Vetni a magot

Régi ismerősként üdvözlik egymást a Kazincbarcika-alsói Református Egyházközség tagjai, ahogy a dombon álló, évszázados templomuk felé sétálnak. Vasárnap van, a februári napsütésben csak úgy szikrázik a sárga falú templom, miközben hagymakupolával fedett tornyából istentiszteletre hívogat három harangja. Egy kisebb csoport után mi is belépünk a hajlékba, majd meg is állunk egy pillanatra, hogy körbenézzünk. Ekkor mellénk lép egy asszony, és bátorít: üljünk le bárhová, mert náluk mindenki oda ül, ahová szeretne.

A mai istentiszteletre közel százan jöttek el, köztük sok idősebb, nyugdíjas gyülekezeti tagot találni, de szép számban vannak itt az aktív korúak, a gyermekes családok mellett pedig jelen van néhány tucat fiatal is. Különleges alkalom ez, mert mint később Bundzik Attila lelkipásztor szavaiból kiderül, ez az első olyan vasárnap ebben az esztendőben, amikor kiszolgáltatják a keresztség szent sákramentumát.

– Életünkben mindig fontos szerepet töltenek be azok az események, amelyekre azt mondjuk, hogy első, vagy azok az életek, akikről azt mondjuk, hogy ő az első az én számomra – fogalmaz a lelkész. Miközben beszél, a gyülekezet alig bírja levenni a szemét legifjabb tagjáról, a kis Dominikről, aki egészen jól viseli édesanyja kezében a nagy rajongást, ám amikor a keresztvíz alá tartják, eltörik a mécses.

A sákramentum kiszolgáltatása után a másik lelkipásztor, Bundzik Attiláné prédikál, aki Keresztelő Jánosról és az ő Jézusnak feltett kérdéséről beszél az egybegyűlteknek: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lk 7,19) A lelkésznő igehirdetésében kifejti, hogy Keresztelő János rövid kérdése mintha azt sugallaná, hogy ő másként képzelte el a Megváltót, mint ahogy mi is sokszor mást várunk különböző élethelyzetekben ismerőseinktől, családtagjainktól, vagy sokszor mást várunk az Istennel való kapcsolatunktól is. – Lehetnek olykor kérdéseink, lehetnek csalódásaink, lehetnek az életünknek olyan eseményei, amelyekre azt mondjuk szomorúan, hogy „én nem ezt vártam”. Isten még ezeket is elnézi nekünk, csak a benne való hitünk meg ne szakadjon és el ne gyengüljön – fogalmaz a lelkipásztor.

Az istentisztelet végén a templom oldalsó és főbejáratánál a két lelkipásztor egyenként kezet fog a gyülekezet távozó tagjaival. Közülük senki sem rohan, és amíg sorra kerülnek, csendben beszélgetnek egymással. Kezet fogunk mi is, majd a lelkészekkel együtt megyünk át a templommal szemben található parókia udvarára, amely közös, szépen gondozott telken fekszik a gyülekezeti teremmel és a lelkészi hivatallal. Amíg a presbiterek a lelkipásztorral elvégzik az istentisztelet után szokásos adminisztrációt, a lelkésznő körbekalauzol bennünket az aprócska parcellán.

Elmondja, hogy a kertszomszédban található iskola, bár önkormányzati fenntartásban van, mégis remek partner a nyári gyermektáborok megtartásában és más gyülekezeti alkalmakon is. Megtudjuk azt is, hogy a telek azért ilyen kicsi, mert amikor az iskola 1985-ben megnyitott, az egyházközség kertjének nagy részét hozzácsatolták az iskola telkéhez, amiért a gyülekezet később kárpótlást kapott. Az egykori parókiakert helyén ma focipálya van, így az udvar nem túl nagy, mégis minden gyülekezeti eseménynek megfelelő helyet ad.

Közben a lelkész és a presbiterek végeznek az adminisztrációval, így a gyülekezeti teremben ülünk le beszélgetni. Megtudjuk, hogy a vasárnapi istentiszteleteken rendre száz-százötven körül van a gyülekezet lélekszáma, a választói névjegyzékben háromszázhuszonnégy egyházfenntartót tartanak számon. Bundzik Attiláné megerősíti a felvetésünket, miszerint a gyülekezet összetétele nagyjából egyezik azzal, amit a délelőtti istentiszteleten láttunk.

– A gyülekezetben valóban sok a nyugdíjas. Nagy ajándékai ők az Úristennek, hiszen ha nem lennének, igencsak foghíjasak volnának a templompadok. Áldott idők azok, amíg egy családban is magunk mellett tudhatjuk a nagyszülőket, ha több generáció él együtt, egymást számontartva. Egy gyülekezet is olyan, mint egy nagy család, ezért törekszünk arra, hogy minden korosztályt elérjünk. Az iskolai hitoktatás alkalmat ad arra, hogy a gyerekekhez elvigyük az evangéliumot. Öt állami iskolában tartunk hittanórákat, több mint háromszázhúsz gyermek vesz részt ezeken. Őket igyekszünk egy-egy alkalommal az istentiszteletekre is elhívni. Két egyházi fenntartású középiskola is van a városban, ahonnan – ma még talán kötelességből – fiatalok érkeznek hozzánk vasárnaponként – árulja el Bundzik Attiláné. Megtudjuk azt is, hogy 2019-ben negyvennégy keresztelőt tartottak a kazincbarcika-alsói gyülekezetben, és kiemelkedően magas, huszonkilenc volt a konfirmandusok száma is.

A lelkészházaspár 2017 augusztusában érkezett a kazincbarcika-alsói gyülekezetbe, miután az előttük huszonkét éven át itt szolgáló Tóth Sándor lelkipásztor és lelkészfelesége, Tóthné Magyar Ágota nyugdíjba vonult. – Hálát kell adni Istennek, hogy vezetett minket, és nem hagyott magunkra, útmutatást adott, hogy gyorsan tudtunk reagálni a lelkészváltáskor – fogalmaz Fekete Gyula presbiter. – Boldogok vagyunk, mert új, fiatal lelkészházaspárt kaptunk, és velük együtt fiatalos lendületet, amely az egész presbitériumot és a gyülekezetet felrázta. Ennek látható jele az, hogy többen vannak a templomban, jönnek a fiatalabbak és jönnek a családok is. Ez nagy örömünk.

Gecse József gondnok arra is emlékezik, hogy a presbiteri gyűlésen egyhangúlag a Bundzik házaspár mellett tették le a voksukat, amikor arról kellett dönteniük, kit hívjanak meg a Tóth házaspár helyett.

A lelkészházaspár még csak három éve szolgál a gyülekezetben, ám hamar felismerte, hogy a gyermekeken keresztül érheti el legkönnyebben a családokat, a felnőtteket. – Néhány évtizeddel ezelőtt még az édesanyák és édesapák fogták kézen a gyermekeiket, és indultak vasárnaponként a templomba. Mára mintha megfordult volna a helyzet. A hittanos gyermekek kérik meg szüleiket, hogy kísérjék el őket egy-egy istentiszteletre. Így nagy lehetőséget kapunk arra, hogy Isten az ő Szentlelke által őket is megszólítsa – foglalja össze tapasztalatát a lelkésznő.

Ez a felismerés vezetett el oda, hogy ma már minden hónapban családi istentiszteleteket tartanak a templomban, amelyre névre szóló meghívóval invitálják az istentiszteleten szolgáló gyermekek szüleit és családját. Ezeken az alkalmakon mindig egy-egy évfolyam szolgál énekekkel, imádságokkal, amelyeket éppen tanulnak az iskolai hittanórákon.

– Nagyon érdekes volt a családi alkalmak indulása. Az első ilyen istentiszteletre az első évfolyamos gyermekeket hívtuk szüleikkel együtt. Nagy reménységgel tekintettünk erre a vasárnapra, de csak három gyermek jött el a negyven meghívottból. Három halk szavú kislány, akiknek a szerettei azonban két padot megtöltöttek a templomban, és azóta is vissza-visszajönnek. Imádságra, türelemre, kitartásra tanított az első családi istentisztelet. Kis kezdetekből lehetnek még nagy dolgok. S ahogy múltak a hónapok, és egyre jobban megismertük a gyermekeket, úgy érezzük, hogy nagyobb lett a ragaszkodásuk is. Ma egy-egy családi istentiszteleten szinte teljesen megtelik a templom, a legutóbbin több mint kétszázan voltunk – mondja a lelkésznő.

A szót itt átveszi Bundzik Attila, és elmondja, hogy karácsonykor már sok szervezésre van szükség ahhoz, hogy a szolgálni akaró gyerekek mindegyikének jusson egy-egy vers vagy ének. – Amikor megkérdezzük őket az ünnep előtt, hogy ki szeretne verset mondani vagy énekelni, ötvenen választják a verset, és ötvenen az éneklést. Azt látjuk, hogy van kikből meríteni. El tudunk érni lelkeket, meg tudjuk szólítani őket, és egyre többen vannak, akik elfogadják a hívásunkat. Ez nagyszerű dolog, és mi igyekszünk megtenni azt, ami rajtunk áll. Hisszük, hogy a Szentlélek munkájának eredménye, hogy ilyen sokan eljönnek.

Bundzik Attiláné szerint a gyülekezet nyitott volt erre. – Ez nem jelenti azt, hogy eddig nem járt egy gyermek sem a templomba, de a gyülekezet tagjai igazi partnerek voltak abban, hogy a családi istentiszteletek liturgiája kicsit eltérjen a megszokottól. A középpontban akkor is az igehirdetés áll, de helyet kap a gitárral tanított ének, egy-egy tanulságos történet, vagy az igéhez kapcsolódó vers. Olykor egy-egy szemléltetőeszközt is beviszünk az istentiszteletre – ezekre a gyerekek és felnőttek egyaránt sokáig emlékeznek – osztja meg tapasztalatát a lelkésznő.

Nemcsak családi vasárnapokon és hittanórákon találkoznak a hitoktatókkal és a lelkipásztorokkal a kazincbarcikai gyerekek, hanem nyáron is, amikor egyhetes napközis tábort tartanak a parókia udvarán, a gyülekezeti teremben és a templomban. Bundzik Attila elmondja, hogy egy-egy ilyen nyári táborban száz-száztíz gyerek vesz részt, legtöbbjük református hittanos. – A vakáció ideje alatt sok szülőnek gondot okoz a gyermekeik felügyelete az idő alatt, amíg ők dolgoznak. Napközis táborunkban a gyerekek közösségben vannak, felügyelik őket, és ami a legfontosabb: vethetjük közöttük a magot, Isten Igéjét, bizonyságot tehetünk előttük Isten szeretetéről. A templomi alkalmak mellett szeretnénk sokféle programot kínálni nekik, hogy szép élményekkel gazdagodhassanak. Maga az épület, a terület ennyi gyermek számára kicsit szűkös, éppen ezért nagy segítségünkre van az iskola, ahová átmehetünk és ahol tudunk együtt ebédelni és foglalkozásokat tartani – árulja el a lelkész, aki szerint felemelő, amikor száz gyermek ül le a templomban együtt imádkozni és énekelni.

Kicsit később a március 8-i vasárnapra terelődik a beszélgetés, ugyanis ekkor a kazincbarcika-alsói református templomból sugározza istentiszteletét a Kossuth rádió. A gyülekezet és a lelkipásztorok február eleje óta tudják, hogy rájuk esett a választás azon a vasárnapon. – Megtisztelő lehetőség számunkra, hogy ilyen módon is bizonyságot tegyünk, és nagyon sokakhoz eljusson az Ige és a gyülekezet hangja, Isten üzenete. Az ember nem sokszor prédikál ilyen hallgatóság előtt.

A lelkészházaspár, mint minden vasárnap, március 8-án is megosztja majd egymás között a szolgálat feladatait, és már azt is tudják, hogy ki olvassa fel a lekciót és ki hirdeti majd az Igét. – Minden szolgálatra együtt készülünk, így már a megkeresés napján elkezdtünk együtt gondolkodni, hogy miről is szóljon az istentisztelet. Valószínűleg a napi igéből fogunk választani, és annak az üzenetét átadni a gyülekezetnek és a rádió hallgatóinak – árulja el Bundzik Attila.