Zsoltárokban mérem az időt

„Miért álltok itt az ég felé nézve?” Jézus tanítványai döbbenten, tehetetlenül néztek távolodó mesterük után, akit épphogy csak visszakaptak a halálból. A hirtelen jött öröm egy szempillantás alatt szertefoszlott. A terveiket, a vágyaikat Jézussal együtt felhő takarta el. Mi lesz velük? Ki fogja tanítani, pásztorolni, vigasztalni őket? Nem tudták, hogyan tovább, és bár jött a biztató angyali szó, vele együtt maradt a bizonytalanság és talán a félelem is. Nem széledtek szét, együtt maradtak, de bezárkóztak. Ahhoz, hogy ennél többet tegyenek, még hiányzott az erő.

Két hónappal ezelőtt én is így álltam a tanítványokéhoz hasonló döbbenettel, tehetetlenül nézve az ég felé. Néztem a távolodó személyes találkozások, a meghiúsuló gyülekezeti alkalmak, a szertefoszló tervek és vágyak után. Olyasmi történt, amire nem számítottam, amire nem voltam felkészülve, amihez nem volt erőm. Be kellett zárkóznom, távol az enyéimtől. Mi maradt hát nekem, mi maradt hát nekünk?

A tanítványok erőtlenségükben imádkozni kezdtek – egy szobában, igaz, de hiszem, nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy egy szívvel, egy lélekkel. És ez nekünk is adott, legyen bármekkora is a fizikai távolság. Leborulni Isten előtt, kitartóan imádkozni, távol egymástól, de egy szívvel és egy lélekkel. Erőért, bölcsességért, vigasztalásért, isteni szóért.

Imádkozhatunk magyarázatért is, hogy megértsük, mi ennek a helyzetnek az oka vagy célja. De biztos, hogy ez a legfontosabb? Biztos, hogy az visz minket előre, ha minél előbb magyarázattal tudunk szolgálni? Miért és kinek akarunk megmagyarázni valamit, esetleg magyarázkodni? Magunknak, egymásnak, a világnak, a kísértőnek? Vajon József magyarázatért könyörgött a kút mélyén, rabszolgaként vagy elfeledve a börtönben? Nem az volt a döntő hányattatásai során mindvégig, hogy bármi történt is, „az Úr Józseffel volt”? Számunkra is lehetne ez a döntő, a legfontosabb, hogy bármi történik is, Isten velünk legyen és mi ővele.

Amikor Jézus visszatért az Atyához, a tanítványok életében új időszámítás kezdődött. Két hónappal ezelőtt az én életemben is. Zsoltárokban mérem az időt. Minden napra egy zsoltár. Ebben az új időszámításban megéltem azóta mélységet és magasságot, volt elkeseredés és lelkesedés, aggodalom és megkönnyebbülés, bűn és megbocsátás, hit és hitetlenség, szeretet és harag, siker és kudarc, öröm és bánat, nevetés és könny. De bármit éltem is át ezek közül, mindvégig az volt a legfontosabb a zsoltárok világában, a saját világomban, hogy jelen volt Úr.

Isten jelen van. Ha még nincsenek is egyértelmű válaszok, ha nincs magyarázat mindenre, ez az egy biztos, és ez elég. Valóban? Elég nekem az Isten jelenléte, az ő közössége? Elég a tudat, hogy akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget? Elég, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál? Vagy nagyon alacsonyra teszi a mércét az, aki beéri „csak” ennyivel? Nem könnyű erre őszintén válaszolni. Különösen nehéz azoknak, akik ezekben a napokban sokat veszítettek. Nemcsak emberi közösséget, de munkát, egzisztenciát, jövőképet, egészséget, családtagot is.

Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, amikor az ember egy kicsit önmagát is elveszíti. Amikor mintha önmaga után nézne földbe gyökerezett lábbal, a céljai, a vágyai, a tervei, a békessége, a kiegyensúlyozottsága után. Van-e út visszafelé? Vissza az élethez, amelyet eddig éltem? Vissza eddigi önmagamhoz? És biztos, hogy ugyanoda kell visszatalálnom, ahonnan elindultam, ahonnan egy vírus – ha ugyan a vírus – kizökkentett?

A tanítványok akkor találtak önmagukra, amikor kapták a Lélek ajándékát. Ez a mi egyetlen lehetőségünk is, ez a reménységünk arra, hogy önmagunkra, krisztusi önmagunkra találjunk ebben a zavaros időben. Kérni Isten Szentlelkét, és hagyni, hogy végezze a maga munkáját bennünk. Hogy a végén elmondhassuk, bármit terveztek is ellenünk, Isten azt jóra fordította. Mert velünk volt, mert velünk van.