Vonzások

A többórás áramszünetek alatt, számomra lezárult határok mögött, félelmekkel és aggodalmakkal birkózó gyülekezeti közegben különösen fényesen világítanak az adventi ígéretek. Pilinszky János írja: „Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, / pedig zuhanunk, mint a kő, egyenesen és egyértelmüen.” A költő nem teológus. Nem tanár, aki nap mint nap találkozik tanácstalan, kétségek közt vergődő és döntéshelyzetekben magukat tehetetlennek érző diákokkal. Mégis igaza van. Marcangoljuk, elemezzük önmagunkat, majd sokféle felemás érzés és vonzás között szétforgácsolódott, elnehezült életünk a nehézkedés törvényének engedelmeskedve tehetetlen kődarabként zuhan: egyenesen és egyértelműen.

Ézsaiás próféta is beszél, ha nem is sokféle vonzásról, de kétféléről: az egyik vonzás az, amely ledönti a bálványokat, a másik pedig, amelyik nem engedi, hogy az ember a bálványok sorsára jusson. Adventkor is két irányba halad a világ. Amit látunk, az a mi utunk: megyünk előre a terheinkkel, és ezek nem is mindig veszteségeket jelentenek. Gyakran becses terheket hordozunk, olyan dolgokat, amelyek nehézzé teszik az életünket, de fontosak számunkra. Pontosan ebben a helyzetben szólal meg Isten úgy, hogy szembejön és tehermentesít. Isten úgy lép be az életünkbe, ahogy a választott nép életébe lépett: szabadítással.

Ézsaiás azt mondja a fogságban élő népnek: a babiloniak istenei kövek, nem jelentenek mást, mint meddő terhet, és nem vár más rájuk, mint a magasra emelt kövekre: a zuhanás és a lehullás. Nem tudják megmenteni azokat, akik rájuk bíznák a terheiket, mivel maguk sem tudnak megállni a mélybe húzó erő előtt. Mindnyájunk mögött és előtt vannak sötét órák, amikor a legdédelgetettebb bálványaink húznak le minket. De adventkor nemcsak mi igyekszünk előre, hanem Isten is igyekszik, hozzánk. Karácsonykor megtaláljuk Istent a jászolban, a gazdagságot a szegénységben, a fényt a sötétben, a segítőt az elhagyatottságban. Nem győzhet le végérvényesen semmilyen gonosz minket, még akkor sem, ha mi szántszándékkal vesszük a nyakunkba; a gonosz sem tehet mást, mint szolgálja Istent, aki titokban úgy jelentette ki magát, hogy ő a szeretet, és így vezeti a világot és a mi életünket is, méghozzá közvetlen közelről.

Mi már úgy tekinthetünk vissza a történelemre, mint az Istenbe vetett remények beteljesülésére: Istennek személyes története van velünk, megtalálhatjuk kezének nyomát a múltunkban, alakítja a jelenünket, és a jövőt is tervezi számunkra. Visszafelé könnyű okosnak lenni. De így látjuk meg Isten vezetését az életünkben. Sokszor csodák által, ahogy hordoz, visz bennünket a betegségeinkben, a fájdalmainkban, és csak visszatekintve tudjuk megállapítani, a nyomorúságban milyen mélyre is zuhanhattunk volna, mennyivel rosszabbra fordulhatott volna a sorsunk, ha nincs ott ő, hogy megtartson. Sokszor úgy ismerjük fel Isten ténykedését az életünkben, hogy mindennap szól hozzánk, és lassanként világosítja meg a szívünket, elménket. Szembesüljünk adventkor Istennel, aki ugyanaz marad, elvisz minket a jászolig és ott átad minket Fiának, aki ismer minket minden kísértésünkben és el tudja hordozni hitetlenségünk, zavaros gondolatunk, bálványimádásunk, hidegségünk és dacoskodásunk! Adjunk hálát, hogy a mi életünk felett már nem a mélység az úr, hanem az emberré lett Isten, Jézus Krisztus kezében vagyunk, aki adventkor is a mennyország felé visz minket: egyenesen és egyértelműen.