Ennek a rendhagyó karácsonyi írásnak a gondolatát három könyv és a Debreceni Református Kollégium Múzeumában őrzött gyönyörű úrasztali pohár képe indította el bennem. Petrőczi Éva írása.
Az első könyv 1986-ban jelent meg Nagyváradon, Alexandru Săşianu csak rajzokkal illusztrált munkája, címe: Ezüst- és ónművesség a XVI. és XIX. században – A nagyváradi református egyházmegye kegyszerei. Ebben a szívemnek különösen kedves bihari régió hetvenhét úrasztali poharát és serlegét rövid magyarázatokkal és kevéssé mutatós illusztrációkkal bemutató könyvben a pompázatos ananász- és harangvirágserlegek mellett viszonylag rövid sorok olvashatók a két, Kolozsvárott készült és a micskei eredetű könnycseppdíszítésű serlegekről, amelyeket a szerző „kevésbé igényes és komplex, játékos díszítőelemként” említ, minden bibliai vonatkozás nélkül. Egészen más a helyzet Kiss Erika „…az mi kevés ezüst marhácskám vagyon” – Ötvösművészek a három részre szakadt Magyarországon (Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2022) címet viselő, hatalmas, részletes és a szakralitásra is figyelő, színes művészfotókkal ékes albumával. Ezeket a felejthetetlen képeket Dabasi András, Gedai Csaba, Kardos Judit és Kiss Erika készítette a szent téma teljes átélésével. Egy-egy kép közlési jogát nehéz lett volna megszereznem, ám a negyvenkilencedik kép magyarázó szövegét minden további nélkül idézhetem, annál is inkább, mert megragadja a bonyolult növényi és állatfigura-díszítésekhez képest valóban egyszerűnek tűnő, csepp alakú minták lényegét: „49. kép. Úrvacsorapohár, ismeretlen felsőmagyarországi mester, 1650–1670, részben aranyozott ezüst.
A verejtékes [másutt könnycseppes! P. É.] poharak szép emléke, melyen a csepp alakú díszítmények Krisztus vérére utaló szimbólumok. Az egykori Magyar Királyság északkeleti vidékén, a Partiumban és Erdélyben számos gyülekezetben használnak máig olyan talpas poharakat, amelyek készítésük, a XVII. század óta szolgálják az úrvacsoravételt.”
Hála Istennek és a jóakaratú emberek – Csorba Dávid igazgató úr és munkatársa, Ősz Attila – megértő segítségének, a Debreceni Református Kollégium Múzeuma lehetővé tette, hogy Olvasóinknak bemutassunk egyet a „verejtékes” úrasztali poharak közül. Méghozzá nem akárhonnan, hanem a Furtai Református Egyházközségből a múzeum iparművészeti osztályának 1975-ben átadott, néhány szépséghibájával, sebesülésével együtt is beszédes darabot. Furtán magam is jártam, hiszen közel esik 1977 karácsonya utáni hencidai esküvőnk színhelyéhez. A szaknyelvi leírást a múzeum leltári kártyájáról pontosan idézem: „Úrasztali pohár, ezüst, részben aranyozva, kerek talppal, fölötte trébelt és poncolt leveles, geometrikus díszítmények, profilált körbefutó peremmel, a felfelé kiszélesedő hengeres testén trébelt és poncolt »verejtékes« díszítmények geometrikus elemekkel váltakozva, szájperemén lambrequines díszítmények, vésett DI mesterjegy. Talpa rongált, hiányos. Talpátmérője 7 cm, magassága 18 cm, szájátmérője 3 cm.”
Egy nemzetközi hírű puritanizmuskutató, J. I. Packer Barátság Isten és ember között című, nagyívű és lényeglátó dolgozatában hangsúlyozza, hogy az Isten és az ember kapcsolata már e világon elkezdődik, s kiemelt történésként az úrvacsora perceiben. De Megváltónk szenvedéstörténetében a vér mellett ott vannak a verejték- és könnycseppek. Erről is vallanak nekünk e régi úrasztali edények, amelyeket karácsony ünnepében meghatottan látunk viszont. Nem üres, a pompát fitogtató, hiú dekorációként, hanem a reformáció évszázadaira, különösen a tizenhetedikre való emlékezésül.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!