A szervezett turizmusnak alig kétszáz éves múltja van, a világ első utazási irodáját Thomas Cook hozta létre Angliában. Az ipari forradalomnak és a közlekedési lehetőségek bővülésének köszönhetően egyre népszerűbbé vált az utazás, mára pedig az egyik legjelentősebb iparággá vált a turizmus. De feltesszük-e magunkban a kérdést, hogy egyáltalán miért is utazunk? Megelégszünk-e azzal, hogy valamit csak megnézünk, vagy szeretnénk megismerni is egy másik tájat, kultúrát, társadalmat? Az influenszerek és a közösségi oldalak képeit nézve úgy tűnik, eltávolodtunk az utazásnak attól a fajta lehetőségétől, hogy lélekben gazdagodjunk, többek legyünk. Lakatos Gergely túravezetővel beszélgettünk az utazásról.
Egy októberi napos délelőtt ülök a gradói Szent Eufémia-székesegyház bizánci freskói, ókori oszlopai között, nem tudom levenni a szememet az antik mozaikpadlóról, miközben érzem, hogy a román boltívek emelik, húzzák felfelé a szívemet-lelkemet. Egyszerre maradnék csak ott ülve és csodálva a gótikus rotunda freskóit, és mennék tovább az altemplomba, hogy megnézzem a még ennél is korábbi, negyedik századi ábrázolásokat.
Hatodik század. Keresztyénség. Vajon hányan gondolnak bele azok közül, akik betérnek, hogy mit jelent az, hogy ebben a templomban 579-ben keresztyén liturgia zajlott? Nekik mit jelent? Hangszórókon megszólal a nyolcadik gregorián mise (Missa de angelis, XV–XVI. század), amelynek minden hangja, hajlítása ismerős, és eszembe jut, hogy hányszor énekeltem a kórusommal. Hogy mi ugyanazt énekeljük egy másik ország másik templomában ötszáz év különbséggel, és ugyanazon freskók között ülünk ezerötszáz év eltéréssel. Hogy ez milyen fontos kapocs. A rövidre fogott gradói élménybeszámoló számomra maga az utazás lényege: az, hogy a Szent Eufémia-székesegyházból kilépve gazdagabbnak éreztem magam.
A Velencei Köztársaság pazar öröksége és a Szent Márk-székesegyház évente harmincmillió látogatót vonz, de az oly kevés még álló és hatalmas, korai keresztyén templom egyikében csak lézengenek az emberek. Jelentőségében, értékében nagyon is lehet egy lapon említeni a kettőt, sőt… Népszerűségében, ismertségében mégis eltörpül a Szent Eufémia- a Szent Márk-székesegyház mellett. Jól látható, hogy Velence most már inkább szenved a tömegturizmustól, mint vágyik rá, de az iparágban nagyot szakító befektetőkön kívül vajon kinek jó a tömegturizmus, hová jut és milyen károkat okoz az ott élőknek?
Lakatos Gergely utazásszervező és túravezető többedmagával alapítója annak a Qalandar utazási irodának, ahol a „Tapasztald meg, éld át, fogadd el, szeresd meg!” mottó szerint szervezik az kalandokat. Nem együtt utazó idegenekként, hanem közösségként tekintenek minden egyes csoportra, gyakran református vagy katolikus lelki vezetőkkel keresik fel az eldugott helyeket, akik segítenek elmélyülni egy-egy szakrális helyszín atmoszférájában, a résztvevők így közelebb kerülhetnek saját belső világukhoz.
A budapesti négygyermekes családapa szerint különböző célokkal indulnak útnak az emberek. A koronavírus-járvány után érezhetően felértékelődött az utazás jelentősége, mert a Covid idejében mindenki megtapasztalta, hogy milyen az, ha kénytelen lemondani erről, és otthon kell maradnia. 2024-re gyakorlatilag visszaállt a turizmus a 2019-es szintre, sőt emelkedni kezd az utazók száma – állítja.
Nem kell feltétlenül tanulmányokat olvasni ahhoz – elég nyitott szemmel járni –, hogy észrevegyük, amennyi előnye, annyi hátránya is van a globális tömegturizmusnak. Bizonyos látogatószám felett az élőhelyek veszélybe kerülnek, a helyi közösség nem képes továbbra is a hagyományoknak megfelelően hasznosítani természeti környezetét, szokásai megváltoznak, nem beszélve arról, hogy a legfrissebb kutatások szerint a turizmus az üvegházhatást okozó gázkibocsátás öt-nyolc százalékáért felel. Lakatos Gergely szerint minden iparág megkapja mostanában a szennyező bélyeget, az autó-, építő- és az energiaiparban, mindenben szinte azt keressük, hogy mi mekkora ökológiai lábnyomot hagy maga után.
– Az ember alapvetően szeret élni, ami fogyasztással jár; bármit cselekszünk, hatása lesz a környezetre. Mi az utazási irodában ugyanakkor a járvány óta a fenntarthatóságot alapvető célként tűztük ki, csatlakoztunk az ENSZ erről szóló keretrendszeréhez, Magyarországon elsőként. Ez azt jelenti, hogy minden repülőjegy-foglaláskor kiszámítjuk a fent említett standard alapján a károsanyag-kibocsátás értékét, és úgy ellentételezzük, hogy bekapcsolódunk például egy faültetési programba – fejti ki a szakember. – Nyilvánvalóan nem tudjuk nullára csökkenteni a szennyezést, de törekszünk arra, hogy az ellentételezés mellett minél észszerűbb legyen eljutni egyik helyről a másikra. Tehát nem „taxiból ki, taxiba be”, „különbuszból ki, különbuszba be”, hanem a helyi tömegközlekedést használva. Szelektíven gyűjtjük a hulladékot, betartjuk az adott ország környezetvédelmi előírásait. Mi a világot felfedezni, megmutatni akarjuk, nem csak kipipálni a látványosságokat, ahogyan azt a tömegturizmus teszi – magyarázza Lakatos Gergely.
Kutatások szerint azok, akik megengedhetik maguknak a rendszeres utazást, évenként legalább egyszer elutaznak, de a síelés tömegessé válásával egyre inkább kétszer, ráadásul számtalanszor útnak indulnak egy-egy hétvégén is.
– A fenntarthatóság szerintem két oldalról mérhető: az egyik az, hogy amikor itthon élek, mozgok és vagyok, akkor is kibocsátok káros anyagokat, tehát közlekedem, otthon fűtök, eszem-iszom. Az, hogy odébb megyek pár ezer kilométerrel, és ott ugyanezt csinálom, nem biztos, hogy tényleges többletet termelek, mert lehet, hogy olyan helyre megyek, ahol nem kell fűteni, lokális ételt eszem, minimális mértékben termelek szemetet, az elutazásom tehát ugyanannyi kibocsátással jár, mintha itthon maradtam volna. A másik oldalról úgy is nézhetem, hogy az utazással milyen értéktöbblet keletkezik az emberben. Ha tehát az ember olyan útra megy el, ami szemléletformáló, például megtapasztalja Afrikában, hogy az édesvíz, különösen az ivóvíz luxus, vagy azt látja a Balkánon, hogy a szemetelés óriási probléma, akkor megváltozhat a szemlélete, és sokkal jobban megbecsüli az ivóvizet, a lokális termékeket, nem vesz kettős csomagolású árut stb. – véli a túravezető.
Lakatos Gergely szálloda–turizmus szakon végzett, négy gyermek édesapja, és rengeteg helyen járt a világban, Japánba bármikor szívesen visszatér. A Qalandar elnevezésű utazási iroda alapítójaként létrehozta a Spiritours szakosztályt, ahol kifejezetten istenkereső, spirituális utakat szervez és vezet.
Lakatos Gergely szerint az utazást kár kizárólag a szennyező oldaláról vizsgálni, mert odafigyelve ellensúlyozni lehet a károkat. A tömegturizmus azon szelete, amikor több ezer ember felül egy hajóra, nyilván pazarló és szabályozást igényel, de ahogy látjuk, bizonyos helyeken – legutóbb Barcelonában – a helyi lakosok kezdeményezésére elkezdődött az iparág egyfajta önszabályozása.
De mit kezdjünk a „túlturizmusnak” annak a hozadékával, hogy a növekvő kereslet és a haszonhajhászás miatt például az olasz étteremben már nem olasz szakács főz, a házakat nem helyiek lakják, az emléktárgyakat a Távol-Keleten gyártják? Lakatos Gergely szerint ez a turizmusnak egy kis, kellemetlen ízű szelete, és azokkal kapcsolatos, akik az utazási élménynek csak az alapszintjét keresik: például elmennek Törökországba, ahol csak annyit várnak el, hogy legyen tenger, sok medence és „all you can eat”. Úgy látja azonban, hogy az emberek egyre nagyobb része a hiteles helyi dolgokat kezdi keresni, egyre inkább valami szemléletformáló útra vágynak egy távoli földrészen, mintsem hogy újabb és újabb utazásra induljanak Európán belül.
Nekik a Qalandarnál egyfajta küldetésük, hogy maradandó lelki élményekkel térjenek haza a csoportjaik. Nagyon népszerű volt az elmúlt években a sátrazós szentföldi zarándoklat vagy a Jezsuita Japán című útjuk, amikor az 1597-ben a szigetországban kivégzett huszonhat mártír útját járták végig. A túravezető szerint egyre többen ébrednek rá arra, hogy az utazásnak kell, hogy legyen valami önmagunkon túlmutató hozadéka. Sokan a hitükben is meg tudnak erősödni egy úgynevezett spiritúrán, vagy olyan transzcendens élményhez jutnak, ami átformálja őket.
– Nem ritka, hogy távol-keleti kultúrákkal való találkozáskor óhatatlanul összehasonlítjuk a keleti és a keresztyén vallásokat – mondja. November elején tértek vissza a Jezsuita Japán útról, ahol a többi között felfedezték a hirosimai jezsuita rendház gyógyító lelkiségét, majd megcsodálták Ázsia Rómáját, Nagaszakit, és a sintoizmust és a buddhizmust megismerve, kétszázötven év keresztyénüldözésén keresztül csodálkoztak rá a saját vallásukra. Volt, akit a japánok gyakori szentélylátogatása gondolkodtatott el: nem töltenek ott másfél órát, csak odamennek, tapsolnak kettőt, hogy „lehívják a lelkeket” magukhoz. – Igen, lehet azt mondani, hogy ez egy pogány, primitív szokás, de mégis elgondolkodtat minket, hogy milyen jó lenne, ha mi is naponta többször meg tudnánk fürdőzni Isten jelenlétében – veti fel.
Ugyanúgy szemlélődésre késztet megtapasztalni Izlandon a sarki fényt, a gejzírek csodálatosságát, egy napfelkeltét vagy egy bálnalest, mínusz három fokban beülni egy természetes termálforrás vízébe. – Ilyenkor csak feltesszük magunknak a kérdést, hogy honnan való ez a teremtett világ. Véletlenül állt össze ilyen tökéletesen? Azt látom, hogy aki a transzcendenst megtapasztalja, elkezd önmagán és a cselekedetein túl gondolkodni, ráeszmél, hogy az emberi életünknek van egy nagyobb értelme, és nem csak az a cél, hogy éljünk úgy, ahogy a csövön kifér. Felelősek vagyunk azért, hogy ezt továbbadjuk – zárja gondolatait Lakatos Gergely.