Villámárvíz és gyülekezeti összefogás Gyúrón

Közel negyven lakóházat rongált meg, egyet pedig teljesen lakhatatlanná tett a június 14-ei villámárvíz a Fejér megyei Gyúrón, ahol másfél óra alatt egyhavi csapadékmennyiséggel kellett volna megbirkózniuk a vízelvezető árkoknak. A váli dombok vízgyűjtő területén fekvő település utcáit pillanatok alatt elöntötte az áradat, és vitt mindent, ami az útjába került: autót, hidat, kerítést, táblákat. A víz betört a református templomba is, ahol tíz centiméter magasságig emelkedett, eláztatva az aljzatot, a falakat és a padsorokat is. Csaknem egy héttel a természeti csapás után még mindig tartott a kármentesítés.

Szombaton reggel nyolc órára várta a gyülekezet segítő tagjait Kádár Ferenc református lelkipásztor. Mi is megérkezünk a meghirdetett időpont előtt, de közel sem mi vagyunk az elsők. Kádár Ferenc és Lázár Bálint tiszteletbeli presbiter éppen azt tárgyalják a parókia udvarán, hogyan jöhetett össze ilyen rövid idő alatt ekkora mennyiségű víz a faluban. – Az egész környék csapadéka Gyúrón folyik össze, nagy a vízgyűjtő terület. Ide lejtenek a váli dombok Kajászótól a váli határig, és még a tabajdi határnak egy része is – mondja a nyugdíjas presbiter. Hozzáteszi, hogy a vízelvezető árkokat a környező földterületek tulajdonosai nem tartják karban, több árok az elhanyagoltságtól már nem is tudja betölteni a funkcióját.

A parókia udvarán már viszonylagos rend uralkodik, csak a templom körül van eltakarításra váró iszap. A teraszon péksütemény, frissen főzött kávé és tea várja a gyülekezet segítőkész tagjait, a lelkészcsalád tagjainak gumicsizmái a bejárati ajtó előtt sorakoznak. – Nem csak most kellenek, időnként azért szükség van rájuk a faluban – mondja Kádárné Göndöcz Eszter az alkalmi lábbelikről.

A református templom a település viszonylag alacsony pontján áll a Rákóczi utcán, egy nagyobb vízelvezető szomszédságában. Pont ennek az ároknak „köszönhető”, hogy a környéken összegyűlt csapadék erre keresett utat magának. A víz vasárnap délután fél három körül érte el a települést.

– Eleinte a teraszról néztük az esőt a gyerekekkel, akik élvezték a vihart. Volt egy kis jégeső is, majd megunták, és bementünk. Már vagy másfél órája eshetett, amikor arra lettem figyelmes, hogy a kutya úgy ugat, mint amikor valaki bejön a kapun. Kijöttem és láttam, hogy a kutya nem tévedett, csak nem ember, hanem a víz jött be az udvarba. Gyorsan körbeszaladtam, hogy mit tehetnénk az ajtóba a víz ellen, mert homokzsákunk nincs itthon. Aztán rájöttem, hogy semmit. Ekkor már a februárban elkészült parókia lábazatát nyaldosta a víz, a templomban pedig tíz centiméter magasan állt. Csak anynyit tudtam tenni akkor, hogy az állványon pihenő gitáromat és az elektromos dolgokat felkaptam a vízből – idézi fel a rossz emlékű vasárnap délutánt Kádár Ferenc. – A templom szerencsére nem volt áram alatt, mert istentiszteletek végén a biztosítékot mindig lekapcsoljuk. – Amikor a víz elérte a parókia lábazatának magasságát, és már csak három centiméter hiányzott, hogy betörjön a házba, akkor már erősen imádkoztam – vallja be a lelkipásztor. Istennek hála, a vízszint nem emelkedett tovább, majd gyors apadás következett. – Fel sem fogta az ember, olyan hirtelen és váratlanul, a semmiből érkezett az ár. Utána egy órán belül már itt volt a segítség, és négy órán keresztül lapátoltuk az iszapot a parókia udvaráról és a templomból. Voltunk vagy húszan – emlékezik vissza a vihar utáni mozzanatokra Kádár Ferenc.

– Itt lehet látni, meddig ért a víz – mutatja a templombelső falán Lázár Bálint, aki szerint a Rákóczi utcára néző főbejáraton jött be a víz az épületbe. Miután az áradás levonult, nemcsak a parókia udvarán hagyott több centiméternyi iszapréteget, hanem mindenhol, ahová bejutott, így a templomban is. – A temető felől jött a víz, onnan hozhatta a legtöbb iszapot. Megsüllyedt húsz-huszonöt sír is – teszi hozzá a tiszteletbeli presbiter.

A vihar utáni napon, hétfőn a templomban is nekiláttak a kármentesítésnek. – Akkor még nem volt semmilyen tapasztalatunk ebben. Párhuzamosan ment a vizes tisztítás, a magasnyomású mosó, és próbáltuk átmozgatni a padokat. Olyan káosz lett, amit nem kívánok senkinek – mondja Kádár Ferenc. – Mára már kiforrta magát a technikánk – teszi hozzá viccelődve a fiatal lelkipásztor, aki reméli, hogy többet nem kell használniuk a frissen szerzett tudást. Ahogyan Lázár Bálint visszaemlékezik, eleinte csak meg akarták emelni a padokat, hogy az alájuk került iszapot kitakarítsák, de végül arra jutottak, hogy az egybeépített padsorokat az oldalukra állítják, így alattuk is ki tudnak takarítani és az aljukat is le tudják mosni. Hétfőn az öt egybeépített padsorból három alatt tudtak kitakarítani, a másik kettő mozgatása szombatra maradt.

Miközben a templomot ért károkat szemléljük, folyamatosan érkeznek a gyülekezet tagjai a parókia udvarára. Szinte mindenki benéz a templomba, ahol még szárad az élére állított három padsor, Lázár Bálint pedig azt magyarázza az összegyűlt férfiaknak, hogy legalább nyolcan kellenek majd ahhoz, hogy folytatni tudják a munkát a másik kettővel. Eközben Kádárné Göndöcz Eszter irányítása alatt az asszonyok a gyülekezeti terem és a bútorzat takarításához fognak hozzá, hogy vasárnap már ott tarthassák meg az istentiszteletet.

Miután a szükséges létszámban összejönnek a férfiak, a nyugdíjas presbiter vezényletével a hétfő óta száradó padsorokat méteres alumíniumcsövekre engedik vissza, majd a helyükre görgetik, és téglákra állítják őket, hogy tovább száradhassanak. – Az 1975-ben készült padsorokat a templom 2004-es nagy renoválásakor sem mozdították el a helyükről. Átépítették a karzatot is, de a padokhoz nem nyúltak – szolgál némi érdekes információval a lelkipásztor. Elmondja azt is, hogy száradás után ki fogják festeni a templomot, és ekkor végre eltűnnek majd a 2015-ös beázás nyomai, amelyeket egy, a mostanihoz hasonló, de több jéggel, nagyobb széllel, viszont kevesebb esővel járó vihar okozott.

Kádár Ferenc hálás Istennek, amiért nem érte olyan nagy kár az egyházközséget. – Az, ami itt történt nálunk, nem olyan nagy kár, mintha valakinek a háza teljesen tönkremegy. Negyven gyúrói családról tudunk, akiknek az otthonát kisebb-nagyobb mértékben elöntötte a villámárvíz. Szemben, a harangozónk házába is betört a víz, egy szobát lakhatatlanná tett. Mi egy kicsit magasabban vagyunk, mint az utca másik oldala, őket jobban érintette az áradat – mondja a lelkipásztor.

A szoba lakhatatlanná vált, de ezt akkor még nem is sejtették. – Az ár elvonulása után azt gondoltuk, hogy csak a padlót kell felszedni, de amikor megtettük, látszott, hogy meg van repedve, sőt meg is van süllyedve a beton – mondja az aszony. – Aztán Kádár Ferencné Eszter telefonált, érdeklődött, hogy vagyunk, mert akkor már befolyt a templomba is a víz, és sejtette, hogy nálunk is nagy a baj – idézi fel a történteket a harangozó, aki hozzáteszi azt is, hogy eszébe sem jutott gyűlölködni vagy Istent okolni mindezért. – Sok baj ért már minket, de ilyenre soha sem gondoltam volna. Azt viszont hiszem, hogy valamilyen szándéka van ezzel az Istennek.

A templommal szemben narancssárga betonkeverő morog egyhangúan. Az elkészült építőanyagot talicskával tolják be az egykor szebb napokat látott kovácsoltvas kapun, amelyet láthatóan elhajlított a víz. Rácsai között fennakadt a hordalék, a ház falán fél méter magasságban sárcsík húzódik.

Gémesi Sándorné Takács Ibolya harangozó a családjával együtt vészelte át az árvizet, most a konyhában fogad bennünket. – Az utcára néző szobámban voltam. Láttam, ahogy az autókat is viszi a víz, egymásnak sodorva őket. Ameddig csak elláttam, mindenütt víz volt, és nagyon gyorsan ömlött. Jött be itt az ajtó alatt, meg az előszobában, a konvektor szellőzőjén is. Az én szobám van a legalacsonyabban, itt gyűlt öszsze – emlékezik vissza a vasárnap délutánra a harangozó.

Mire visszaérünk a harangozói házból a templomhoz, a szorgos kezek a padsorokat már oldalukra állították, az iszapot feltakarították és le is fertőtlenítették a kövezetet. Kádár Ferenc elmondja, hogy a héten a gyúrói önkormányzat közleményt adott ki arról, hogy az árvíz után hátramaradt iszap nem fertőző és nem veszélyes, de nem árt az óvatosság.

A templombelső kitakarítása után az udvaron maradt sárréteg eltávolításába kezdenek a segítők. Többen a templom tövében lévő, csapadékelvezetést segítő folyami kavicsokat lapátolják a felhajtóra. A köveket teljesen belepte a sár, így le kell mosni őket, ami egyáltalán nem hálás feladat. A lapátolók között ott van Süller Zsolt evangélikus lelkész is, aki gyülekezetének több tagjával együtt reggel óta részt vesz a kármentési munkálatokban. – Nagyon jó kapcsolat van a közösségeink között, így nem is volt kérdés, hogy jövünk segíteni. Ha fordított helyzetben lennénk, tudom, hogy ugyanígy tennének, ez nem is kérdés. Azért mi vagyunk itt, mert a református templom alacsonyabban fekszik, mint az evangélikus – mondja a lelkipásztor. Hozzáteszi, hogy vasárnap délután is azonnal jöttek, amint hírét vették a szükségnek.

Az önkéntesek rövid ideig megpihennek, amíg a kedvünkért összeállnak egy csoportképhez. Kádár Ferenc meg is ragadja az alkalmat a köszönetmondásra azért, hogy ilyen sokan eljöttek segíteni. Szerinte nagy áldás, hogy a gyülekezet közössége így összefog a szükség idején egy cél érdekében. A köszönet szavai után pedig a jelenlévők rövid imádságban adtak hálát Istennek.