Viszontszeretet a gyerekszemekben

Több tanórájukat megnéztem. Amikor matematikából új, nehéz tanagyagot vettek, az egyik gyermek magától értetődően bevallotta az osztálytanítónak, hogy ő ezt nem érti, a tanító pedig megnyugtatta és buzdította. Mindig így van?

Kontra Imre: A gyerekek megbíznak bennem, ezért elmondják a problémájukat, jelzik az elakadásuk kiváltotta szorongásukat. Húsz évvel ezelőtt nem így nézett ki egy matekórám. Akkor az volt a jellemző, hogy Imre bácsi elmondja az igazat, és mindenki azt teszi, amit ő mond. De eljutottunk oda, hogy sokkal többet ér, ha bevonom őket és segítem őket a tananyag elsajátításában. Minden kérdés jó, teljesen természetes, hogy egy új anyagnál van, aki már áttörte a gátat, van, aki még nem, nekem is fontos, hogy el tudja mondani, hol áll a folyamatban.

Régen talán nem jól csinálta?

Kontra Imre: Törekedtem rá akkor is. A pedagógus tiszteletén és a fegyelmen alapuló oktatás csak fokról fokra veszített az érvényéből és a hatékonyságából. Amikor elkezdtem tanítani, még éltek olyan idős, klasszikus pedagógusok, akik hajdan, az államosítások előtt református iskolába jártak, hoztak második világháború előtti kiadványokat, hogy mintát kapjak a férfi tanítósághoz. Ezekben elbűvölt, hogy a régiek a két világháború között milyen sokat kihoztak a gyerekekből. Tény, hogy kezdetben sokkal keményebb voltam, mint most. Az első években egy „szívanyuka” egyszer félrehívott, és tapintatosan így fejezte ki a kritikáját: „Imre, belőled nagyon jó tanár lesz, ha saját gyereked születik.”

A gyermeknemzedékek mennyire változtak az évtizedek alatt?

Kontra Imre: Egyre érzékenyebbek. A maiak összeroppannának, ha a régi, klasszikus módszerekkel tanítanánk őket. Ahogy ők, a szüleik is sokkal érzékenyebbek, eltűnt a tekintélyelvűség, már mi is lágyabb nevelést kaptunk, hát még a gyermekeink… Az egész világ differenciáltabb, ingergazdagabb, stresszesebb, liberálisabb lett.

Az óráikon semmi nyomát nem láttam a közvetlen fegyelmezésnek, még sincs káosz, csak szeretetteljes együttmunkálkodás.

Kontráné Sípos Réka: Fegyelem nélkül nincs figyelem. Viszont nincs szükség minduntalan fegyelmezésre. Ha a gyerek szereti a tanítóját, lehozza neki a csillagokat is. A kellő tekintély meg abból születik, ha hiteles a tanító, ha éli is, amit mond. Van, amikor kell szigor, de az szeretetteljes szigor legyen. Ha bármi rossz éri őket, megbeszéljük, helyére tesszük. Ne érezzék úgy egy rossz jegy vagy éppen rossz viselkedés miatt, hogy stigmatizáltak lettek, mindig van megbocsátás. Isten kegyelmére szorulunk mi is.

A bizalomépítés a kulcsszó?

Kontra Imre: A következetes számonkérés mellett… Azzal, ha bírjuk a bizalmukat, többet érhetünk el a mai gyerekeknél, akik nagyon értelmesek, van véleményük, meg mernek fogalmazni dolgokat. A régiek sokkal inkább csöndben voltak, netán lapultak. Ha kiadom az átjavított, pontozott dolgozatot, ma bárki jöhet korrekciót kérni. Ha van érve, hogy ez vagy az ott pontot ér, elfogadom. Az is jó irány, amikor a gyerek felteszi a kezét egy feladattal kapcsolatban, hogy például van egy másik megoldásmenete. Meggyőzhető vagyok, és ezt sok esetben motiváltabb tanulással, nagyobb órai figyelemmel hálálják meg.

Több a követelmény, miközben a gyerekek szétszórtabbak?

Kontra Imre: Mondhatni igen. Gyors feladatmegoldásra vannak tréningezve. Szerintünk érdemes volna alaposabbá tenni egy-egy dolog megismerését, tanulmányozását. Több lehetőséget kellene adni a gyerekeknek az elmélyülésre, plusz gyakorlóórákra lenne szükség a sok új ismeretanyagot feldolgozók helyett.

A kognitív mellett milyen más elakadáson kell átsegíteniük a gyerekeket?

Kontra Imre: Mindenekelőtt a köztük kialakuló konfliktushelyzeteken. Például abból is volt konfliktus, hogy valakit emlékeztettek arra: nem valódi márkás cipőt hord, csak utánzatot. Innen kezdődött a megbeszélés, amelyben egyszerre volt szó arról, hogy lehet-e rangsorolni embereket egy viseleti tárgy ára alapján, illetve hogy ezzel megszomoríthatjuk-e a másikat. Szóval nemcsak az értelmi, hanem az érzelmi fejlődésüket is kísérjük négy éven át.

Kontráné Sípos Réka: A hittanóráimon etikai kérdésekben már mindig tudják a jó választ. De ez még csak elmélet. Igyekszem bennük azt is tudatosítani: „Amikor az udvaron focizol és megrúgnak, úgy tudsz-e szólni, hogy a keresztyénséged érződjön ezen? Vagy ha beszól a társad a szünetben… Vagy ti, lányok, amikor egy kis rivalizálás ébred köztetek, hogyan kezelitek ezeket a helyzeteket?”

Előfordul, hogy a tanulók a súrlódásaik során nemesebb reflexeket tudnak mutatni, mint amilyeneket az emberi ösztön diktál?

Kontráné Sípos Réka: Arra, hogy Isten erőterében, tanítóik szeretetétől övezve nem hagyja őket közömbösen Jézus Krisztus világa, egészen kirívó példák is akadnak. Egy farsanggal kapcsolatos mozzanatot például napokig könnyezve emlegettünk Imrével. A kultúrházi fellépésre készült az osztály. A palotáshoz kölcsönzött ruhák kellő számban álltak rendelkezésünkre, több színben, de csak részben tudtuk figyelembe venni, hogy egy-egy lánynak milyen színű a vágya. Fölírtuk hát a igényeket és sorsoltunk… Talán a rózsaszín volt az, amely a legtöbb izgalmat okozta. Az egyik kislány aztán megnyerte a sorsolást. Nagy volt az öröme, de nyomban meglátta a másik szomorúságát, azt, hogy még könnycsepp is kigördült a szeméből. Mire a győztes: „Tudod mit? Neked adom!” Vagyis abban a pillanatban lemondott róla.

Az osztályukba járó gyerek szülei újságolták: csemetéjük otthon „csak úgy” elmesélt nekik egy jézusi történetet, lelki tanulságaival együtt. „Honnan ismered ezt?” – kérdezték hüledezve. „Hát Imre bácsi mesélte a reggeli áhítaton.” Máskor meg egy genfi zsoltárt énekelt a gyerek otthon, magának. „Kitől tanultad?” „Réka nénitől hittanon!” Egyházi iskolában ezek azért nevelési sikerek, nem?

Kontra Imre: Istennek adunk hálát ezért is, valamint a gyermekekért és a támogató szülői háttérért. A szülőknek tudniuk kell, hogy itt mire számíthatnak. Pár hónapja, a felvételikor elmondtuk az új első osztályunknak: mi nem csak névleg vagyunk református iskola, mindent el fogunk követni azért, hogy nap mint nap az Ige körül forogjon a gondolatunk.

Kontráné Sípos Réka: Azért is el kell ezeket mondani, mert ha a gyerek mást hall az egyházi iskolába járó alsósként és megint mást otthon, meghasonlik, mivel mindkettőnek meg akar felelni. Egyébként mindig örülünk, amikor hasonló visszajelzéseket kapunk, nem feledve, hogy „mink van, amit ne kaptunk volna”, az alkalmasságot is beleértve.

A hittanoktatás lehet jézusi értelemben vett tanítvánnyá tétel?

Kontráné Sípos Réka: Én így fogom fel a hivatásomat. Fő törekvésem a gyerekekkel megértetni, hogy bár hat ránk az összes világi hívság, lehet menőségre, anyagi gazdagságra törekedni, de az a legnagyobb kincs, amely a földi látható világot összeköti a mennyeivel. Az Istenbe vetett hitről, a vele való járásról beszélek természetesen, s ezt képviselem anyaként is. Meg szeretném értetni, hogy ami valóban megmarad, amit átvihetünk a mennyei világba, az nem örökölhető, mert szívből szívbe plántálódik csak… Ebben az évben a hitéleti munkaközösséget is vezetem az iskolában. Azt igyekszem képviselni, hogy a hit megragadhatósága és gyakorlása érdekében a református identitástudatot meg kell erősíteni. Vissza a gyökerekhez: meggyőződésem, hogy a szeretetteljes neveléssel karöltve ez segít.

Kontra Imre: Ez az iskola, amelynek alapításától kezdve elköteleződtünk, az Úr akarata szerint a biai református gyülekezet palántáskertje. Biztos iránymutatásra van szükség.

A szülők gyakran felsőfokban beszélnek „Imre bácsiról és Réka néniről”. Sosem bízták el magukat?

Kontra Imre: Egyszerűen a helyünkön vagyunk, ott, ahol Isten fel tud bennünket használni. Hálás hivatás gyerekekkel foglalkozni. Négyévente tiszta lapokként kapjuk meg őket. Lelkes csapattal vagyunk megáldva, ez korábbi osztályainkra is igaz volt.

Kontráné Sípos Réka: Például a zsoltárok, dicséretek, gyerek- és ifjúsági énekek közben összecsillan a szemünk az övékével. Az a szeretet, amely azokban a gyerekszemekben tükröződik… Tölt minket akkor is, amikor elfáradnánk.

Jutottak valaha kiégésközelbe?

Kontráné Sípos Réka: Nálam például kisújszállási osztálytanítói korszakomban, családanyaként jelentkezett ilyen. De előbb hadd említsem Nagykőröst, ahol egy időben jártunk a református tanítóképző főiskolára Imrével. Nem gondoltam akkor, hogy a majdani férjem mellett sétálgatok el éveken keresztül nap mint nap… Imre főiskolai tanulmányait egy évvel halasztva kiutazott Skóciába önkénteskedni, és ekkor kezdtünk el levelezni egymással. Miután hazajött, elkezdett udvarolni, majd jegyben jártunk egy évig, végül össze is házasodtunk, igazi társra leltem benne. Feleség, családanya lettem. Először azt gondoltam, mindent fel kell áldoznom az egyházi iskolai szolgálatért – Kisújszálláson is újonnan létrehozott református iskolában dolgoztunk, mint most, csak ott még külön osztálytanítóként –, de később megértettem, hogy ez így nem mehet tovább. Azóta nem vállalok osztályfőnökséget, tulajdonképpen Imre háttérmunkásaként dolgozom. Hálás a szívünk négy gyermekünkért. Amióta megszülettek, az elsődleges hivatásom az anyaság lett. Isten megértette velem Igéjén keresztül: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.”

Kontra Imre: Pedig Réka fantasztikus osztályfőnök volt; szakmailag rengeteget tanultam tőle. De hogy én is válaszoljak a kérdésre: a kiégés nálam pályaelhagyási gondolatokkal jelentkezett az utóbbi időkben. Olykor ugyanis családfenntartóként rossz érzés megélni, hogy két pedagógusfizetésből a négy felnövekvő gyerekünket csak bizonyos korlátokig tudjuk ellátni. Amikor azonban már szinte megerősödött bennem ez a szándék, mindig olyan áldásokat kaptam Istentől, hogy azok egyszerűen helyre ráztak. Akkora szeretetet nyilvánított ki felém ezek által az Úr, hogy nem tudtam nem maradni.

Milyen áldások voltak ezek?

Kontra Imre: Ez az osztály olyan versenyeredményeket ért el, amilyeneket nem gondoltam volna. Az előző tanévben a kerületi Bolyai csapatversenyben matematikából is, magyarból is elsők voltunk a megyében, az összes dél-pesti iskolát értve ezen, államiakat, egyháziakat. Ugyanilyen kedves volt számomra, amikor a huszonkilenc fős osztályból húszan jelentkeztek a versmondó versenyre. Mindenki meg is tanulta a versét. Egyébként évről évre kiválóan teljesítünk mind tanulmányi, mind vers- és prózamondó, mind zsoltáréneklő versenyeken.

Rékának mit jelentett, hogy apai nagyapja, Sípos István, aki a princetoni egyetemen szerzett több diplomát, majd itthon az ébredés egyik nagy alakja lett, és édesapja, Sípos Árpád ugyancsak lelkész?

Kontráné Sípos Réka: A reformátusságot az anyatejjel együtt szívtam magamba, a templom a második otthonom volt. Mindig az Isten szeretete felől közelítettek szüleim a hitre nevelésünkben. Összhangban volt ezzel, hogy hatalmas szeretetben nőttünk fel. Tizennyolc éves koromban, amikor Angliában voltam gyermekekre vigyázni, egyúttal mindattól távol, ami addig otthon teljesen természetesnek tűnt, csodálkoztam rá Jézus Krisztusra felnőtt szemmel. Ott hoztam egyértelmű, személyes döntést mellette. A pályaválasztás is ott dőlt el bennem, hogy – bár sok minden más is vonzott – Nagykőrösre megyek továbbtanulni tanító–hitoktató szakra.

Imre útja hasonlított Rékáéhoz?

Kontra Imre: Teljesen más. Édesanyám katolikus, míg édesapám református vallású volt. Mind a két család ragaszkodott a maga hitéhez, így a családi hitvita elkerülése végett nem kereszteltek meg bennünket. Ránk bízták a döntést, hogy melyik egyházhoz akarunk tartozni. Érték volt számomra édesanyám nagy, szerető szíve, édesapám munkamorálja, munkaszeretete. Ami Isten felé fordította érdeklődésemet: hetedikes koromban szélsőségesen, fejfájással, álmatlansággal, sőt halálfélelemmel társulva vetődött fel bennem az élet értelmének kérdése. Közelebb állt hozzám a református vallás, amely közvetlenebbül Isten Igéjére épül. A keresztelés, konfirmálás már saját döntésem volt az általános iskolában. Szüleim elfogadták a döntésemet, sőt bátyám is a református hit mellett döntött.

Isten egy ilyen kamaszkori, fejlődéspszichológiai válságot is felhasználhat?

Kontra Imre: Én így látom. De a későbbi válságok is tanulságosak. Konzervatóriumban tanultam tovább, tehetségesen harsonáztam, izgulósságom miatt mégsem tudtam volna előadóművésszé válni. Mivel a Zeneakadémiára, még ha kevésen múlott is, nem sikerült bejutnom, jött az eltanácstalanodás. Édesanyám nézte ki a felvételi tájékoztatóban a református tanító–kántor szakot, egyedül arra vettek fel. A tanítóság akkor még messze állt tőlem, és miután fölvettek, további három évig vesztesnek éreztem magam. Még nem vettem észre, hogy Isten új irányt ad nekem. De Réka családjával kapcsolatba kerülve rádöbbentem – körükben értettem meg, mi a református keresztyénség a mindennapokban –, Isten mennyi áldást készített ezen az úton! Mondanom sem kell, az osztályteremben semmi sem jelentkezett a fellépési szorongásból. Amellett, hogy mélyen lelki szakma ez, rendkívül kreatív és változatos. Amikor egyházi énekeket, versmondásokat próbálunk a gyermekekkel, előadóművészek vagyunk mi magunk is, ha osztályelőadást gyakorlunk egy iskolai ünnepre, akkor rendezőkké, színészekké válunk, és így tovább… Ha kell, pszichológusok vagyunk, ha kell, orvosok, mert ugye az udvari játékok közben szerzett bibit meg kell nézni, meg kell gyógyítani.

Sok évet tanítottak Kisújszálláson, de ugyanannak az osztálynak a tanítói, azaz váltótársak csak itt, a biai református iskolában lettek.

Kontra Imre: Isten rendelése volt ez is. Nem terveztük, amikor a hatvannégy év után a „semmiből” újraalapított biai református iskolába engem hívtak meg a legelső első osztály tanítójának, hogy váltótársak leszünk. Úgy akartuk, hogy Réka még mindenképpen otthon maradjon a gyerekekkel. Ám az igazgató által kiszemelt délutános tanító a tanév kezdete előtt váratlanul visszalépett, ezért a feleségemet kérték fel a délutános tanítói, valamint a hitoktatói állás betöltésére.

Milyen, ha egy házaspár visz egy alsós osztályt?

Kontra Imre: Sokan nem értették, hogyan bírjuk ki egymást még egy munkahelyen is. Abba nem gondoltak bele, hogy mi általában nem vagyunk egyszerre jelen. A lényeg: nagyon nem mindegy, ki a párod, nemcsak a házasságban, hanem a tanításban is. Ha nem megfelelő, akkor leromboljátok egymás munkáját. Ha viszont jó a párod, akkor harmónia alakul ki és áldás. Előny, hogy házastársakként is ismerjük egymást, még mélyebben tudjuk tehát, mi az erősségünk és a gyengeségünk, és ezért mindig teret adunk a másiknak ott, ahol ő erősebb.