Ónos esőben érkeztünk, tízcentis hóban távoztunk Bagamérról, de Elemér és Piroska vendégszeretete feledtették a kinti zord időt. Cserépkályhájuk melegénél, egy feledhetetlen csontleves és töltött káposzta után, egy nagy tál friss házipogácsa és egy jó erős kávé mellett beszélgettünk.
Hogyan ismerkedtek meg?
Elemér: Igazából kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást, hiszen egy faluban, sőt egy cigánytelepen nőttünk fel. Akkor még cigánytelep volt, egy kupacban álltak a vályog- és vert falú kis házak, esténként a tábortűz körül ültünk össze, beszélgettünk, énekeltünk, így mindenki mindenkit ismert. Ahogy cseperedtünk, nőttünk föl, egyszer csak úgy jött, hogy egymásba szerettünk.
Hány évesek voltak ekkor?
E: Ez olyan '83 körül volt, én tizennyolc-tizenkilenc éves voltam, Piroska tizenöt-tizenhat, amikor elszöktettem.
Ezek szerint szöktetés volt? Hogyan zajlik egy lányszöktetés?
E: Egy este fogjuk magunkat, összebeszélünk, és elszökünk. A szülők csak akkor tudták meg mikor nem ment haza, ő se, én se. Mikor végül mégis hazamentünk, Piroska anyja azt kérdezte, miért nem mondtuk meg? Mi nem is tudtuk, miért, akkortájt ez volt a szokás. A szüleim is ugyanígy jöttek össze. Más vidékeken volt, hogy a szülők döntöttek a házasságról, ezért alakulhatott ki az egész, de nálunk nem így történt. Mégis, anyámat is szöktették. Nálunk ez teljesen általános volt, nem volt szokás az esküvő, csak a szöktetés, utána pedig élettársi kapcsolat.
Mennyi ideig jártak együtt a szöktetés előtt?
E: Ismertük egymást, nem kellett az ismerkedéssel időt töltenünk.
Piroska: Elmentünk egyszer a diszkóba, onnantól kezdve együtt voltunk, második nap elszöktünk.
Mikor házasodtak össze?
E: Mikor megszületett az első kislányom, bevonultam katonának, megesküdtünk, Piroska nem akart, félt, a többi roma is mind élettársi viszonyban élt. De így kapott utánam támogatást.
P: Én is dolgoztam. Otthon voltam a lányunkkal, gyest is kaptam.
E: A támogatást félre tudta tenni, mikor másfél év után leszereltem, abból tudtunk venni egy kis házat, majd építkeztünk. Ezt a házat a saját kezemmel építettem fel. A katonaságban századírnok voltam, pedig csak hat általánost végeztem akkor, mert tízévesen kezdtem el iskolába járni, előtte állatokat őriztem. Ha hiszitek, ha nem, láttam, hogy a gyerekek iskolába járnak, irigyeltem őket, és egyszer elmentem velük, mondtam, hogy én is szeretnék tanulni. A katonaságnál jártam ki a hetedik-nyolcadik osztályt. Onnantól kezdve az életem egy kicsit jobb lett. Katonaság után a debreceni konzervgyárban lettem mennyiségi ellenőr, én feleltem a raktárkészletért, a gyáron belül továbbképzésre is jártam, az összes ottani gépről vizsgát tettem. A rendszerváltás után viszont megszűnt a gyár.
Piroskának mi volt a foglalkozása?
P: A Lakvisznál dolgoztam, Debrecenben, gumigyár, külső gumi, a sorjákat szedtem le. Bagamérről jártunk be mindketten Debrecenbe minden nap, 32 kilométer oda – 32 vissza.
E: Itt nincs munka, csak ősszel meg tavasszal, mikor tormaszezon van. Bagamér a tormáról híres, itt nagyon megy a tormázás. Alkalmi munkák vannak.
Mikor jöttek a gyerekek?
E: A nagyobbik az két évre jött, Elemér úgyszintén... másfél évre, és azt mondtuk, hogy nem kell több... elég ez a kettő.
P: Először azt mondtam, legyen tíz is, amíg nem tudtam, hogy mivel jár, de aztán mikor megtudtam, azt mondtam, ha fiú, ha lány is, én megállok. De így is van már hét unokánk.
Hogyan tértek meg?
P: Elsőként Betti lányom ment el gyülekezetbe. Délután vártam, hogy jöjjön haza, és mikor hazaér, kérdem merre járt, tán fiúzott? Erre mondja, hogy hát elment gyülibe. Mondtam is neki, hogy ne mondj ilyet, vasárnap van a templom. Másnap megint ugyanez. 13 éves volt. Nem sokkal később már a testvéreink is elkezdtek járni. Egy szabadkeresztény gyülekezet kezdett kiépülni itt, 2000 körül.
E: Elhívott engem is. Annyira motivált valami, hogy felültem a biciklire, nem akartam odamenni, de csak ott kötöttem ki a templom mellett. Olyan szép zenét hallottam, megálltam. Mintha valaki nyomott volna engem befele. Mondtam az Úrnak, hogy Istenem, én most nem megyek be, de megígérem, hogy jövőhéten bemegyek. Aztán alig vártam azt a napot. Mit ad Isten, elmentem, azóta az Úrral vagyok. Azóta van hívő életem.
Mennyiben változott meg az életük ezután?
E: Előtte eléggé vitatkozó természetünk volt, bár sose ittam alkoholt, de elég akaratos ember voltam, mindig meg akartam mutatni, hogy én vagyok az ember, én vagyok a fej. Mindenben én akartam irányítani, én mondtam meg, mire költhetünk, mire nem. De ma már tudom, hogy az Úr a fej, és mi csak a tagjai vagyunk. Az anyagiakat is közösen beszéljük meg, ott könnyen elromlik a házasság, ahol két pénztárca van. Ma már nekem nem igazán számít a pénz, nem is szeretem, ha van nálam. De más téren is sokat változtam, régen például az anyósomat és apósomat együltő helyünkben úgy össze tudtam uszítani, hogy összeverekedtek. Ilyen típusú ember voltam, de úgy megváltoztatott az Úr, hogy ma már embereket békítek. Jó Istennel járni.
Volt-e olyan nehézség az életükben, aminek köszönhetően még közelebb kerültek Istenhez?
E: A legnagyobb bizonyság talán az volt, amikor Piroskának leállt a szíve, úgy kellett újraéleszteni. Két napon át kómában volt. Kétségbeestem, elkezdtem nagyon imádkozni, böjtöltem egész héten, mondtam, hogy Úristen, add vissza nekem őt. És jött egy ige is, ahogy olvastam a Bibliát: ne félj, mert visszaadom neked. Akkor olyan megnyugvást kaptam, tudtam, hogy felépül, pedig az orvosok azt mondták, ne várjak csodát. De én azt feleltem: doktor úr, nekem Isten megígérte, hogy a feleségem visszajön. Másnap már fenn volt, a hetedik napon pedig haza is engedték. Az emberben, ha hisz is Istenben, mindig ott egy kétely, és hogy ezt eloszlassa, valami bizonyítékot ad az Isten. Nekünk ezt a bizonyítékot adta, hogy nézd meg, visszaadom neked a te feleségedet és engem fogsz imádni, mert tudod, hogy élő Isten vagyok. Addig azt mondtam, hogy szeretem Istent, meg járom az útját, hiszem, hogy van. De ezzel egy teljes százszázalékos bizonyságot adott nekünk. Azóta elvagyunk a kisebb-nagyobb betegségeinkkel, hiszen Pál apostolban is ott volt a tövis, hogy ne feledje, ki az Úr. Csak azért fáj a szívem, hogy a roma nép így el van vetve, hogy nincs az a tűz, ami egykor megvolt.
Hogyan jött ez a tűz, és hogyan hagyott alább?
E: 1999-ben egy szabadkeresztény gyülekezetből járt ki ide néhány lelkész, akkortájt nagy ébredés volt a romák között, de amikor a lelkészek négy-öt éve elhagytak minket, a gyülekezet elkezdett szétszéledni, és a legtöbben visszaestek a korábbi életükbe. Volt egy gyülekezeti házunk is, amit egy svéd házaspár vett nekünk. Egy darabig próbáltuk Piroskával mi fenntartani, de anyagilag nem bírtuk. Ekkor vettem föl a kapcsolatot Gregussné Buzás Irénkével, a (tiszántúli) református egyházkerület cigánymissziós referensével, hogy a már széledő, de még meglevő gyülekezet hozzá tudjon csatlakozni. Ekkortájt került Bagamérra Victor László is, aki örömmel vállalta, hogy hetente tart egy bibliaórát a roma családoknak. Ennek jelenleg a mi házunk a helyszíne, mert a régi gyülekezeti házat el kellett adni, a református templomba pedig még nehéz behozni a romákat. De hosszútávon ez lesz a cél. A vasárnapi istentiszteletet egyelőre csak néhányan látogatjuk a helyi cigányok közül, de kedd esténként itt nálunk úgy harminc ember összejön, gyerekek, felnőttek vegyesen.
Hogy fogadja a templomba járásukat a gyülekezet és a helyi cigány közösség?
E: A gyülekezetben úgy érzem, megbíznak bennem, én is szeretem őket, nincs viszály köztünk. Régebben sem volt konfliktusom a magyarokkal, most sincs. Az igaz, hogy hívőként az ország egy jó részét bejártam már. Korábban volt a magyarokban és bennünk is egy kölcsönös távolságtartás. A felekezetekkel meg úgy vagyok, hogy mindegy, csak Krisztusra épüljön. A helyi romák részéről gyakran számonkérést tapasztalok. Ha kicsit is megemelem a hangom valakivel, rögtön megkapom, hogy hívőként ezt hogy csinálhatom? Érnek megvetések is, de hála Istennek nem foglalkozom velük, annyit mondok ezekre: járjál te is templomba, csináld azt, amit én csinálok, és meglátod, milyen jó az Úrral járni. Nekem nagy öröm, hogy vele járok, az ima tart fenn. Ha egyedül vagyok is itthon, megvan ez a kapcsolat.
Az Önök életében mekkora szerepet játszanak a roma hagyományok?
Gyerekkoromban még cigányul beszéltünk, ma már legfeljebb megértem, ha beszélnek hozzám, szavakat még tudok, de mondatokat már nem. A cigánytelepek megszűnésével távolabb kerültünk egymástól, fellazultak a közösségek, az emberek a megélhetésre figyelnek, nem a hagyományra.
Harmincöt év házasság ma már ritkaságnak számít. Egyre kevesebben kötnek házasságot, azok fele is válással végződik. Van olyan titka a házasságnak, amit meg tudnak osztani?
E: Nincs nagy titkunk, nekünk hívőként valahogy természetes ez. Szerintem a házassághoz elég a kölcsönös tisztelet, a szeretet. Tisztelem a feleségemet, ő tisztel engem, és odaadó hűség is kell, hogy megértsük, szeressük egymást, hogy megbízzunk egymásban.
Soha nem voltak féltékenyek?
E: Egyéves- kétéves házasokként talán még igen. De ahogy teltek az évek, láttuk, hogy hűségesek vagyunk, elmúlt. De szerintem ez mindenkivel így van. Fal mellet kell járni és csiszolódni. Mert az idő megold mindent. Mi nem csak szeretjük egymást, hanem szerelmesek vagyunk egymásba így harmincöt év után is. Ez egy csoda, hogy más életében ez hogyan valósul meg, azt nem tudom.
Eddig tudunk beszélgetni, mert – kedd este lévén – elkezd megtelni a tágas ebédlő-nappali, a bibliaórára már fél órával kezdés előtt jönnek a gyerekek, és hatra összegyűlik Eleméréknél a cirka harminc főből álló gyülekezet. Életvidám zsivaj, a találkozás öröme tölti be a helységet, tábortűz helyett a cserépkályha melege körül. Victor László lelkész is megérkezik egy gitárral, Elemér hozza a cajon-dobját, a gyerekek jelentkeznek, hogy ők választhassák ki kedvenc dalukat, percek múlva felzeng az első ének: „Áldjátok az Urat, áldjátok szent nevét, kik házában áltok napról napra, dicsérjétek szüntelenül..."
Szöveg: Földy-Molnár Lilla – Molnár Illés
Kép és videó: Vargosz
Forrás: ciganymisszio.reformatus.hu