. Amennyiben pedig vallásos vagy, akkor elérhet itt is Isten kegyelme, azt nem állíthatják meg a rácsok és a fegyverek sem.” Emellett fontosnak érezték, hogy megmutassák, milyenek a mindennapok a rácsok mögött, mert a külvilág keveset tud erről, mert az emberek nem szeretnek azzal foglalkozni, ami rossz. Általában az az elvárásuk, hogy „az elítélt letölti a három-öt-tíz éves büntetését a börtönben, ahol átnevelik, megváltozik, és jó emberként jön ki” – vázolta fel. Nem látják, hogy a büntetés-végrehajtási szakembereknek mennyi munkát kell elvégezni ahhoz, hogy ez meg is valósuljon. Sokat foglalkoznak az elítéltekkel, akivel érdemes, azzal pedig rendkívül sok időt töltenek, próbálják kijavítani azokat a hiányosságokat, ami a bűncselekmény elkövetéséhez vezetett, de nekik csak a falakon belül van hatáskörük – hívta fel a figyelmet. – Amint egy volt elítélt visszacsöppen a társadalomba, sokszor nem találja a helyét, mert ha hosszú időt töltött a büntetés-végrehajtásban, akkor azt szokja meg, ahhoz alkalmazkodik. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy neki kell döntenie, nem tud mit kezdeni a lehetőségekkel és az információkkal. Egy kriminológiai felmérés szerint a szabadulás utáni első hat hónap a legfontosabb, ha az elítélt akkor nem esik vissza, akkor jó eséllyel be tud majd illeszkedni a társadalomba. Ehhez persze szüksége van egy munkahelyre, szállásra és egy támogató közegre, ami lehet a családja is, ha nem éppen az a bűnözői közeg, ami őt is magával rántotta korábban. A pszichiátriához hasonlóan sajnos itt is létezik a forgóajtó effektus – mondta a volt börtönparancsnok, aki egy ijesztő statisztikát is megosztott. – Magyarországon még mindig nagyon jelentős a visszaesőknek az aránya, ami több mint negyven százalékot jelent, ez egy óriási szám. Ha ebből három-négy százalékot meg lehetne menteni, az már egy jelentős előrelépés lenne – jelentette ki. Többek között ezért is találták ki azt az előadás-sorozatot, amelyet a Misszió a rácsok mögött című könyv foglal össze. Ennek keretében ismert személyiségek látogattak el a börtön falai közé és közvetítették az elítélteknek, hogy számít rájuk a társadalom, hogyha megváltoznak. – Nemcsak az elítélt fontos, hanem a társadalmi kapcsolatok, a család, a közeg, ahová visszamegy az elítélt. A támogató közeg megteremtésében van rendkívül hangsúlyos szerepe a börtönmissziónak, illetve az egyházaknak – szögezte le. Végül köszönetet mondott Gránitz Miklósnak, hogy könyvében összefoglalta mindezt, illetve reményét fejezte ki, hogy a leírt gondolatokat a jövőben beépítik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen folyó büntetés-végrehajtási szakemberek képzésébe.

Ezt követően Gránitz Miklós kiemelte, hogy a 2010-es évek közepén rendeztek egy nemzetközi konferenciát a Budapesti Bíróképző Intézetben, ahol a dandártábornok elmondhatta, milyen újdonságokat valósítottak meg a balassagyarmati börtönben. 26 európai ország érdeklődött ezután az új szellemiség után – tette hozzá.

Végül Török Iván szociológus elmondta, hogy egy 1984-es konferencia után – amikor Carl Rogers adott elő a személyközpontú pszichológiáról, amelynek lényege a személy teljes elfogadása – megkérdezte két börtönpszichológustól, hogy miként képesek elfogadni még a gyilkosokat is. Azt válaszolták, hogy képesek elválasztani a személyt az elítélendő cselekedettől, ami rendkívül fontos az elítéltekkel való foglalkozás során. A bizalom mellett kiemelte a rabok önbecsülésének fontosságát is, hiszen ez is feltétele annak, hogy vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. A könyvben is bemutatott, a balassagyarmati börtönben ismert személyek által tartott előadás-sorozat kapcsán hangsúlyozta, hogy segített az elítéltek önbecsülésének visszaállításában, hiszen látták, hogy híres emberek csak miattuk mentek oda. Azt érezték, hogy még mindig értékesek a társadalom szemében. Kifejtette, hogy szerinte a bűnözés egyfajta függőség is, mint a szenvedélybetegségek, így a kezelése is lehet hasonló bizonyos esetekben. Példaként említette, hogy a skandináv országokban ismertek például az úgynevezett családfaluk, amelyet gyógyulófélben lévő alkoholistáknak hoznak létre, hogy a családjukkal oda vonuljanak el egy évre. Visszatérve a balassagyarmati börtön modelljéhez elmondta: – Nem biztos, hogy adódik még egyszer olyan lehetőség, hogy egy börtönkápolnát díszíthetnek freskókkal a rabok. A freskók témája, valamint maga a művészet olyan lélekemelő és felemelő, hogy valóban terápiás jellegű. Az sem valószínű, hogy a közeljövőben sikerül még egyszer ennyi jeles embert összegyűjteni egy börtönben, akik a puszta személyiségükkel ilyen hatást tudtak gyakorolni, de lehet sok-sok újabb kreatív ötlettel előállni és segíteni a szabaduló elítéltek mindennapi életbe való beilleszkedését – foglalta össze gondolatait. Hangsúlyozta, hogy ezek a feladatok természetesen már túlmutatnak a büntetés-végrehajtás keretein, és az állam, valamint az egyházak, civil szervezetek hatáskörébe tartoznak.

Gránitz Miklós, a könyv szerzője utólag kifejtette, nagyjából 13-14 évvel ezelőtt hallotta a balassagyarmati börtönparancsnok egy nyilatkozatát, amelyben kifejtette, hogy az elesetteket fel kell emelni, nem pedig még mélyebbre taszítani, ezt pedig kifejezetten krisztusinak találta. Elhatározta, hogy felkeresi Budai Istvánt, ekkor hallott először a kápolnafelújítás terveiről is, amelyet később a szakképesítést szerzett rabok végeztek el. Vízszerelők, burkolók, festők, sőt még ólomüveg-készítők is voltak a rácsok mögött, akik kiváló munkát végeztek. A freskók pedig Lencsés Zsolt festőművész munkáját dicsérik. A munkálatokat Gránitz Miklós a kezdetektől fogva végigkísérte, fényképezőgépével megörökítette.

A börtönmisszió az ökumenikus szellemben újjászületett kápolna 2009-es, Beer Miklós katolikus püspök általi felszentelésével kezdődött. Ekkor merült fel az ötlet, hogy szervezzenek egy előadás-sorozatot, és próbálják meg a büntetésüket töltők szociális hiányosságait pótolni, amelyek miatt egyáltalán a rácsok mögé kerültek. A részvétel teljes mértékben önkéntes alapon történt. Az élet minden területéről érkeztek előadók, és temérdek érdekes és hasznos gondolatot fogalmaztak meg az évek folyamán, amelyeket a Misszió a rácsok mögött című könyv örökített meg. A kötetben közel 45 előadó szerepel – köztük Kányádi Sándor, Jókai Anna és Böjte Csaba –, akik maguk is meglátogatták a balassagyarmati börtönt.

Gránitz Miklós hangsúlyozta, hogy itt azonban nem ér véget a történet, hiszen a rabok egyszer újra szabadok lesznek. – A börtönben – hangozzon ez bármilyen furcsán is – bizonyos értelemben biztonságban vannak, fizikai és lelki értelemben is, hiszen megvan az ellátásuk, amiért tulajdonképpen nem kell semmit sem tenniük. Amikor kijönnek és becsukódik mögöttük a börtön ajtaja, megérkeznek egy új világba. Tíz-tizenöt év elteltével a változások sokként érik őket. Nem tudják, hogyan kell jegyet venni, milyen technológiai újdonságok jelentek meg. Óriási bizonytalansággal kell új életet kezdeniük – mondta. – Milyen eszközök, tárgyi feltételek szükségesek ahhoz, hogy valaki, aki hosszú éveket töltött a börtönben, új életet tudjon kezdeni? – vetette fel a kérdést a könyv szerzője. – Amennyiben erre nem lesz képes, visszakerül abba a közegbe, ahol bűnözővé vált, és visszaesik. Magyarországon negyvenszázalékos visszaesési arányról beszélhetünk – hívta fel a figyelmet.

Egy lehetséges válaszként a félutas házakat jelölte meg, amelyekből jelenleg csupán néhány található országszerte. – Ezekben a házakban a szabadulók új élet kezdhetnek felügyelettel, ellenőrzéssel és segítséggel. A félutas házak építésében egyébként a fogvatartottak is részt vehetnének, ezzel is csökkentve a költségeket – magyarázta Gránitz. – A visszaeső bűnözés óriási tehertétel a társadalomra, és mindent meg kellene tenni, hogy a szabadulókat kiemeljék abból a környezetből, ahol bűnözni kezdtek – jegyezte meg végül.