Bach és Liszt dallamaira aludt el a budai gyerekszobában, később mégis szembe kellett néznie a diktatúra szellemi pusztításával. Gárdonyi Zsolt zeneszerző, orgonaművész kilencedik évtizedének küszöbén is hűen őrzi azt a szellemi és hitbeli örökséget, amelyet otthonról hozott, édesapjától, Gárdonyi Zoltán zeneszerzőtől tanult.
„A fülemben, a lelkemben ez már megvolt”
Budapesten, a budai hegyek között nőtt fel, egy egészen más világban, az 1940-es, 1950-es években. Milyen emlékeket őriz a gyermekkorából?
Hála a Jóistennek, sok emlékem van. Minél régebbi szakaszaira gondolok az életemnek, annál pontosabbak az emlékek. A rövid távú dolgok most már inkább eltűnnek, de arra jól emlékszem, hogyan nőttem föl itt, a Sashegyen, a nővéremmel együtt. Szüleim muzsikusok voltak: édesapám a Zeneakadémia professzora, édesanyám gimnáziumi zenetanár. Így az ötvenes-hatvanas évek problémái gyerekként kevésbé tűntek föl, mint a közös családi kirándulások, utazások és a különféle református egyházzenei alkalmak, például a fóti református gyülekezet énekkarának bemutatói. Édesapám több mint húsz művet komponált a Kalocsai Ferenc vezetésével működő együttesnek, és mi mindannyian ott voltunk ezeken a koncerteken. De más városokban is voltak hasonló élményeink: Cegléden, Kecskeméten, Debrecenben.
Óvodásként Lisztre, Mozartra és Bachra aludt el
Óvodásként Lisztre, Mozartra és Bachra aludt el. Édesapja, Gárdonyi Zoltán zeneszerző esténként a szomszéd szobában zongorázott. Mit jelentett ez az élmény?
Ezek a legszebb élményeim. A gyerekszobában feküdtünk, és a szomszéd szobában édesapám a legfantasztikusabb darabokat játszotta, csak úgy, a saját örömére. Olyan magas szinten muzsikált, hogy a legnehezebb műveket is hallhattuk tőle. Ezeknek a zenéknek a hangjai mellett aludtunk el hosszú éveken át. Néha édesanyámmal négykezeseztek is, így Bach, César Franck, Liszt és mások műveit úgyszólván ozmózis által ismertem meg. Amikor később a konzervatóriumban, majd a főiskolán magam is játszottam ezeket a darabokat, rájöttem, hogy minden hangot ismerek. Kotta nélkül, olyan értelemben, hogy a fülemben, a lelkemben ez már megvolt.
„A zene Istentől kapott ajándék”
Az egyházzene történetét, Bach művészetét megismerve nehéz elválasztani egymástól a zenét, a hitet, a Bibliát és Istent. Az ön családjában hogyan kapcsolódott össze ez a két világ?
Édesanyám evangélikus pap leánya volt, édesapám református. Mind a ketten hitben nőttek föl, és hitben éltek. A hivatásukban a zene és a hit természetesen összekapcsolódott. Ezt a nagyon fontos kérdést röviden úgy tudnám megválaszolni, hogy szüleim a zenét, a zeneművészetet kölcsönkapott ajándékként értékelték. Egy hivatásos muzsikusnak természetes kötelessége, hogy ezt a kölcsönkapott, Istentől kapott ajándékot visszaadja azoknak, akik számára áldássá válhat. Ahogyan a szüleim számára is áldássá vált, és ahogyan a gyerekkorom példái mutatják, számomra is az lett.
„...szüleim a zenét, a zeneművészetet kölcsönkapott ajándékként értékelték”
Milyen ember volt az édesapja, Gárdonyi Zoltán otthon, amikor nem professzorként, nem zeneszerzőként, hanem édesapaként volt jelen?
Nagyon kedves volt. Olyannyira, hogy csak később jöttünk rá a nővéremmel együtt, milyen tudományos szinten tevékenykedik. Természetes része volt az életünknek, hogy többször vendégeskedtünk Kodályéknál, akikkel szüleim nagyon közeli kapcsolatban voltak. Otthon a zenéről milliószor szó esett, beszélgetésekben vagy a zongora mellett, de ő nem azáltal határozta meg önmagát, hogy professzor. Keresztyén muzsikus volt, és a művészete mindenki számára rendelkezésre állt. Az első kis kompozíciómat, egy négyütemes, g-moll adagiót nyolcéves koromban írtam a születésnapjára. Azért is ajándékoztam neki, mert ő az én nyolcadik születésnapomra egy gyönyörű cselló-zongora darabot komponált nekem. Akkor még csellóztam is, zongoráztam is. A mű olyan fantasztikusan volt megírva, hogy egy nyolcéves gyerek is el tudta játszani. Később Magyarországon és Németországban is megjelent nyomtatásban. Bármilyen kérdést tettem föl a gyermeki vagy serdülőkori fejemmel, akár vacsora közben, teljesen természetes módon kaptam rá tökéletes választ. Rengeteget tanultam tőle.
„Nekem itt nincs helyem”
Mikor vált egyértelművé, hogy ön is a zenei pályát választja?
Nem volt ez rögtön világos. Egy tízéves gyereknek sokféle érdeklődése van. Én például mindig szerettem az erdőket, a kutyákat, és voltak olyan ötleteim, hogy mérnök vagy erdész leszek. De úgy tizennégy-tizenöt éves koromban kiderült, hogy semmi más nem érdekel igazán, csak a zene. Így lettem én is muzsikus.
1968-ban, negyedéves zeneakadémistaként Németországba ment, és végül nem tért vissza Magyarországra. Miért döntött így?
Ez is a Jóisten vezetése volt, hogy az akkori viszonyok között egyáltalán kaptam útlevelet zeneakadémistaként egy tanulmányútra, amelyről négy hét múlva vissza kellett volna térnem. Nem tértem vissza. A hatvanas években már volt annyi rálátásom a politikai viszonyokra, hogy láttam, mi történik a művészeti életben, hányan adták el a lelküket: megírták a tőlük elvárt Lenin-, Sztálin- és Rákosi-kantátákat, majd megkapták a Kossuth-díjukat. Az értelmiség árulása nekem nagyon nagy problémát jelentett. Megérteni, hogyan működik az akkori kulturális és zenei élet, és micsoda mentális korrupció uralja ezt a területet, rendkívül taszító volt számomra. Azt mondtam, hogy nekem itt nincs helyem.
Gárdonyi Zsoltot néhány év múlva követték szülei és nővére is, azóta, 1972 óta együtt éltek Németországban; valamennyi zenei kapcsolatuk levélváltások formájában megmaradt. A nyolcvanas évektől kezdve már személyesen is jöttek látogatóba. Gárdonyi Zoltán 1984 áprilisában felejthetetlen előadást tartott Liszt Ferencről a Zeneakadémián, korábbi működésének székhelyén, a Magyar Liszt Társaság pedig tiszteletbeli tagjává választotta.
„Életfeladatommá vált, hogy édesapám kamarazenéjét visszavigyem a magyar zenei életbe."
Voltak viszont zseniális tanárai – Farkas Ferenc, Szervánszky Endre vagy akár Kodály –, akik tudásuk révén felette álltak a politikai elvárásoknak.
Óriási személyiségek voltak mindannyian. Farkas Ferenc, Sugár Rezső, Szervánszky Endre mellett szeretném megemlíteni fantasztikus zongoratanáromat, Ferenczy Györgyöt is. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Ők édesapámmal együtt független személyiségek maradtak. Nem lehetett őket beskatulyázni valamilyen szocialista realizmusba.
Édesapja művei közül sok csak évtizedekkel később kerülhetett vissza a magyar zenei életbe. Hogyan történt ez?
A rendszerváltozás után végre valóban a szakmai szempontok számíthattak. Gárdonyi Zoltán műveit volt miért újra fölfedezni. A hetvenes években például a Magyar Rádió szerkesztőségében minden szerzőről volt egy megfelelő pártbizottsági bejegyzés. Édesapámnál az állt, hogy „klerikális reakciós”, művei évente legfeljebb egyszer sugározhatók. Erre az illetékes elvtárs az ilyesmit megértve és túllihegve évente egyszer sem sugározta a Gárdonyi-műveket. Így harminc-negyven éven át édesapám életművének jelentős része kiesett a zenei köztudatból. Pedig gazdag kamarazenei és szimfonikus repertoárja maradt fenn. Azokat a kamarazenei alkotásokat, amelyeket én a kilencvenes évektől német kiadóknál megjelentettem, a mai Zeneakadémia tanárainak nagy része azért sem ismerhette, mert az ő fiatalságuk arra az időszakra esett, amikor nem volt divat Gárdonyit játszani, hallgatni vagy érte lelkesedni. Most, életem utolsó szakaszában abban a helyzetben vagyok, hogy fölfedezik Gárdonyi Zoltánt, vele együtt jómagamat is. Életfeladatommá vált, hogy édesapám kamarazenéjét visszavigyem a magyar zenei életbe.
„A szemünk előtt esik szét a magas kultúra”
A magyar kóruszenei hagyomány él és virul, köszönhetően azoknak a karnagyoknak, akik a rendszerváltáshoz közeli években elővették újra az egyházi műveket – vagy sosem tették el ezeket.
Igen, ezt én is nagyra becsülöm, és időközben kialakult egy új kapcsolatrendszerem fiatal magyar muzsikuskollégákkal is, akik ezt most valóban fölfedezik és előadják. November 18-án lesz például egy hangverseny, ahol Cseri Zsófia (Cseri Kálmán lelkipásztor lánya – a szerk.), a Zeneakadémia karvezetéstanára jó néhány Gárdonyi-darabot ad elő.
Ön mégis arról beszél, hogy válságban van a magas kultúra és az egyházzene. Miért?
Az egyházzene sorsa szorosan összefügg a magas kultúra szétesésével. Ma már úgy érzik sokan, hogy egy keresztyén szöveg akkor is betölti a hivatását, ha szakmailag nem megfelelő módon komponálják meg, és ezt a különbségtételt most már nagyon nehéz visszahozni. A korábbi évszázadokban – egészen Gárdonyi Zoltán életművéig – természetes volt, hogy a bibliai szövegek vagy énekeskönyvi dallamok megzenésítései nem képzelhetők el egy bizonyos szakmai színvonal alatt. Ez a belátás szétesett, ez már nincs így, tehát most mindenki hozzányúlhat a bibliai szövegekhez, tekintet nélkül arra, hogy abból szakmailag milyen szintű zenei anyagok jönnek létre.
„A mennyiség uralma a minőséggel szemben mindent elsöpör."
Nem segítheti ennek a hagyománynak a megmaradását a sok kórus, a zenei képzés és az, hogy egyre több fiatal tanul zenét?
Megmaradhatna, ha a szülők világa ezt támogatná. Magyarországon még viszonylag kedvező állapotok vannak a zenei életnek ezen a területén, de az igényes zene már most is egyértelműen rétegzenének számít. Németországban ez kevésbé kedvező. Ott az az ideológia, hogy a szociális különbségeket a zene ápolásában is el kell törölni. Hiszen egy nagy stadionba hetvenezren is elmennek, egy orgonakoncerten pedig ötvenen ülnek. A mennyiség uralma a minőséggel szemben mindent elsöpör. Ez nem lep meg, mert már fiatalkoromban is látható volt, hogy Gárdonyi zenéje rétegzene, ahogyan Kodály és Bartók művészete is az. A média mindent elsöprő hatása sokaknál elhomályosítja az értékrendet. Mi ezen nem tudunk változtatni. Nem is törődünk ezzel annyit, hanem végezzük a dolgunkat. Nekünk természetes kötelességünk, hogy azt, amit ajándékként kaptunk, kölcsönkapott ajándékként visszaadjuk azoknak és abba az irányba, ahonnan kaptuk.
Mi hiányzott a szülőföldjéből Németországban?
Én egy eredeti budai gyerek vagyok, a XII. kerületben szinte máig minden fát és bokrot ismerek, rengeteget sétáltunk, kirándultunk, bicikliztem itt, ezen a vidéken. Ez a táj hiányzott, a magyar finomságok, vagy például az őszibaracklé, a magyar sütemények. De nem hiányzott a hatvanas évek elgörbített gondolkodásmódja, ez nagyon nyomasztott, mert alig lehetett olyan emberrel találkozni, aki szintén egyenesen gondolkodott, mint mi.
Viszont a budai erdők után a németországi erdők vidékére, világába csöppent. Ezt az érzést visszaadja az Erdő, erdő, erdő kezdetű népdal átdolgozása, amit szép magyar kiejtéssel egy német kórussal adott ki hanglemezen.
Észak-német feleségem kitűnően megtanult magyarul, és ő is ugyanúgy szereti a magyar tájakat, és ugyanúgy szeret velem együtt utazni Magyarországra, mert ez a táj, a hangulat pótolhatatlan. És miután a negyven év szocializmus időszakának a szomjúsága, szárazsága, nyomorúsága elmúlt, most nagyon élvezzük azt, hogy minden probléma nélkül évente kétszer-háromszor itt járunk. A felvételen hallható regensburgi kórusnak zseniális karvezetője van, aki nagyon szereti Magyarországot és az egész magyar kóruskultúrát. A CD-felvétel előtt közösen csináltunk néhány utolsó próbát, megpróbáltam neki közvetíteni ezeket a speciális különbségeket, ezért a lemezen valóban szinte alig hallani, hogy nem magyarok énekelnek rajta.
Gárdonyi Zsolt fia, Gárdonyi Dániel orgonaművész szintén követi a muzsikuscsalád tradícióját. Előadó-művészetének szerves része az improvizáció, sok esetben merít a koráldallamokból és a XX. századi magyar zenei hagyományból. Az első kézből kapott zenei örökség mellett a romantika és az impresszionalizmus is hatott rá. Németország mellett számos országban ad rendszeresen koncerteket.
„A zeném egy lelki ujjlenyomat”
Hogyan születnek a művei? Van olyan zenei gondolat vagy hangzásvilág, amely különösen jellemzi önt, esetleg az édesapjától örökölte?
Édesapám mindig teljesen őszinte zenét írt. A legfontosabb, amit meg tudtam tőle tanulni – teljesen függetlenül a szakmai fogalmaktól –, hogy csak azt komponáljuk meg, ami valóban eszünkbe jut. Az őszinte zene nem mesterkélt, hanem átfolyik az ember belső világán. Ezt kottapapírra átvinni rendkívül igényes szakmai feladat. Azért fontos följegyezni azt, ami ajándékként átfolyik rajtunk, hogy mások is el tudják játszani vagy énekelni. A saját zeneszerzői munkámat tekintve pedig mindig úgy és azt komponáltam meg, amit a legszívesebben hallottam volna, csak azt úgy még nem találtam meg. Ha valamit pontosan nem találtam meg, ahogyan szerettem volna hallani, akkor megírtam magamnak. Ez egy ujjlenyomat. Egy lelki ujjlenyomat.
A református zenei hagyomány, a zsoltárok és az énekeskönyvi dallamok milyen szerepet töltenek be az életművében?
Édesapám kóruszenéjének több mint a fele bibliai szövegeken vagy koráldallamok feldolgozásán alapul. Nálam ez számszerűen kevesebb, hiszen kevesebbet komponáltam, mint édesapám. Egy időben koncertező orgonista voltam, rengeteget utaztam. A műveim között a korálfeldolgozásnak azonban óriási szerepe van. Hangszeres, főleg orgonára írt műveim, de kórusdarabjaim között is sok a régi dallamokra épülő feldolgozás.
Mivel tölti mostanában az idejét?
A Jóisten megajándékozott egy nagyszerű családdal. Megtalálhattam azt a fantasztikus élettársat, aki több mint ötven éve támogatja a céljaimat, mindent megért, és együtt vagyunk minden koncertutazáson. Nagyszerű fiam van, aki szintén orgonista, és most már van egy hároméves, gyönyörű kis unokánk is. Sokszor megkérdezem magamtól, azelőtt, hogy nyugdíjas lettem voltam, hogy hogyan tudtam teljesíteni a főiskola mellett ennyi feladatot. Ezeket ugyanis most is csinálom: nemzetközi mesterkurzusokat tartok, komponálok, elutazom a bemutatóimra. Soha nem unatkozom egy percig sem. Az utóbbi évben különösen sok időt foglalt el a magyar református korálkönyv előkészítése. Naponta több órát levelezem a magyar kollégákkal, összeállítjuk az anyagot, egyeztetjük a letéteket, és válaszolok a szakmai kérdésekre. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy kilencedik életévtizedem küszöbén is megadja az egészséget és az energiát ahhoz, hogy a munkámat, a kurzusokat és a több ezer kilométeres utazásokat el tudjam végezni.
„...amit a Jóistentől kaptunk, ápolnunk és tovább kell adnunk."
„A hitet és a művészetet mindig együtt tanítottam”
Harmincöt évig tanított a würzburgi zeneművészeti főiskolán. Hogyan tudta átadni a növendékeinek azt a kapcsolatot, amely a családjában a hit és a zene között kialakult?
A Jóisten megengedte, hogy a világi tanításomban is átadhassam ezt. A würzburgi zeneművészeti főiskolán harmincöt évig tanítottam, és a növendékek nagy része ráérzett arra, hogy én nem csupán egy tananyagot adok át. A világlátásomat, a zenéhez való viszonyomat és azzal együtt a hithez való viszonyomat is egy csomagban tanítom, a belső világomat adom át. Ennek az lett a következménye, hogy a tanításon kívül is jó néhány diák megkeresett és megkérdezett az életével, személyes problémáival kapcsolatban. Megesett, hogy valaki egy tízperces kávé melletti beszélgetésre jött oda hozzám, és végül három órán át beszélgettünk az élet legmélyebb problémáiról. Így sok növendékemmel olyan gondolatokat is megoszthattam, amelyek nem kizárólag szakmai természetűek, hanem a hit és a művészet egységét testesítik meg.
Mi a legfontosabb feladata ma zenészként és hívő emberként?
Azt, hogy amit a Jóistentől kaptunk, ápolnunk és tovább kell adnunk. Nem az a legfontosabb, hogy hányan hallgatják meg a műveinket, vagy milyen sikert érünk el velük. Az a fontos, hogy hűek maradjunk ahhoz, amit kaptunk, és a lehető legjobb tudásunk szerint adjuk tovább. Számomra ez a zeneszerzésben, az orgonálásban, a tanításban és a református egyházzenei hagyomány ápolásában egyaránt ugyanazt jelenti.