Olvasás és empátia

A fejlesztőpedagógusok is tisztában vannak vele, hogy azok a gyermekek, akik rendszeresen hallgatnak mesét (s ezen belül is népmesét), sokkal jobban fejlődnek, előnyre tesznek szert a tanulásban, illetve a mesehallgatás hozzájárulhat az olvasóvá neveléshez.

Szinte közhelyesen ismételt tétel az is, hogy mára gyakorlatilag elveszítettük a szövegek elmélyült tanulmányozására való képességünket, a képernyőolvasással a felszínes ismeretszerzés, a leegyszerűsítő értelmezés lesz ránk jellemző. A napokban került a kezembe egy 2022-es cikk erről a kérdésről (Kránicz Orsolya tollából), a digitális generációkat féltve attól, hogy magát az empátia képességét és fejlesztésének lehetőségét veszítjük el, s „ha végleg elfelejtünk olvasni, egymást sem fogjuk már megérteni”. A digitális világ ugyanis nem a történetekben való elmélyedésre, hanem az információkeresésre tanít. Riasztó aránytalanság (húsz az egyhez) figyelhető meg a mobiltelefon kijelzőjének (s más eszközök képernyőjének) „bámulása” és a papíralapú olvasás között.

Ez amerikai adat volt ugyan, de Európában is a felére esett vissza tíz év alatt az eladott szépirodalmi művek száma, a rendszerváltozás utáni időszakban pedig harmadára a rendszeres olvasóké nálunk. E mögött nemcsak az időhiány és a változó olvasási szokások állnak, de „a képességünk is hiányzik a komplexebb szövegek befogadásához”. S vele az empátia fejlesztéséhez, hiszen az olvasás azt a „mentalizációs képességet” is kialakítja, amellyel mások érzelmi állapotait értelmezzük. Ha szépirodalmat olvasunk, „fiktív karakterek bőrébe bújunk, megéljük az érzéseiket, a sajátunkétól gyakran radikálisan különböző sorstörténeteket és új nézőpontokat ismerünk meg”. Egy nagyszabású felmérés eredménye az volt, hogy akik több fikciót olvastak, azok jobban teljesítettek mások érzelmi állapotainak felismerésében is. Erre alapoz az irodalomterápiás módszer: előbb olvasunk, aztán gondolkodunk és/vagy beszélünk róla, „kivetítjük” az érzelmeinket és gondolatainkat, majd rádöbbenünk saját érintettségünkre. Az irodalom fikciója végeredményben a mi valóságunk.

A bevonódáshoz koncentráltan és lassan kell olvasni, így még a figyelemképesség is fejlődhet. Ehhez persze a megfelelően kiválasztott alapanyagra van szükség, ezért valódi küldetés a digitális bennszülötteknek szóló szövegek megtalálása (vagy megírása – érdemes azonban rövidebb és népszerű, ám esztétikai értéket hordozó művekkel kezdeni, s az sem baj, ha az irodalmi szöveg a digitális térben érhető el). S úgy tud valaki bevonódni, rácsodálkozni, ha személyesen is érintett lesz. Egy nagyregénynek, modern szöveglabirintusnak jóval kisebb az esélye arra, hogy az olvasó a végére is érjen, megtalálja a kijáratot, részesüljön a katarzisélményben. S mert a digitális előretörés nem állítható meg, és mert az is bizonyított, hogy a nyomtatott szöveg olvasása során jelentősen jobban működik a szövegértés, mint ha a képernyőn tesszük, ezt az új „zajt” kellene megfelelő „szűrőkkel” ellátni. (Ugyanaz az információ soha nem ugyanaz, ha könyvből, tévéből, rádióból vagy az internetről szerezzük.)

Vagy pedig a zajt kellene eleve beépíteni a szűrőbe? Megtanítani az olvasót arra, hogy a komplex kérdések megválaszolásához nem elég néhány száz betű? Felébreszteni az igényt, hogy a készen kapott „intelligens” válaszok az elbutuláshoz vezetnek? De hát nem az ostoba van-e a leginkább meggyőződve saját tudásáról és bölcsességéről?! S az egyéniség fölismeri-e vajon, hogy már el is veszett az „okos” univerzumban? Már le is mondtunk arról, hogy érző, értő, belülre és kívülre is figyelő emberek lehessünk? Igaz, hogy létezett nagy emberség a nem-olvasás idejében is. De miként maradhat meg az emberség abban a közegben, amelyben a mesterséges intelligencia kíván az Isten helyébe lépni?

A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének vezetője.