A gyülekezetek zenei életét szervezettebb és magas minőségi elvárások szerint működő református egyházzenei központok megalakulásával lehetne felélénkíteni – összegezték a résztvevői annak az országos szakmai találkozónak, amelyen dunamelléki és tiszántúli református kántorok vettek részt, Budapesten. Ennek összefogása nemcsak a helyi közösségeket erősítheti, hanem a református zenei hagyomány hazai zeneművészeti rangját is emelheti.
A rendszerváltás óta befejezetlen az a munka, amely a gyülekezetek zenei életét köti össze az egyetemes klasszikus zenei előadó-művészettel és közönséggel. 1947 után ugyanis – amikor az állam betiltott mindenfajta egyházzenei képzést – a református egyház kénytelen volt az amatőr muzsikusokra támaszkodni a liturgikus énekek tolmácsolásában, kántori kíséretében. Az elmúlt években egyre több felsőfokú zenei képzettséggel rendelkező művész ült orgonához, és a lelkes amatőr hangszeresek és karnagyok a kántorképzésnek köszönhetően maguk is egyre mélyebb ismerőivé váltak a klasszikus egyházzene-művészeti hagyománynak. Ugyanakkor az őket megillető anyagi elismerés hiányában – képzettség ide, képzettség oda – a megbecsülés megmaradt erkölcsi szinten. A presbiter, a harangozó, a takarító és a gyülekezetek számos alkalmazottja mellett a kántorok munkájának és jövedelmezésének újragondolására ezért – hangsúlyozták az előadók – elérkezett az idő.
Monostori Ferenc orgonaművész, a Dunamelléki Református Kántorképző vezetője azt mondja, kevesebb a kántor, mint ahányra szükség lenne a gyülekezetekben, ezért minden, képzésre jelentkező el is helyezkedik valahol, általában abban a közösségben, ahova jár.
Kik és miért választják ezt a szolgálatot?
Változatos a kép. Tanult nálunk virágkötő, orvos vagy éppen MÁV- állomásfőnök, akik mind szerették volna a kántorizálás fortélyait elsajátítani. Belső elhívás vonzza a résztvevőket, esetleg a szülők vagy a gyülekezeti lelkész bátorítja őket arra, hogy szerezzenek képesítést.
Előfordul, hogy az elhivatott kántor tehernek érzi a folyamatos vasárnapi szolgálatot és az ünnepnapok kötelező feladatait? Ha a családját be tudja vonni a gyülekezeti életbe, akkor ez természetessé válik?
Saját példámból kiindulva, előfordul, igen, hogy amíg szolgálok, a szeretteim a gyülekezeti teremben vannak vagy a gyermek-istentiszteleten vesznek részt, de sokszor, ha messzebbre hívnak, otthon marad a család. Nem érzem tehernek, valahogy gyerekként is abban nőttem föl, hogy a vasárnap mindig az istentiszteleti idő volt, mindig az Úrnak volt szentelve. Igazából nem is tudnám máshogy elképzelni a vasárnapot. Természetesen van olyan, hogy én is nagyon fáradt vagyok, nehezemre esik felkelni, de ha odakerülök a hangszer elé, akkor hirtelen értelmet nyer minden, és a fáradtság is átalakul.
Ahogy a találkozón elhangzott, informálisan a zenei műhelyek létrejöttek országszerte, a hivatalos keretek és az ezt támogató anyagi források azonban még nem érzékelhetők. Elérhető, hogy minden gyülekezetben magasan képzett orgonaművészek és karnagyok lássák el a zenei feladatokat?
Ez lenne a cél. Ehhez a teológusokkal folytatott párbeszédet kellene gyakoribbá tenni. Fontos, hogy tudjunk egymásról, mármint a lelkészek és mi, kántorok, hogy szolgatársként tudjunk együtt dolgozni.
A kortárs zeneszerzők számára mennyire izgalmas a klasszikus református zenei hagyomány? Írnak változatokat a régi zsoltárokra, dicséretekre?
A hangszeres oldalra van inkább rálátásom. Nálunk és a testvéregyházaknál a kórusművekben is megmutatkoznak a kortárs szerzők munkái. Az elmúlt és a mostani idők egyik legfontosabb feladata, hogy az új korálkönyv szerkesztőbizottsága olyan többszólamú letéteket készítsen, amelyeket a kántorok tudnak vasárnap délelőttönként használni.
Könnyűzene a templomokban
A konferencián érintették a templomi könnyűzene témáját is, amely egyre több gyülekezetben kap helyet. Az orgona mellett gitár-, dob- és szintetizátorkísérettel is megszólalhat a templomokban a dicséret. Ez külön szakmai kihívást jelent a Zsinat egyházzenei képviselőinek. A találkozón elhangzott, hogy éppen ezért a jövőben szeretnének létrehozni egy olyan testületet, amelyik kifejezetten a templomi könnyűzenei törekvéseket segíti megfelelő színvonalra emelni.
Szabó Balázs és Kissné Mogyorósi Pálma
Ezzel kapcsolatban Szabó Balázs zenetörténész, a győri Széchenyi István Egyetem Művészeti Karának oktatója, a székesfehérvári Budai úti református gyülekezet kántora szerint csínján kellene bánni az egyszerű dallam- és szövegvilágú könnyűzenével. Kissné Mogyorósi Pálma, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának oktatója, a nyíregyházi városi református gyülekezet karnagya úgy gondolja, ma már ez megkerülhetetlen. Üdvözli a döntést, hogy egyetemükön oktatják a könnyűzenét, mert magasan képzett könnyűzenészek kerülnek ki az intézményből, akik kapcsolatba lépve valamelyik felekezettel, akár a gyülekezetek zenei életére is hatással lehetnek.
Valóban több hívőt lehet megszólítani a teológiai tartalmakat könnyűzenével kiegészítő istentiszteleteken?
Szabó Balázs: A mi gyülekezetünkben is mindkét stílus jelen van. Vasárnap a kilenc órai istentisztelet az Igére hangolva zenekar szolgálatával zajlik, tehát az egyházi könnyűzenei repertoárból válogatja az énekeket, a tíz órai istentiszteleten pedig a hagyományos, tehát az orgonakíséretes repertoár hangzik fel. A gyülekezet létszáma nem változott, de azt vettük észre, hogy a kisgyermekes családok szívesebben járnak az előbbire, az idősebbek pedig az utóbbira. Nem érzékeltem, hogy a könnyűzene megjelenése a templomban különösebb toborzóerővel bírt volna. Persze, ne feledjük: a misszió első számú eszköze az igehirdetés, nem a zene.
Kissné Mogyorósi Pálma: Úgy látom, egyre nagyobb az igény arra, hogy a gyülekezetekben ez a fajta zeneiség is helyet kapjon, még a nagy múltú, hagyományos műveket előnyben részesítő gyülekezetekben is. Bizonyos helyzetekben jobban meg tudja szólítani a résztvevőket egy ifjúsági ének, mint egy zsoltár. A folyamattal nem feltétlenül értek egyet, de hogy helyet kell adni ennek, az egyértelmű.
A találkozón a résztvevők a templomi zene teológiai, zenei, és irodalmi minőségét nevezték a három legfontosabb elvárásnak, amelynek a könnyűzene nem minden esetben felel meg. A felszólalók egyetértettek abban, hogy a könnyűzenei fogalmazásmódnak a klasszikus zenei tudásra kellene épülnie.
Szabó Balázs: A klasszikus képzés még soha senkinek nem ártott meg, a zenetörténetben kétezer éve ez egy alapvetés. Szent Ágoston fogalmazott úgy, hogy az ösztönből való zenélést nem tekinti művészetnek, mert hiányzik belőle egy nagyon fontos dolog, mégpedig a tudatosság – ez különbözteti meg az énekesmadár éneklését egy képzett muzsikus éneklésétől. Valóban, a lelkesedést és a tudást közelíteni kellene egymáshoz. A fehérvári modellben mindkettő helyet kap, de nagyon fontos egymás munkájának a megbecsülése, a párbeszéd a két terület között, ez viszont már emberi vonatkozás, nem szakmai kérdés.
Kissné Mogyorósi Pálma: A környezetemben az egyik gyülekezet új templomot épített, és nem is terveztek az épületbe hagyományos, sípos nagyorgonát. Az istentiszteleti alkalmakon előfordul, hogy a lelkész, aki zenei téren is képzett, maga kíséri gitárral a gyülekezeti énekeket. E téren az igényesség felé való elmozdulás megtörtént, ezt szeretnénk azzal is segíteni, hogy a kántorképzésben is jelen van a gitároktatás.
Ha azok a fiatalok, akik a könnyűzenét keresik a templomokban jobban ismernék a klasszikus zene könnyedebb oldalát, akkor is azt tartanák emészthetőbbnek?
Szabó Balázs: Miért csak a fiatalokkal foglalkozunk, amikor az idősebb generációnak is lehetnek zenei igényei, és ők, illetve a középgeneráció adja a gyülekezetek magját? Ők bizony olyan világban nevelkedtek, ahol a hagyományos zene volt a meghatározó élmény. Az egyház küldetése, hogy olyan transzcendens élményeket nyújtson, amelyekkel nem találkozunk az utcán sétálva. Amikor azt hallom, hogy a zenének vidámnak és közérthetőnek kell lennie, akkor ez rendszerint azt jelenti, hogy szállítsuk le a transzcendens tartalmakat az utca szintjére, de az egyháznak éppen felemelnie kellene az embereket a magasabb régiók felé.
Megmaradt bennem az a mondat, hogy az idősebb korosztály sokkal inkább megáénak érzi az orgonás, klasszikus istentiszteleteket. Összefügghet ez azzal, hogy harminc-negyven éve ők erősebb klasszikus zenei alapokat kaptak, mint ma a gyerekek?
Szabó Balázs: Biztosan magasabb szinten volt a képzés. Kottaolvasási készséggel jóval többen rendelkeznek az idősebb korosztályban. Édesapám a legjobb példa erre, aki vegyészmérnök volt, 30 évig énekelt kórusokban, nem járt zeneiskolába, de az általános iskolai alapok lehetővé tették számára, hogy például Bach h-moll misét énekeljen.
Végül mindig megérkezünk a Kodály-módszerhez…
Szabó Balázs: A kórusmozgalom nem az éneklésről szólt, hanem az emberi minőség magasabb szintre emeléséről, hogy valaki azért tudjon szolmizálni, hogy tudjon énekelni, és azért énekeljen, hogy jobb ember legyen. Szerintem az egyháznak is ez a hivatása, hogy a minőség letéteményeseként mindig fölfelé irányítsa a tekinteteket.
Kissné Mogyorósi Pálma: Érdekes, hogy nyitottak a gyülekezetek a modernkori dicsőítő énekek befogadására, de elzárkóznak protestáns énekkincsünk, a graduálirodalom (óprotestáns gregorián énekek gyűjteménye – a szerk.) integrálása elől. Több schola (liturgikus szolgálatot végző éneklőcsoport – a szerk.) is alakult országszerte azzal a szándékkal, hogy a régi református hagyományt visszahozzák a gyülekezetekbe, szomorú tapasztalat az, hogy nemcsak egyes lelkészek, hanem a gyülekezeti tagok is elzárkóznak ettől.
Dunamelléki és tiszántúli református kántorok egyeztettek a kántori feladatokról
A találkozó lezárásaként a résztvevők megerősítették, hogy szükség van a templomi könnyűzenét és klasszikus zenét összefogó testületre, amelynek feladata, hogy segítse a megszólaló művek zenei, teológiai, és irodalmi minőségének elérését.