Kollár Attila főorvos 1980-ban alapította meg többedmagával a dallamos progresszív rockzenét játszó, nemzetközi sikereket is elérő Solaris zenekart. Fuvolistaként ma mégis az Invocatio Musicalis nevű együttesében a legaktívabb, repertoárjuk meghatározó részét gyülekezeti énekeink ihletett könnyűzenei feldolgozásai képezik. Portréinterjúnk.
Orvoslás, zene egyaránt meghatározóan van jelen az életében évtizedek óta. Van köztük kapcsolódási pont?
A talentumokról szóló példázat eligazít ebben. Ha valaki mind az orvosi pályán, mind a művészet terén kap talentumokat, sáfárkodjék mindkettővel. Nem egyedi a példám, a néhai zongorista Vukán György fogorvos is volt. Hacki Tamás füttyművész kenyérkeresetét tekintve fül-orr-gégész… Egyébként mind az orvosi munka, mind a zenei tevékenység más irányban foglal le, így egyikből a másikba átváltva ki tudja pihenni magát az ember. Hosszú, nehéz, nyolcórás napi orvosi munka után, ha felüdülést szeretnék, akkor ott a fuvola. De visszafelé is igaz ez. Egy-egy nehéz stúdiófelvétel után az ember szintén elfárad, és akkor jó visszatérni annak a hivatásnak a gyakorlásához, amelyben hús-vér embereken kell segíteni.
A zene is gyógyít, mondják. Van ebben is igazság?
Ha egymás mellé teszünk egyfelől egy Solaris-kompozíciót vagy – akár jelenleg aktív zenekaromtól, az Invocatiótól – egy zsoltárfeldolgozást, másfelől egy black metal nótát, látnunk kell a befogadóra tett hatások különbségét. Ha valaki felzaklatott állapotban valami sötétebb dolgot hallgat meg, az csak a szétesés felé viszi őt, ám a mi zenénktől remélhetőleg felüdül.
Annak, hogy az 1980-ban alakult Solaris zenekart szárnyaló melódiák jellemezték, de még a karcosabb számai sem voltak lehúzóak, köze lehetett ahhoz, hogy a frontemberük a keresztyénség által megérintett fiatal volt?
Abban az együttesben mindenki belevihette a saját egyéniségét, világlátását az éppen születő zenébe. Kölcsönhatásban alkottuk akkor a számainkat, főleg a próbateremben. A végeredmény rendre az lett, hogy lehengerlési szándék, hatásvadászat helyett tényleg megjelent bennük valamiféle gondolatiság, gondolkodásra késztetés. Szavak nélkül persze, az instrumentalitás miatt. Az már csak másodlagos, hogy a Solarisra éppen a science fiction címkét ragasztották.
Pillantsunk vissza zenei pályafutása kezdeteire! Miért éppen a fuvolával „nőtt össze”?
A biai általános iskolában furulyáztam, ez eltartott egészen a gimnázium második osztályáig. A budapesti Kaffka Margit Gimnáziumban alapítottunk egy énekes nélküli zenekart, amelyben először még furulyával szólóztam. Egyszer csak megkérdezték a többiek, nem tudnám-e megpróbálni ugyanezt fuvolával. Vállaltam, hogy átképezzem magam. A szomszédos József Attila Gimnázium alagsorában volt a zeneiskola, ahol az Operettszínház első fuvolistája, Tari László lett a tanárom. Két évig tanultam nála, hálás vagyok neki, hogy megkövetelte a gyakorlást. Ez akkor különösen fontos volt a megfelelő hangszertartás és fúvástechnika elsajátítása érdekében. Az átállás nem volt nehéz, a fogástábla az alsó két oktávon nagyon hasonló. A hangszerhez kedvet csináltak a klasszikus fuvolairodalom művei mellett az általam hallgatott, meghatározó könnyűzenei fuvolisták produkciói: itthon Török Ádám a Miniből, a külföldiek közül például a Jethro Tull vezetője, Ian Anderson vagy a holland Focus billentyűs-fuvolistája, Thijs van Leer.
Az ön játékmódjával sokszor mintha az emberi lélek közvetlen vallomásává válna a fuvolahang.
A lélek hangja számomra a fuvola. A hangszínei egyaránt alkalmasak a keményebb, akár agresszív témák eljátszására és a lágyabb, melankolikusabb dallamok megformálására. A fúvástechnika nagyon változatos, egyedi lehet, vagyis adottság, egyéniség dolga, mit hoz ki valaki ebből a hangszerből és így az adott dallamból.
Az 1980-as évek legelején, amikor a Solaris elindult, másfajta számok taroltak. Neoton: Caligula. Hungária: Limbó hintó. Piramis: A szerelem ördöge én vagyok.
Velünk senki sem számolt, a Pesti Műsor által 1980 tavaszán szervezett tehetségkutató versenyen mégis a döntőig jutottunk. Ebben az is benne lehetett, hogy a szocialista berendezkedés miatt a progresszív rock később ért ide, nagy újdonságként jelentkezett. Volt egy akadálymentesítő körülmény is a Solaris megismerhetővé válásában: nem kellett a szövegnek átmenni a sanzonbizottság szűrőjén, hiszen a zenénkben nem volt dalszöveg, ének. Ráadásul a zenekar tagjai nem szerették a körmönfont, mesterkélt elvontságot, inkább az A-ból B-be eljutó dallamokat helyeztük előtérbe. A mi „Solaris-stílusunk” tehát egyfajta dallamcentrikus progresszív rockzene.
1982-ben miért szakadt ketté az akkori felállású Solaris? Mi célból alapították meg néhányan az Első Emeletet?
Akik kiváltak, a zenekaron belül nem tudták elérni akkor, hogy sokkal populárisabb irányba forduljunk, és ehhez énekest keressünk. Bevallottan a tömegsiker reményében hozták létre az új zenekarukat, megcélozva a tini korosztályt.
A Hungaroton állami lemezgyár késlekedve, csak 1984-ben adta ki első nagylemezüket…
Aztán a demófelvételen bemutatott második albumunk kiadását pedig már elutasították…
Nem ifjúságpolitikai megfontolásból történt így? Annak idején mintha a puszta szórakoztatásba akarták volna terelni a fiatalokat.
Nem volt érdekelt a gazdaságilag végképp hanyatló, hitelfelvételekkel eladósodó szocialista rezsim olyan igényesebb lemezek támogatásában, amelyek nem százezres példányszámban kelnek el, csak mondjuk negyven-ötvenezresben. Ezért ezt a Solaris-korszakot 1986. április 7-én a fergeteges, háromórás, Petőfi csarnokbeli búcsúkoncerttel lezártuk, várva a jobb időkre. Vincze Lilla énekesnővel kiegészülve aztán négy éven keresztül Napoleon Boulevard-ként működtünk, százötvenezer körüli példányban fogytak akkor a lemezeink. 1990-ben aztán sikerült kijárnunk, hogy egy dupla Solaris-album is megjelenjen tőlünk. Ez igazán jólesett a lelkünknek, bár ettől még a zenekar nem lett újra aktív, koncertező csapat.
Hogyan jöhetett a nagy nemzetközi siker, akkor ráadásul, amikor ez az együttes már vagy kilenc éve tetszhalott volt?
1995-ben egy amerikai progresszívrock-lemezkiadó producere, Greg Walker meghívott minket Los Angelesbe egy többnapos fesztivál szombati főelőadójának. Neki a Solaris volt az egyik kedvenc zenekara. Azért ismerhette a zenénket, mert jóval korábban egy japán kiadó európai lemezsorozata részeként kiadta a Marsbéli krónikák címűt CD-n, a Hungarotontól megvásárolt licenc alapján, így a felvételünk bekerülhetett a világterjesztés sodrába. Megindított minket, hogy az élő előadáson a közönség beletapsolt a dalainkba, mert sokan felismerték azokat. Ennek a koncertnek az anyaga később megjelent dupla CD-n. A Los Angeles-i kirobbanó fogadtatás hatására a Solaris új erőt kapott, és attól kezdve főként külföldön léptünk fel. Máig dolgozunk együtt, és idén novemberben egy új dupla CD-nk jelenik meg Marsbéli krónikák III címmel, idehaza.
Miért lett közben egy másik zenekara is, amely nem kis részt a református énekeskönyvben található zsoltárokat és dicséreteket dolgoz fel?
Annak, hogy 1998-ban szólólemezt készítettem, az volt az oka, hogy a saját, önálló zenei ötleteimet szerettem volna megjeleníteni. Zsoltárok és filmzene című 2006-os lemezünkön bukkant fel olyan szvit, amelybe már beleszövődött a 128. református zsoltár dallama fuvolán. Később aztán egyre hangsúlyosabbak lettek ezek a feldolgozások, és mindmáig dolgozunk újabb és újabb református énekekkel. Ebben feltétlenül benne van a hitbéli érlelődésem folyamata. Fontos megemlíteni, hogy az Invocatio Musicalisban játszik a szintén református Naszádi Gábor gitáros barátom, akivel valaha együtt muzsikáltunk a középiskolai zenekarban. Neki is, nekem is egyházunk énekei a zenei anyanyelvünk, így a munkálkodásunk során óhatatlanul meghatározó vonulat keletkezett ebből a közös pontból, ekképpen ezek a feldolgozások egyfajta „közös lázban” fogant szerzeményeink.
Akár gyülekezetekbe, akár a Református Zenei Fesztiválra, akár világi színpadokra viszik el a zömében szakrális műsoraikat, izzóan lelkes a közönség fogadtatása. De azt sosem vetették a szemükre, hogy hiányzik a zsoltárszöveg?
A Szenczi Molnár Albert-versek ott vannak az énekeskönyvben. Ezek itt olyan zenekari interpretációk, amelyekben a fuvola az eredeti dallamok kissé módosított variációival hangsúlyosan utal egy-egy gyülekezeti énekre, de másfajta minőség keletkezik az évszázados és a modern, a rockos, illetve a folkos elemek találkozásából. Mindenképpen zenei imádság születik, amely azokat, akik többé-kevésbé ismerik a gyülekezeti énekeket, visszavezetheti az eredetihez. Ám tapasztalatunk szerint olyanokra is mély hatást tudnak gyakorolni a szerzeményeink, akik nem vallásgyakorlók.
Hajszolt korunk modern, ideges könnyűzenéi, illetve az akusztikus gitár, a dob, a konga és a basszusgitár szinte „körülszeretgetik”, magasba emelik az ősi istendicsőítő melódiákat. Máskor meg egy harci zsoltár – Hogyha felindul az Isten – dallama jelenik meg egy könnyed és vidám könnyűzenei környezetben. Olyan, mint amikor egy bizakodó reggelen munkába menet a világ a jobbik arcát mutatja, de a tudatunkba benyomul a harci zsoltár, arra emlékeztetve, a napi küzdelmeket nem fogjuk megúszni…
Igen, akik ismerik a zsoltárt, azoknak beugorhat ez a sor is: „Ha rád zúdul vad ellened, hogy végképp összetörjön…” Bizony, szilárdan kell megállnunk a földi talajon, és ez csak istenkapcsolatban lehetséges.
Az ön hitében voltak hullámvölgyek?
Például amikor éppen a házasságunk került veszélybe. Ám az Úrnál nincs jobb forgatókönyvíró. Amikor az ember nehézségben, válságban van, és szinte nem látja a kiutat, egyszer csak előkerül valamilyen igei kapaszkodó, egy-egy testvéri kéz, amely segít a továbblendülésben. Utóbbira példa, hogy Szarka Miklós hajdani biai lelkipásztorom – aki, emlékszem, konfirmációmkor azt mondta, ne csak szép emlék maradjon számomra a konfirmációs és az ifis korszak – tudott segítségünkre sietni párterapeutaként. A házasságunk meggyógyult, és hitben is megerősödve kerültem ki abból a helyzetből.
Radiológus főorvos a Semmelweis Egyetem Orvosi Képalkotó Klinikáján. Miért éppen ez a szakterület lett az öné?
Hamar eldőlt, hogy az intervenciós radiológiát tekinthetem hivatásomnak, ahol úgy tudok sokat segíteni a betegeken, hogy közben igazi kreatív munkát végzek. A képalkotó módszerek (UH, CT) segítségével lehet intervenciós beavatkozásokat végezni, legyen a cél szövetminta vétele májdaganatból vagy nyirokcsomóból, vagy éppen perifériás érbetegség kezelése értágító fémháló behelyezésével. Igaz, ez utóbbi tevékenységet már nem végzem, de az 1990-es évek végétől a Szent Imre-kórházban akkori munkatársaimmal mi hoztuk létre az érfestéses laboratóriumot. Óriási élmény volt, hogy a beavatkozásunk nyomán például kritikus állapotú végtagokat sikerült megmenteni, és így olyan betegek is, akik előtte csak néhány métert tudtak megtenni, újra futni tudtak, hogy elérjék a buszt…
Mit jelenthet ma a daganatos betegeknek, hogy hívő orvossal találkoznak itt?
Mindenki előtt, aki ilyen súlyos betegség gyanújával kerül szembe, lepereg a saját élete, fordulóponthoz érkezik, amelyben elkerülhetetlen a számadás és a szembenézés a megpróbáltatásokkal. Nem mindegy, hogy megnyugtató szóval, igazi segítőként tudom-e fogadni őket a betegellátási lánc adott pontján, vagy csak fokozom az érthető belső feszültségüket. Lelkivilágommal, keresztyén attitűdömmel igyekszem eléjük élni a hitet. Ha rákérdeznek, fel is fedem a lelki hovatartozásomat, illetve számot adok az én reménységemről, amelynek a forrása Jézus Krisztus.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!