Tízéves volt idén a Protestáns Újságírók Szövetsége (Prúsz). Hogy emlékezik vissza a kezdetekre?
Az ötlet egyházi újságíróktól és egyházi vezetőktől származott. Viszont szerették volna, ha a világi médiumoknál dolgozó, de az egyházaikhoz kötődő újságírók is csatlakoznának a szervezethez. Így jutottak el mások mellett hozzám is. Aztán felkértek elnöknek, én pedig elvállaltam. Egyrészt azért, mert édesanyám arra tanított, ha hasznára lehetek a közösségnek, erőmhöz és a tehetségemhez mérten kötelességem elvégezni a rám bízottakat. Másrészt Istent kereső emberként a tőle kapott feladatként tekintettem erre a lehetőségre.
Hogy értékeli az elmúlt tíz esztendőt?
A legfontosabb eredmény, hogy egyáltalán létezünk. Igaza volt egyik tagtársunknak, amikor azt mondta egyszer, hogy ezt a tényt az isteni gondviselés jeleként könyvelhetjük el. Más azt jegyezte meg, hogy a tagnak jelentkezők tulajdonképpen már pusztán a belépésükkel is bizonyságot tettek. Ezek ellenére kétféle érzés van bennem. Ha innen nézem, akkor talán lehetett volna cselekvőbb, hatékonyabb is ez a tíz év. Ha pedig onnan, akkor azt látom, hogy a május 28-i jubileumi gálánkra készülve négy oldalt írtam tele a tevékenységünkkel, bő száz tételt – közgyűléseket, médiaműhelyeket, kiadványokat, megnyilatkozásokat és még sok minden egyebet – sorolva föl a lapokon. Azt hiszem, normális, ha egy évfordulón büszkék vagyunk az elért eredményekre, ugyanakkor elégedetlenek is vagyunk kicsit, ami a hiányosságok pótlására, további munkára sarkall bennünket.
Mivel elégedetlen, mi lenne a következő évek feladata?
A megalakulásunk idején sokszínűbb volt a tagságunk. Megjelentek nálunk az egyházi és a világi alkalmazásban álló kollégák, illetve a gyülekezeti lapok készítői és a médiaszakos egyetemi hallgatók is. Aztán idővel mintha csökkent volna a lelkesedés, sokan eltűntek közülünk. A következő években ismét meg kell találnunk a kisközösségi lapok szerkesztőit, és meg kell tudnunk szólítani a nagy internetes és nyomtatott újságoknál, a rádióknál és a tévéknél dolgozókat, nem mellesleg pedig a fiatalokat.
Egy újságíró-szövetségnek feladata lehet az érdekvédelem is, illetve megszólalhat közéleti kérdésekben. Ezen a téren mit tettek az elmúlt években?
A szövetségünk tisztes távolságot tart a pártpolitikától, de olykor meg kell szólalnunk közéleti vagy érdekvédelmi kérdésekben. Például amikor 2011-ben nyilatkozatban utasítottuk vissza a médiatörvény miatt Magyarország ellen indított nyugat-európai lejárató kampányt. Tudjuk, hogy ez határeset volt, de a sok hamis vádat hallva médiamunkásokként úgy éreztük, föl kell lépnünk hazánk védelmében. Érdekvédelmi teljesítményként tekinthetünk arra, amikor 2009-ben a közszolgálati médiumokat ért megszorítások ellen tiltakoztunk. A 2006-os választások előtt pedig a másik négy újságíró-szervezettel közösen emeltük fel a szavunkat az elfogulatlan tájékoztatás érdekében.
A kormány nemrég az újságírókat is érintő drogteszt bevezetésére tett javaslatot. Ebben a kérdésben is állást foglalnak?
Az öt magyarországi újságíró-szervezet egyike közös tiltakozást kezdeményezett. Ám amíg a kormány javaslata csak homályos ötlet, nehéz lenne bármi ellen is fellépnünk. Ugyanakkor a kérdésről beszélgetve a legutóbbi közgyűlésünkön elhangzott egy megfontolásra érdemes javaslat, amely szerint bevezetés esetén a Prúsz tagsága önkéntesen vetné alá magát a drogtesztnek, ezzel is jelezve, hogy e tekintetben sincs takargatnivalója.
Magyar–történelem szakon végzett, hogy lett mégis sportriporter?
Gyerekkoromban, ahogy minden kortársam, természetesen én is rádiós sportriporter szerettem volna lenni. Amellett persze, hogy villamosvezetőként, fűszeresként, színészként és orvosként is el tudtam volna képzelni magam. Rengeteget olvastam, így hamar megszerettem az irodalmat és a történelmet, ezért amikor rájöttem, hogy sem ez, sem az nem lehetek, végül a bölcsészkarra jelentkeztem. Nehéz időket éltünk akkor, '56 után nagyon megnézték, kit vesznek fel, ezért még az is megfordult a fejemben, hogy ha nem kellek itt, akkor átmegyek a teológiára. Végül erre nem került sor. Arra viszont igen, hogy nagy merészen már egyetemistaként jelentkeztem a rádióba, és előbb-utóbb bemondóvá, majd sportriporterré edződtem.
Az újságírók többsége az értékrendjét könnyen becsempészheti a cikkeibe, a témaválasztásaiba. De hogy működik ez egy rádiós sportriporternél?
Mindenekelőtt szép és helyes magyar beszédre kell törekednünk. Figyelnünk kell a szóhasználatra, a hangsúlyozásra, a ritmusra, a tempóra. Hallhatónak és érthetőnek kell lennünk. Aztán fontos az is, ahogy a másik emberhez, az interjúalanyhoz viszonyulunk: empatikusnak kell lennünk vele, értékelnünk kell az erőfeszítéseit, a teljesítményét, látnunk kell benne a cselekvő, a küzdő embert. A harmadik szempont pedig, hogy egy-egy tudósításba mindig becsempészhető valami plusz. Ifjú riporterként intett meg egyszer az egyik nagy elődöm, Pluhár István amiatt, hogy bár volt még másfél perc a műsoridőmből, mégis visszaadtam a szót. Azt mondta, ő egész életében az ilyen másfél perceket vágyta, mert ilyenkor lehet beszélni a kék égről, ringó búzamezőkről, irodalomról, magyarságról. Attól kezdve én is erre törekedtem.
Újra napirenden van a magyar szervezésű olimpia kérdése. Mint a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tagját kérdezem: lesz, legyen hazánkban olimpia?
Amikor 2005-ben a száztíz éves MOB megkapta a Magyar Örökség Díjat, a laudációban hosszan méltattam a szervezet tevékenységét és a magyar sport eredményeit. Azt a vágyamat sem rejtettem véka alá, amely szerint a 2024-es vagy a 2040-es olimpiát Budapest rendezné meg. Akkor olimpiaellenes hangulat volt itthon, ezért örülök, hogy végre beszélünk róla. Be kell adni a pályázatot, kérni kell a 2024-es rendezés lehetőségét, mert ha nem lépünk, nem kapjuk meg még a 2040-eset sem.
Miért pont 2024 és 2040?
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntéseit vizsgálva úgy vélem, hogy ezekben az években lesz a mi kontinensünk a soros. Tehát 2024 vagy 2040. Hajrá, magyarok!
Melyik sporteredményeket emelné ki az elmúlt esztendőből? Ha úgy tetszik, idén mit tett a magyar sport a nemzet karácsonyfája alá?
Mindenekelőtt Hosszú Katinka úszó teljesítményét, Berki Krisztián tornász újabb győzelmét, valamint a kézilabdásainkat: a győriek a nők Bajnokok Ligáját, a szegediek pedig a férfiak EHF-kupáját nyerték meg. De örülök Michelisz Norbert autóversenyző világbajnokságon elért negyedik helyének is, mert ennek köszönhetően felfigyelt rá a világ.
És még a futballválogatott is fölülmúlta önmagát...
A magyar labdarúgás színvonala sajnos katasztrofális. De a srácok az őszi Európa-bajnoki selejtezőkön valóban tudásuk legjavát adták, és a küzdőképességüket is megmutatták. Legyünk őszinték: a magyar labdarúgás egy hajszálnyit sem javult, viszont a bukaresti döntetlen és a Feröer-szigetek, illetve a Finnország elleni győzelem javított a hangulatunkon, és ez sem lebecsülendő.
Beszélgetésünk elején említette az édesanyját. Hogyan emlékezik a régi karácsonyokra?
Gyakran eszembe jut 1944 karácsonya. Amikor kisgyermekként elindultam a feldíszített fa felé, és megszólalt a sziréna. A pince felé igyekezve szerettem volna megkérdezni a szüleimtől, hogy pár perccel előbb betoppant nagybátyám miért nem jön velünk, de ők viharsebesen befogták a számat. Csak jóval később értettem meg: katonaszökevényként biztonságosabb volt neki a bombázástól veszélyeztetett lakásban maradnia, mint emberek közé kerülnie. Öt hétig aztán a légópince volt a lakhelyünk. De karácsony ünnepe jelenti számomra természetesen édesanyám menüjét, az ajándékozás utáni borlevest, a rántott halat és a mákos gubát, a gyertya- és csillagszórógyújtást, a közös éneklést. Jelenti a munkát is: több olaszországi karácsonyt, ahol szenteste még nyolckor is nyitva vannak az üzletek, az emberek pedig boldog karácsonyt kívánva veszik meg a kuglófot, és olaszos zajjal készülnek az éjféli misére. Jelenti a zsivajgó gyerekek eldorádóját, akiknek évről évre szerény ajándékokat oszt Újpesten egy civil szervezet, és akiknek mindig próbálom elmagyarázni, hogy a karácsony nemcsak a hagyomány ünnepe, nemcsak a finomságokkal megrakott asztalé és az ajándékoké, hanem elsősorban Jézus születéséé. Aztán jelenti persze a gyülekezeti közösséget is a Deák téri evangélikusoknál, ahol én olvasom az oltári igét karácsony ünnepén.
Névjegy. Novotny Zoltán 1940-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett magyar–történelem szakos diplomát 1963-ban, majd először a Magyar Rádió bemondója, végül 1966-tól sportriportere lett. Ezt követően valamennyi nyári olimpiáról tudósított, így ott volt a legutóbbi, londoni játékokon is, amely a tizenkettedik volt a sorban. A Magyar Sportújságírók Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Protestáns Újságírók Szövetségének alapításától fogva elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság tagja és megannyi állami és szakmai elismerés díjazottja.
Kiss Sándor, fotó: Kalocsai Richárd
Megjelent a Reformátusok Lapja legfrissebb számában.