Veled, Uram!

Negyedik gyermekként született egy hétgyermekes földművelő családban, Nevetlenfaluban. A Szatmárnémeti Református Tanítóképzőben tanult, de az oroszok ’44-es bejövetele miatt már csak átképzéssel fejezhette be tanulmányait a Szovjetunióban. Tanítónak állt. Tizennyolc éves korában tüdővérzés miatt kórházba került. „Uram, hát már egy éve szeretlek, aztán ilyen nagy betegséget adtál?” – imádkozta akkor, mint emlékezik, Margit néni, majd a válasz másnap a 91. zsoltárt olvasva érkezett: „megszabadítalak téged a veszedelmes dögvésztől” (akkor dögvész volt még a tüdőbaj, mint most a rák), „az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek”, s „mivel ragaszkodik hozzám..., megmentem őt”, és „hosszú élettel elégítem meg” – az utolsó soráig beteljesítette.

Férjhez menni nem akart. Orvosai ellenjavallták, a gyermekvállalást pedig egyenesen „megtiltották”. Leendő férje lánykérésére is csak annyit válaszolt: „Tudod te, hogy én milyen betegséget hordozok? Lehet, hogy három évig már nem is élek!” „De ha az Isten megtart, akkor az lesz a bizonyság, hogy mégis egymásnak rendelt” – válaszolta a három évre sorkatonai szolgálatra behívott udvarlója, Oroszi Pál. Levélváltások között, két év után Margit néni ismét belázasodott. – Úgy gondoltam, megírom neki, hogy tegyünk pontot a kapcsolat végére, ne hitegessük magunkat a közös jövő gondolatával. Féltem, hogy majd jönnek a tüdőbeteg gyerekek, és Isten nem akarhat ilyen nyomorúságos házasságot. Másnap viszont így szólt hozzám az Ige: „Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét...” – Nem írtam meg a levelet. Egész életemben ilyen csodákat tapasztaltam, mikor nagy dolgok előtt álltam – réved vissza.

1956-ban, 28 éves korában ment férjhez. Hét gyermeket: két fiút és öt leányt kapott az Úrtól. Első gyermekük tíz hónapot élt. Az édesanya azt reméli, a mennyben megérti, az Úr miért vette el tőlük ilyen hamar Margitkát.

Férje, Oroszi Pál a kolhozban dolgozott, míg Margit néni három, négyéves kor alatti gyermeküket nevelte otthon, segítőkész anyósa mellett. – Ha az ember Istennek tud engedni, akkor tud egymásnak is, minden azon fordul meg, hogy milyen viszonyban vagyok az Úrral – magyarázza anyósára emlékezve. Pál mérnökként és építésvezetőként kereste a mindennapira valót, ez nagy felelősséggel és hosszú munkaidővel járt. – Nagyon bele kellett kapaszkodni az Úrba, mert ott voltak a gyerekek, de még a 25 ár föld is, azt is munkálni kellett, nagyon be kellett osztani a nap 24 óráját.

Férjének nagy vágya volt a lelkészi hivatás, gimnáziumi évei alatt is teológiára készült, de a határ lezárásával meghiúsulni látszott az álom. 18 évesen teológia helyett a donbászi szénbányába vitték a többi magyar fiúval, mivel az akkori rendszer a magyar legényeket nem tartotta megbízhatónak a sorkatonai szolgálatra. Amikor 1972-ben az állam megengedte a lelkészképzést (2 főnek), azonnal élt a lehetőséggel. Kárpátalján ekkor a 85 gyülekezetben 21 református lelkész szolgált. A legfiatalabb lelkészek életkora is közel volt a 60-hoz.

Bár a rezsim hivatalosan megengedte a képzést, nem gondolta, hogy arra bárki is merne jelentkezni. Az akkori püspököt igyekeztek megfélemlíteni, hogy vonja vissza a lelkészképzésre szóló engedélyét, de nem tette. „Aznap azt az igét kaptuk, hogy amit az Isten kinyit, ember be nem zárhatja” – emlékszik vissza Margit néni. A képzést belső körben, a püspök, a helyi esperes és az idősebb lelkészek tartották.

„Megbolondult apád, hogy papnak ment? Hiába vagytok jó tanulók, nem fogtok sehol boldogulni az életben” – mondta az iskolaigazgató, idézi fel Margit néni. – Bár a gyerekek jó tanulók voltak, de nem voltak komszomoltagok (komszomol = Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség – a szerk.), és apjuk titulusa miatt félő volt, hogy nem fogják engedni őket továbbtanulni. Isten aztán mindent csodálatosan elintézett a továbbtanulás kapcsán is!

Keserves évek következtek ezután. – Vállaltam én is vele, mert tudtam, hogy ez Istentől van, és hogy Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek – mondja. A titkosszolgálat hetente hívatta kihallgatásra a családfőt. Egy-egy egész délután faggatták, szerették volna, hogy besúgó legyen, különböző állásokat ígértek neki, próbálták kiforgatni a szavait. – Meg sokszor nem is mondta el, azt mondta: „Anya, ne kérdezd!” Egy-egy kihallgatásról meggyötörten és fáradtan érkezett haza. Az egész család megszenvedte a következő másfél-két évet.

Ezek a zaklatások nem voltak újszerűek. Még építésvezető korában elkezdődtek, mert presbiter volt a gyülekezetben. – A párttitkár többször ki akarta semmizni a férjem, követelte, hogy álljon be a pártba. Mondta az uram, hogy „én hiszek, és ha így nem vagyok jó, megyek más munkára”. Még a főnökén, a kolhoz elnökén is számonkérték, hogy ilyen magas beosztású alkalmazottja gyülekezeti szolgálatot vállal, de mivel nagy bevételt hozott munkájával a kolhoznak, a kollégák kiálltak mellette. Pál megbízható, becsületes vezető volt. Amikor már lelkész lett, egyre ritkultak a találkozások az államiakkal, de a gyerekekkel éreztették a tanfelügyelők, hogy lelkész az édesapjuk – magyarázza. Margit néni meg tudott bocsátani a vallatóknak. Férjével együtt imádkoztak értük, hogy Isten „könyörüljön rajtuk, mert sötétségben vannak, és nem tudják, hogy mennyire vétkeznek”.

Hittanórákat, bibliaórákat nem engedtek tartani a ’70-es években. Margit néni gyermekeinek esti mesék helyett bibliai történeteket mondott el. Vasárnaponként Monte Carlóból Virágcsokor címmel hittanóraszerű adásokat sugárzott a rádió, annak befejeztével Margit néni a gyerekekkel megbeszélte a hallottakat, majd megtanította az elhangzott keresztyén éneket. Később csatlakoztak az unokatestvérek, a szomszéd gyerekek, és olyan szép számmal gyűltek össze, hogy félő volt, leveszik a palástot a férjéről, ha észreveszik a faluban. – Kettesével engedtem ki az utcára őket, mert odajönni apránként jöttek, de már kiengedni féltem őket arra, hanem el lehetett menni a kert alatt is, úgy hazamenni... De a szívükben maradt az Ige! – emlékezik vissza Margit néni.

Majd, amikor már „enyhült a hurok”, és megengedték a hittanórák tartását, délutánonként katekétaként szolgált férje gyülekezeteiben. Pál öt, később hét gyülekezetnek volt lel- késze, így nagyon sok teher maradt Margit nénire. – Délelőtt reszkettem mindig, hogy ki legyen főlve... – emlékezik. A háztartás körüli teendőkbe a gyermekek is besegítettek. Gyermekneveléséből utólag a dicséretet hiányolja. – Mikor láttam, hogy valamit nem végeztek el a lányok, elkezdtem veszekedni, majd zsörtölődve magam álltam hozzá. Már látom, hogy először meg kellett volna dicsérnem őket azért, amit elvégeztek, mint az Uram tette – majd pedig csendesen megcsináltatni velük a hiányzó feladatot. Így tanít Isten bennünket, már öregen, úgyhogy van mit megbánni, tanulni – figyelmeztet. Tapasztalatait igyekszik továbbadni mindazoknak, akik kíváncsiak rá.

Mivel negyven éven át nem engedélyezték a templomok felújítását, így azok igen rossz állapotban voltak. Szőlősgyulán a tetőszerkezet olyannyira elavult, hogy a hívek kiláttak az égboltra a templomból. Margit néni elmondása szerint a férje mintegy tizenöt templom javítását irányította. Amint befejezte a munkálatokat, már egy másik gyülekezetbe helyezték, ahol kezdte elölről, imatermet, parókiát épített. Ő alapította az aklihegyi gyülekezetet, ott ökumenikus templomot épített, melynek tőszomszédságában áll a szintén általa épített Immánuel tábor.

Ezalatt ők férje otthonában, Akliban éltek egy kétszobás lakásban. De nem panaszkodott! – Nem voltunk nagyigényűek, hálát adtunk azért, amink volt, és a gyermekeinket is így neveltük – mondja egyszerűen. Hálás érte, hogy gyermekei nem követelőztek, nagyon tisztelettudóak voltak.

– Én nagyon szerettem az uramat, ő is engem – mondja mosolyogva Margit néni. 46 évet éltek együtt férjével. Margit néni négy országban élt, pedig szülőfaluja, Nevetlen és későbbi otthona, Akli csak 2,5 km-re van egymástól. A csehek alatt magyar nyelvű elemi iskolában tanult. Ott érdekes módon nem a csehet, hanem a ruszint tették kötelezővé, majd az 1938-as első bécsi döntés értelmében magyar állampolgárként a királyházi polgári iskolában folytatta tanulmányait. – Csehek, magyarok, szovjetek, majd ukránok lettünk, oszt’ nem költöztünk sehova – mondja már nevetve Margit néni. – Míg a csehek, a cseh rendőrök olyan finomak, a magyar csendőrök már durvábbak voltak – idézi fel. Mire a Szovjetunióban való életet minősítené, Margit néni addigra csak elmereng... – Isten nélkül sajnálni lehet az embereket. Bár a szovjetek nagyon szerettek volna békét, mindent megtettek érte, de Isten nélkül béke nem lesz ezen a Földön – vallja meggyőződve Margit néni.

Csendben, imádkozva várja a karácsonyt. – Kérem az Urat, hogy amiben tud, használjon. Lennék kitartóbb a másokért való könyörgésben, mert egyebet már nem nagyon bírok tenni. – A régi karácsonyokra visszaemlékezve kedves gyermekkori emléke: tízéves lehetett, és már állt a karácsonyfa, azzal kezdte meg édesapja a szentestét, hogy leült a karos ládára, és megkezdte a „Krisztus Urunknak áldott születésén” kezdetű dicséretet, amelyet együtt elénekeltek. Anyaként a gyerekekkel ezüstszínűre festették a diót, gyufaszálat dugtak bele, szalagot kötöttek rá, az almákat masnival díszítették. – És megvolt nagy pénz nélkül is a karácsony – mondja, hozzátéve: sokszor ajándék híján telt el az ünnep, de közös éneklésben.

A 80. születésnapjára Margit néni lányától üres füzetet kapott ajándékba, hogy „írjam le az emlékeket, a harcokat meg a győzelmeket, hogy az unokák épüljenek belőle”, de ettől a feladattól nagyon megijedt, gondolván, hogy ő nem írónak született.

2009-ben vastagbélrákkal operálták. – Az ember ilyenkor mindig magába száll, mert nem tudni, a műtét után visszajön-e, vagy az Úr előtt kell-e megállnia. Akkor mondtam az Úrnak, hogy bár elmulasztottam megírni a könyvet, de ha átsegítesz a műtéten, akkor én hozzáfogok. Műtét után mégsem tudtam meglépni, nem éreztem magam megfelelőnek a feladatra. Majd adventben kemoterápiát kaptam. Egyik éjjel, a mellékhelyiségen küszködve, Isten elém hozta mulasztásom, és akkor már kínomban megígértem, hogy ha elveszi ezt a szenvedést, megírom a könyvet. Egyszer csak a fejem búbjától a talpamig végigfutott egy érzés. Felálltam a térdeimről, és azt éreztem, hogy meggyógyultam. Ezután már nem mertem nem hozzákezdeni az íráshoz... Így kényszerítette ki Isten belőlem ezt a könyvet! – idézi fel Margit néni. A Veled, Uram (Visszaemlékezéseim unokáimnak) című, 2014-ben megjelent kötet címét így indokolja: – Amikor elakadtunk valamiben, csak odamentünk az Úrhoz, és ilyen csodákat tett.

Margit néni ma úgy gondolja: – Tehetnénk jobb helyre is sok felesleges ajándékot, amiket aztán kidob az ember. Ez nem azt jelenti, hogy ne szerezzünk örömet a gyerekeknek. Én is szereztem, de azt mondják, hogy „nehéz élet van Kárpátalján”, van, de annyi pazarlás is van, olyan felesleges kiadások, amit a szülők nem gondolnak meg, mert másokat utánoznak ahelyett, hogy gondolnának a szegényekre, gondolnának az emberek jobban egymásra.

19 éves korában három évet kért Istentől, 93 évesen most is készül hazamenni, mert erre készülni kell. „Nem tudom, Uram, hogy melyik nap szólítasz el, de készíts el!” – eleveníti fel imádságait Margit néni, s igyekszik letenni Isten elé mulasztásait, aggodalmait, halogatásait. Beszélgetés közben érezhető, hogy nincs benne félelem, inkább békés, tudatos készülődés a nagy találkozásra.

– Ha 93 évig mindent jól intézett, akkor nem hagy el. Megígérte. Sőt még azt is, hogy a halál árnyékának völgyében is fogja majd a kezemet. Amikor 2009-ben megműtöttek, és toltak ki a műtőből, Pali és Józsi fiam két oldalról fogta a kezemet. Olyan jólesett az a meleg kéz! És most az Igében olvasom, hogy az Úr Jézus a halál völgyében fogja majd a kezemet. Így ígérte, és ő nem hazudik! Az ő erős kezében még biztosabb leszek!