Perselypénz és adomány: hogyan adjunk, és hogyan kérjünk?

Találunk-e utalást a perselypénzre a Bibliában?
Már az Ószövetségben megjelenik az áldozatnak több formája. Az egyik a hálaáldozat, amikor valaki hálás Istennek, és ezért visz felajánlást a templomba, például valamilyen állatot vagy füstölhető anyagot. Bizonyos áldozatokból egy rész a papoknak járt, akik a templomban az oltár körül szolgáltak, a népért imádkoztak. Mai kifejezéssel élve ezt úgy is mondhatnánk, hogy természetbeni adományt kaptak. Bizonyos szabályok szerint az áldozatokat pénzzel is ki lehetett váltani, illetve a templom fenntartásához templomadót fizettek. Ez Jézus korából is ismert. Van az az evangéliumi történet, amikor jönnek a tanítványok, és Jézus utasítására kifognak egy halat, aminek a szájában ott egy érme, amivel ki tudják fizetni a templomadót. Ma ezt a köznyelv egyházadó néven emlegeti. A Bibliában ez kifejezetten a templom fenntartásához való hozzájárulás. Az újszövetségi gyülekezetekben is megjelent a közösségi élethez való anyagi hozzájárulás, de lényeges különbség, hogy amíg az ószövetségi időben a templom a vallás intézményesült formája, addig az apostolok cselekedeteiről írott könyvben azt látjuk, hogy még nem létezett a később kialakuló egyházi szervezet. A keresztyénség ekkor csupán közösségi formában működött, ráadásul egy „underground” mozgalomként, amit üldöztek. Ott a templom fenntartása és a teljes állású lelkész fizetése nem jelent meg, inkább a szegények támogatására gyűjtöttek. Ilyen alamizsnálkodás egyébként az Ószövetségben is van természetesen. Láthatjuk tehát, hogy már a bibliai időkben létezett egyfajta kettéválasztás, hasonlóan ahhoz, ami ma is van: egyrészt megjelent a templomadó, amit ma egyházfenntartói járuléknak hívunk, amivel a gyülekezeti tag a rendszeres befizetéssel a meglévő egyházi szervezet fenntartásához járul hozzá. Erre azért van szükség, hogy a helyi egyházközség tudja végezni a küldetését: hogy helyben képviselje Istent, és a közösség a lelkészi állást fenn tudja tartani, legyenek épületei, legyenek temetések, esküvők. Ez a hozzájárulás ahhoz, hogy egyáltalán legyen helyben egyház és gyülekezet, meglegyen az alapműködés. Másrészt pedig van a hálaáldozat, az Isten dicsőségére való adakozás és a céladományok. A perselypénz is ide tartozik, és ezt fordítjuk elvileg missziós célokra és a szegények megsegítésére, a gyülekezet kifelé folytatott munkájára.

Említette az állatáldozatot. Mit szólna, ha egyszer valaki beállítana egy malaccal, hogy ez az ő „áldozata”, és ebből egy rész az öné?
A fél disznó és egyéb természetbeni adományok még ma is léteznek. Az előző szolgálati helyemen, Pesterzsébeten, a Klapka téren, ha valamelyik családnál volt disznóvágás, sokszor hoztak kóstolót, és rendszeresen kaptunk a hívektől például gyümölcsöt. A Klapka téri közösség a hangulatát tekintve egy kicsit vidéki gyülekezet Budapesten. Ami érdekes, hogy itt, Budán is tapasztaltam már hasonlót, persze nem ugyanabban a formában, de már többször előfordult, hogy például süteményt kaptunk. Mikor teológushallgató voltam, kicsit furcsálltam, hogy miért van ez a jelenség, miért hoznak a lelkészcsaládnak jellemzően ételt, gyümölcsöt. Néhány év szolgálat után, azt hiszem, kezdem érteni. Ma ezt már úgy élem meg, hogy az adománynak ez a fajta megnyilvánulása valahogy személyesebb, mint a pénzbeli támogatás. Lehet, hogy értékében kevesebb is, de még jobban érződik, hogy a sajátjából ad. A szeretet megnyilvánulása ez, ahhoz hasonló, mint mikor a nagymamához megyünk, és felpakol minket mindenfélével, mert így fejezi ki a szeretetét. Emellett megjelenik nemcsak a lelkészcsalád, hanem a gyülekezeti szolgálat támogatására is a természetbeni adomány: gondoljunk csak a szeretetvendégségre hozott süteményekre, vagy amikor a táborba valaki a saját teherautójával szállítja le a felszereléseket, vagy épp a hittantáborba hoz néhány görögdinnyét.

Hogyan fizetik az ön gyülekezetében a perselypénzt és az egyházfenntartói járulékot?
Mind a két gyülekezet, ahol az elmúlt időszakban szolgáltam, a pesterzsébeti és a budai gyülekezet is tapasztalatom szerint önfenntartó, tehát gyakorlatilag a saját bevételeiből él. Egyébként református gyülekezeteink alapvető jellemzőjének kellene lennie az önfenntartásnak. Mindkét említett gyülekezetnél igaz az, hogy a perselypénz és az adományok jelentős része online utalással érkezik. Évekkel ezelőtt beosztott lelkészként pont itt, Budán tanultam egyébként Illés Dávid mellett, hogy az utalással való adakozás milyen jól működik, és aztán ezt így is hirdettem a Klapka téren. Segíti a gyülekezetet, ha valaki rendszeres átutalással ad adományt, mert az kiszámítható. Hagyományosan a nagy ünnepek környékén adakoznak szívesebben az emberek, az egyházfenntartói járulékok meg év elején és végén érkeznek be jellemzően. A gyülekezetnek – pont, ahogy a családnak is – havonta ismétlődő kihívásokkal kell szembenéznie, hiszen a villanyszámlát nem csak év végén kell befizetni. Sok gyülekezetnek az év közepe táján nagyon számolgatni kell a heti perselypénzt, főleg azért, mert nyáron jönnek a táborok, amelyek nagyobb költséget jelenthetnek. A költségvetés az év végén helyrerázódhat, ha nincsenek addigra olyan kötelezettségvállalások, amelyek elviszik a beérkező pénzt. Az a tapasztalatom, hogy vannak helyek, ahol a lelkész fizetése után megfizetendő járulékokat is év végére hagyják, mert nem tudják év közben kigazdálkodni. Másrészt viszont nem csak a gyülekezetnek jó ez a rendszeresség, hanem a gyülekezeti tagoknak is, mondjuk havonta adni ezer forintot egyszerűbb, mint egyszerre tizenkétezret. Én is havonta utalom az egyházfenntartói járulékot, hiszen a lelkész is gyülekezeti tag, tehát hozzájárul a gyülekezet fenntartásához, ahogy a perselybe is dob normál esetben.

Az elmúlt időszakban milyen célokra költötték a perselypénzt?
Az az elméleti megkülönböztetés, amit korábban említettem az egyházfenntartói járulék és a perselypénz között, a gyakorlatban nem ilyen egyszerű, nincs éles vonal a kettő között, a gyülekezet minden kiadását egy kasszából fizeti. A legtöbb gyülekezet az alapfenntartást tudja nagyjából a kettőből együtt finanszírozni. A budai gyülekezetben ugyanakkor van egy olyan tradíció, hogy a gyülekezet bevételeinek tizedét diakóniára és misszióra fordítjuk. Hozzáteszem, hogy Pesterzsébeten, a Klapka téren is sokat szán a gyülekezet ilyen célokra. Szerintem ezt a gyülekezetek többsége így csinálja. Az viszont nehéz helyzeteket eredményez, hogy az egyházfenntartói járulékbefizetések jellemzően nem elegendőek az említett alapműködés fedezésére, tehát a misszióra és a diakóniára jut kevesebb.

Volt-e olyan ügy, ami kiemelten megmozdította az adakozókat?
Ha olyan ügy van, ami személyesen fontossá tud válni, akkor megmozdulnak az emberek. Az is segít, ha időben van hirdetve. Az egyik korábbi gyülekezetem környezetében például egy családnak leégett a háza, és egy vasárnap az egész perselypénzt nekik ajánlottuk fel. Egyértelműen látszott, hogy emiatt sokkal többet adakoztak. Itt, Budán a gyülekezetnek vannak olyan kapcsolatai más gyülekezetekhez, amelyeken keresztül határon túli kisebb közösségeket támogat. Vagy most például volt ez a baleset Erdélyben, és az egész egyházunk gyűjtést szervezett, erre is megmozdultak az emberek a gyülekezetünkben. Egyébként azt látom, hogy a gyülekezeteinket a határon túli magyar közösségeknek a megsegítése különösen is adakozásra indítja, leginkább a kárpátaljaiaké. Ezen túl a gyülekezet valamely tagjához vagy a saját templomhoz kapcsolódó adománygyűjtések szoktak nagy megmozdulást kiváltani. Szívesen megosztok egy személyes tapasztalatot: Battyányi Zsolt barátom Tiszaszentmártonban lelkész. Ez egy kis falu Záhony mellett, és amikor odakerült, épp templomfelújítást tervezett a gyülekezet. Szervezett egy gyülekezeti napot a templomért, és több millió forint gyűlt össze a falu és a gyülekezet adományaiból. A templomfelújításnak egy látható részét a tagok adták össze, ami egyébként szerintem ritka ma Magyarországon.

Nyitott vagy zárt persely? Mennyire tudják egymásról a gyülekezet tagjai, hogy ki mennyit ad, és ez befolyásolja-e őket az adakozásban?
Ez épp aktuális kérdés a gyülekezetünkben. Az a szokás nálunk, hogy a záróének alatt kosarat adunk körbe. Ez a Covid idején alakult ki, és így maradt. Most keressük a legjobb megoldást, mert azt tapasztaljuk, a jelenlegi megoldás sokakat zavar. Úgy érzik, mások látják, mennyit tesznek bele. A lelkipásztoroknak sem egészen komfortos, hogy a gyűjtés végén az úrasztala köré odakerül hat-nyolc kosár, amiben pénz van. Mikor én szolgálok, azt csinálom ilyenkor, hogy összepakolom egybe, és az úrasztala közepére teszem. Tudom, hogy nem azért hozták oda hozzám, mert nekem gyűlt volna. Isten ügyére adtuk össze hálából. Frusztráló az is sokaknak, hogy jön a perselyezés, de nincs náluk készpénz. Ezt én megértem, hiszen számomra is külön figyelmet igényel, hogy vigyek magammal perselypénzt, mert egyébként szinte sehol sem használok készpénzt, mindenhol kártyával fizetek. Ezért bevezettük a kártyás adakozási lehetőséget az istentiszteleteken, illetve természetesen ott van az utalás lehetősége is. Kérdés számomra, hogy a perselyezés a jelenlegi, hagyományos formájában meddig működik még. Úgy látom, hogy van helye, a koronavírus idején például jelentősen csökkent a gyülekezetekben a beérkező adomány összege, pedig már akkor is át lehetett volna utalni a pénzt. Szerintem sok embernek szüksége van arra, hogy a templomban dobja be az adományt. Valószínűleg van olyan, akit a mindenki szeme láttára körbeadott kosár arra sarkall, hogy többet dobjon. Ezt én nem tartom jó motivációs eszköznek. Azt is el tudom ugyanis képzelni, hogy olyan is lehet, akit az adakozásnak ez a formája elriaszt attól, hogy eljöjjön a templomba, vagy arra sarkallja, hogy elmenjen a záróének előtt. Úgy vélem, sokféleképpen érinti a zárt vagy nyitott persely használata az embereket. Ahonnan én származom, Tiszaföldváron, ott az ajtónál kimenetelkor dobnak a perselybe, aztán más helyeken láttam, hogy érkezéskor dobnak a perselybe, és mindkét helyen arra panaszkodtak az emberek, hogy nem jó úgy, ahogy van, mert látják egymást, hogy mennyit dobnak bele. Szerintem majdnem mindegy, hogy zárt persely, nem zárt persely, kifelé vagy befelé, mert így is, úgy is az az érzése az embernek, hogy mindenki az ő kezét nézi. Ez mindig feszültséget okoz, amíg az ember meg nem érti, hogy nem számít, mások mit gondolnak arról, mennyit adtam a perselybe. Mert ez Isten és az én közös dolgom. Ha valakinek mégis fontos, hogy a másik mennyi pénzt adományozott, akkor neki van ezzel dolga, neki kell ebben a kérdésben növekednie. Az egész adakozási kérdés kapcsán kulcsfontosságú, hogy beszéljünk erről a gyülekezetben, tanítsunk is, hirdessük is, tájékoztassuk a gyülekezet tagjait.

Ezt, gondolom, a bankkártyás fizetés sem oldja meg. Hogyan képzeljük el a bankkártyás perselypénzt?
A templom egyik sarkában, a bejárathoz közel található a gyülekezetünk iratterjesztése, a BudaTéka. Ott amúgy is lehetett készpénzzel vagy kártyával fizetni. Néhány éve a gyülekezet arra jutott, ha már ez egyébként is megvan, miért ne lehessen perselypénzt is így adni. Istentisztelet előtt és után egy presbiter van ott, és ha valaki kártyával adakozna, akkor átadja neki a terminált, és segít is neki, ha szükséges. Az adakozó írhatja be a pontos összeget, de figyelmeztetjük, hogy figyeljen a nullákra, mert nem célunk, hogy egy elütés miatt kiürüljön a családi kassza. Nem mondom, hogy tömegek használják, de azért minden vasárnap jó néhány ember él ezzel a lehetőséggel. Most épp azon gondolkodunk, hogy hogyan tudnánk a gyülekezet tagjait abban segíteni eligazodni, hogy miből él a gyülekezet, milyen kiadásaink vannak, és milyen módjai vannak az adakozásnak. Készülünk egy kis tájékoztató kiadvánnyal, illetve szeretnénk erről igehirdetésben is tanítani. Az sem mindegy, hogy hirdetjük az istentiszteleten az adakozást. Igyekszünk odafigyelni arra, hogy a köszönetünket hangsúlyozzuk azért, hogy a testvérek hozzá szoktak járulni a gyülekezet életéhez és szolgálatához, és köszönjük, hogy ha ezt most is meg tudják tenni. Tehát kevésbé direkt módon kérjük őket. Sok helyen azt tapasztalom, hogy egy bibliai Igét mond a lelkész: „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” Azt gondolom, ez így önmagában nem túl szerencsés, sokan félreérthetik. Hiszen ennek az Igének a hangsúlyos gondolata az, hogy Isten a jókedvű, az önszántából, hálából adó adakozást szereti, és nem a kényszerből, mások nyomására történőt. Lehet azonban ezt úgy is hallani, mintha Isten azt szeretné jobban, aki adakozik, és aki nem adakozik, azt kevésbé. Érdemes óvatosabbnak lenni azzal, hogyan fogalmazzuk meg a mondandónkat e körül az Ige körül.

Javasolná a gyülekezeteknek a bankkártyás vagy az utalásos fizetés bevezetését?
Az utalásos, rendszeres adakozás hirdetését mindenkinek javaslom, mert ma már az emberek nagy többsége bankszámlán kezeli a pénzét, sok mindent fizet eleve utalással. Azt látom, hogy sok gyülekezeti tagnak ez egyszerűbb így. A kártyás adakozás egy másik kérdés, ennek mi is keressük a helyét a gyülekezeti életben. Érdemes megkérdezni a híveket, hogy nekik segítség lenne-e. Itt, a budai gyülekezetben van erre igény, de csak emiatt önmagában nem biztos, hogy bevezettük volna. Hozzájárult ehhez, hogy nem csak erre használjuk a terminált. Azt semmiképp sem gondolom, hogy ezt minden gyülekezetben be kell vezetni. Fontos, hogy bármilyen formáját is választjuk az adakozásnak, segítsük a gyülekezeti tagokat azzal, hogy magában a formában is kifejeződjön az adakozás bibliai és biblikus háttere. Vannak előnyei annak, ha például az előző héten befolyt adományokat nevesítjük az istentiszteleten, ez nyilván a bevételeket növeli, mert ciki, ha valaki keveset adott, de szerintem ez hosszabb távon nem hatékony, és leginkább nem az Isten szerint való adakozásnak a tanítása szerint való. Arra biztatok mindenkit, hogy arról tanítsunk, amivel ezt a beszélgetést is indítottuk, hogy mi ennek az egésznek a háttere, hogyan látja Isten az adakozást, akkor sokkal jobban fog működni, valamint sokkal élhetőbb és áldottabb lesz az adakozás a közösségben.