A Soli Deo Gloria (SDG) diákmisszió célja, hogy a Magyarországi Református Egyház középiskoláiban a fiatalok által szolgáljanak a fiatalok felé. A szervezet elnökével, Németh Tamás iskolalelkésszel beszélgettünk a mozgalom működéséről, perspektíváiról, valamint arról, hogyan adott számára életcélt az SDG.
Kiket akar megszólítani az SDG diákszervezet?
Az SDG a Magyarországi Református Egyház kötelékében működő középiskoláknak szóló belmisszió. Egy szolgálat, amelynek az a célja, hogy a református intézményekbe járó középiskolás diákokat evangelizálja és közelebb vezesse Krisztushoz.
A református intézményeken belül a már hívő fiatalokat keresik, vagy a még nem hívők felé akarnak szolgálni?
Nem teszünk ilyen módon különbséget. Azokat is szeretnénk megszólítani, akik már reformátusok, és a saját gyülekezetükben, ifijükben is jelen vannak, de azokat is, akik egyébként nem református felekezetűek, de nyitottak, és érzik Isten vonzását. Az erős gyülekezetek képesek magukhoz kötni a fiatalokat, tudják őket formálni az evangéliummal, illetve küldetést adni nekik a gyülekezeti színtéren. Fontos látni azonban, hogy a gimnazisták számára az iskola gyakran elsődleges életszíntérré lép elő, a gyülekezet pedig a háttérbe szorul. Az SDG-nek ebben a helyzetben van kulcsszerepe, ezeket a diákokat keresi, szólítja meg.
Hogyan működik az SDG egy középiskolában?
Az SDG-nek mindig is az volt a célkitűzése – egészen a kezdeti 1921-es megalakulás óta –, hogy valamennyi református középiskolában egy úgynevezett alapcsoportot hozzon létre, amelynek tagjai mozgásba hozzák az iskola egyházi és lelki életét. Egy alapcsoport életének részét képezi a bibliatanulmányozás, a rendszeres imádság és a saját iskola felé való szolgálat. Alapelvünk, hogy a fiatalok szolgálnak a fiatalok felé, tehát az idősebb diákok a fiatalabb diákok felé, az SDG-s lelkészek pedig lelki vezetőkként vannak jelen, egyfajta katalizátorszerepet töltenek be. A csoportok vezetői mindig rendkívül motiváló személyiségek voltak, mint például Sebestyén Jenő professzor úr, Töltéssy Zoltán vagy Soós Géza, akikre a szervezet szenior tagjai örömmel és hálával emlékeznek. A szervezet a ’90-es évek elején indult újra negyven évnyi kihagyás után, de a célok a régiek maradtak: hozzunk létre alapcsoportokat az iskolákban, és kössük össze őket. Kezdetben az jelentett kihívást, hogy az iskolák a rendszerváltás után táblacserén estek át, ma pedig már az, hogy az elmúlt harminc évben bővült az iskolák létszáma. Az elmúlt két-három év a világjárvány miatt nem kedvezett annak, hogy az alapcsoportokat megerősítsük, inkább kihívás elé állította a szervezetet. Jelenleg nagyjából tíz-tizenkét gimnáziummal állunk folyamatos kapcsolatban az országban, ezeken a helyeken állandó önkénteseink is vannak. Reménykedünk abban, hogy a következő években ezeken a helyeken újra intenzív és állandó kapcsolattartásban működnek majd a csoportok.
Hogyan lehet valaki egy alapcsoport tagja, miként jön létre egyáltalán egy ilyen diákkör?
Általában úgy jön létre egy SDG-s kör, hogy néhány diák bekapcsolódik az országos programok lelkiségébe, és küldetéstudattal tér vissza az iskolájába. Ehhez persze az kell, hogy elmélyüljön a hitük, és indítást kapjanak arra, hogy részt vegyenek ebben a misszióban. Ők hozzák létre azt a magot, amely egy csoport alapját képezheti. Így ismerkedtem meg én is a szervezettel. 2003-ban a kunszentmiklósi református gimnázium nyolcosztályos tagozatán tanultam. A lelkészünk lánya megszólított az iskolában, és azt mondta, hogy lesz a hétvégén egy országos református ifjúsági találkozó a városunkban, jöjjek el, mert úgy gondolja, hogy ez nekem való, én pedig engedtem a hívó szónak. Amikor véget ért a hétvége, azzal az új tapasztalattal jöttem el, hogy több és nagyobb az egyházam, mind gondoltam. Megláttam, hogy egy fiatal is rengeteg területen szolgálhat, és több lehetőség is adott, mint eljárni a konfirmációs csoportomba, ahová addig tartoztam. Így csatlakoztam az iskolában lévő SDG-s körhöz, és ez motivált abban, hogy az iskolatársaimat is bevonjam. Az advent alatt, virágvasárnapon és nyáron is táborokba jártunk, lelki vezetést kaptunk, mély biblikus tartalmakkal találkozhattunk. Ezek éltették a csoportunkat. Rendszeresen beszélgettünk, imádkoztunk, gyarapodtunk az imaéletben. Emellett sok fiatalt és lelkészt is megismertem, többek között Nagy István egykori nagykőrösi dékánt és teológiai professzort, aki a későbbiekben tanárom lett a teológián.
Hogy néz ki egy SDG-csoport mindennapi működése?
A diákkörök alapja a közös bibliaolvasás, ehhez sok esetben használnak segédanyagokat is, de a legfontosabb az, hogy a Szentírást önállóan tanulmányozzák a fiatalok, valamint hogy az imaéletük erőre kapjon.
Említette az országos eseményeket, amelyeken nem csak egy intézmény SDG-s diákjai vesznek részt. Milyen rendezvényekre gondolt?
Minden tanév kezdetén meghatározzuk, hogy tavasszal az általunk szervezett bibliaismereti versenynek mi lesz a témája. Ennek kapcsán igyekszünk olyan segítséget, például óravázlatokat adni az iskolalelkészeknek, hitoktatóknak, önkénteseknek, amelyek mentén a csoportok készülhetnek, beszélgethetnek. Ebben a tanévben az Apostolok cselekedetei lesz a Hódmezővásárhelyen megszervezésre kerülő bibliaismereti verseny témája, ezért ennek a hangsúlyait igyekszünk átadni a tanév programjain és szolgálatain keresztül is. Ez egy út, amelyet más iskolák csoportjainak is ajánlunk. A tanár-diák viszony minőségét is emeli, hogyha testvéri közösségben tudnak lenni egymással a fiatalok és az idősebb nevelőik. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik a tanár és a diák szerepköre, hanem azt, hogy megvalósul az a tanítványi életforma, amelyet Jézus ránk hagyott. Egy református iskolának lehetőséget kell nyújtania a Krisztussal való kapcsolatunk fejlesztésére és közösségben való megélésére. Fontos programunk az Életrevaló Műhely is, amely során olyan középiskolásokat várunk és fejlesztünk vezetői készségeikben, akik elhivatottak abban, hogy az iskolatársaikat megszólítsák az evangéliummal. Azokat próbáljuk itt segíteni, akik a későbbiekben alapcsoportokat is vezethetnek akár. Fontos még az adventi csendes hétvégénk, amelyre az ország bármely pontjáról várunk és hívunk református iskolákba járó diákokat. Emellett a balatonszárszói virágvasárnapi konferenciánkról sem szabad megfeledkezni.
Németh Tamás lelkészi munkáját a budapesti Pozsonyi úti gyülekezetben kezdte el még 2012-ben. Négy évig szolgált az egyházközségben. 2016 óta, immár hatodik éve a budafoki Demjén István Református Általános Iskola és Gimnázium iskolalelkésze. Emellett közel egy évtizeden keresztül képviselte a KözösPont Ökumenikus Fesztiválmissziót, valamint részt vett a Csillagpont szervezésében is. A kunszentmiklósi Baksay Sándor Református Gimnázium tanulójaként lett az SDG tagja 2004-ben. Házas, három kislány édesapja.
Miként tudják bemutatni a szervezetet azoknak, akik nem hallottak még az SDG-ről?
Ahány helyre csak tudunk, elmegyünk, főként csendes napok, áhítatok alkalmával. Szeretnénk jelen lenni az iskolákban, ez a legminimálisabb célkitűzésünk. De meg akarjuk szólítani a vidéki teológiák hallgatóit is. Innen is üzenem nekik, ha olvassák ezt az interjút, hogy nagyon nagy szükség van rájuk a vidéki gimnáziumokban.
Említette, hogy SDG-s volt középiskolás évei alatt. Mit adott önnek a szervezet?
Röviden személyes életcélt adott. Amikor hitre jutottam gimnazistaként, akkor az iskola nagyon sok mindent önmagából adódóan fölerősített bennem. A színvonalas oktatás felébresztette bennem az olvasás iránti vágyat, a tanulás szeretetét, utat mutatott abban, hogy a társadalomban hogyan találjam meg a helyemet, miként hasznosítsam magamat. A gyülekezet bevezetett Isten gyümölcsöskertjébe és abba, hogy miként éljek lelki életet. Az alapokat letette, az SDG viszont életcélt adott, mert összefűzte ezeket, megtanított arra, hogyan mutassak irányt másoknak. Személyesen megragadott Kálvin Jánosnak a jelmondata, miszerint „égő szívemet hálaáldozatul az Úrnak szentelem”. Ekkor ismertem fel, hogy az életem bármely részét képes fölhasználni Isten az ő dicsőségére, még az én kőszikla szívemből is vizet tud fakasztani. Ez már nagyon fiatalon biztonságérzetet és megnyugvást adott, tudtam, hogy az egész életemet rá alapozhatom. Nem lettem volna lelkész, ha az SDG-ben nem tapasztalom meg mindezt. Emlékszem, 2007-ben pár héttel azután, hogy felvételt nyertem a budapesti teológiára, leutaztam az SDG nyári szárszói hetére. Épphogy betettem a lábam a konferenciatelep udvarára, Nagy István a csárdaépület sarkánál állva megjegyezte: „Itt jön az SDG következő elnöke.” Rettenetesen zavarba hozott, hiszen akkor igazából még az első évfolyamot sem kezdtem el a teológián. Szavaiban éreztem a rá jellemző humort, prófétai hangot és a tudatos tanítói szándékot. Sokat köszönhetek neki, mert a továbbiakban nem SDG-s diákjaként akart dajkálni, hanem az Ige helyes hasogatására megtanítani. Ha nem is a következő elnöke lettem az SDG-nek, de végül igaza lett.