A leányfalui Ravasz László Emlékházba látogattak az egyházkerületek püspökei és főgondnokai, hogy a múltban kapaszkodót találhassanak a jelen problémáinak megértéséhez.
Nem csak kenyérrel – együtt az Ige súlya alatt
A Dunamelléki Református Egyházkerület meghívására lelki és stratégiai tanácskozást tartott az Elnökségi Tanács a budapesti Ráday Ház épületében június 25. és 27. között. A találkozó most is az Igére épült, és a hivatalos program mellett helye volt a kötetlenebb együttlétnek is.
Határon túli elöljárókkal kiegészülve tekintették meg egyházunk vezetői a Ravasz László Emlékház állandó kiállítását.
A Dunamelléki Református Egyházkerület meghatározó püspökének életútjával való újbóli találkozásban minden jelenlegi püspök számára más és más lett a hangsúlyos.
„A lelkiismeretem tiszta volt, de az emberi mérték és nem a végső fórum. Krisztus porig alázott, különösen akkor, amikor meg voltam magammal elégedve, s emberi mértékkel mérve magam, dicsekedtem. De a bűnbánat mélységeibe mindig irgalommal hajolt le hozzám, s bizonyossá tett arról, hogy ő értem is eleget tett, s ő lesz az én bírám az ítélet napján is.”
(Ravasz László, Emlékezéseim, 212)
A fenti Ravasz László-idézet Balog Zoltánt és Steinbach Józsefet egyaránt megérintette – bár az egykori püspök önreflexiója a holokauszt kezdeti, elhibázott megítélésre vonatkozott.
Mindenki érdeklődéssel figyelte a folyton változó portrétárat, amely Ravaszról készült fotókon keresztül mutatta meg a püspök teljes életútját 1882-től fogva: „a változó vonások közül ugyanaz a ragyogó intellektus sugárzik” – állapította meg Steinbach József.
Kolumbán Vilmos megjegyezte, hogy Ravasz László és Révész Imre volt, akiktől az erdélyiek a két világháború között iránymutatást vártak. „1918 második felében írta Révész Imre: Nem maradt más, csak várni” – kapcsolódott az erdélyi történész a történeti Magyarország széthullása kapcsán bemutatott tényekhez.
A kiállítás szűk terei biztosították, hogy aznap lehetett talán az egyháztörténetben legnagyobb az egy négyzetméterre jutó püspökök száma a lélekmentőiről híres Leányfalun.
Püspöki konfliktusok – együtt az egyháztörténeti törésvonalakkal szemben
Ha egy pillantást vetünk az üdvtörténetre, nem csodálkozunk a bűn mélységein; ha egy pillantást vetünk az egyháztörténetre, azon csodálkozhatunk egyedül, hogy az isteni kegyelem mégis képes az egységet megteremteni a magyar reformátusok között is.
Leányfalun, ahol egyházunk egyik legjelentősebb püspöke száműzetésben töltötte élete utolsó idejét – közel húsz évet –, már csak e tényből kifolyólag is megteremtődik egy sajátos légkör, amelyben a református vezetői identitás sokféleségére rá lehet csodálkozni.
A valóságérzékelések egyeztetésében a fiatal egyháztörténész, Szász Lajos vezette a hallgatóságot Baltazár Dezső tiszántúli és Ravasz László dunamelléki püspökök életútján és mélyben húzódó konfliktusain keresztül.
Kettejük viszonya, amelyet a bizalmatlanság és a bujtatott kritika jellemzett, javarészt rejtve volt a nyilvánosság elől. Mindketten voltak tagjai a felsőháznak, életútjuk, eszmei és szociokulturális különbségeik vizsgálatán keresztül a történész arra kereste a választ a hallgatósággal együtt, hogy kirajzolódik-e a „tiszai” és a „dunai kálvinizmus” az egyházkerületek vonatkozásában.
Az előadó egyébként tiszántúli lelkészcsaládból származik, de Budapesten végezte a teológiát, doktori disszertációját pedig a debreceni püspök, Baltazár Dezső életéből írta – így személye lehetett a pártatlanság garanciája. Igaz, előadását egy Baltazár Dezső temetésével kapcsolatos anekdotával kezdte, amely a jelen lévő püspökök fantáziáját is megmozgatta. Ravasz László ugyanis Lukács evangéliumának 11. fejezetének 14. versére támaszkodva temette el szolgatársát – a helyes értelmezéshez Fekete Károly tiszántúli püspök segített közelebb azzal a meglátásával, hogy Ravasz László temetési igehirdetéseinek a jellemrajz volt a szíve, s feltehetően megragadhatta Baltazár vonatkozásában az erős fegyveres asszociációs kép. (Ezt megerősíti más kortársak visszaemlékezése is Baltazárról, miszerint harcos és markáns egyéniség volt.)
– A két egyházi vezető, Baltazár és Ravasz politikai szerepvállalásában voltak tetten érhetők a legnagyobb különbségek – s a két püspöki életmű legellentmondásosabb pontjai konkrét politikai tevékenységük megjelenéséhez köthető. Bár mindketten megoldást kerestek a válságra a két világháború közti időszakban, a politikai meggyőződésük okán kialakult két mágneses mező szétszakította a protestáns közösséget is – fogalmazott az előadó, hozzátéve, hogy bár ezek korábbi és tőlük függetlenül létező erőterek voltak, mégis ők testesítették meg a két pólus irányába elmozduló protestáns válaszlehetőségeket. Az előadó Baltazárt a kortárs forrásokra támaszkodva politikai szélkakasnak nevezte, ezt a püspök életében végbement kilenc pártváltással indokolva. Vele párhuzamosan Ravasz mindig kormánypárti maradt, tehát a mindenkori kormánypárttal kereste az együttműködés, a modus vivendi lehetőségét. A debreceni reformátusság mentalitását a XX. század elején a bizonytalanság jellemezte, amelynek egyik forrása a Budapesttel szembeni alárendelt szerep és az ebből fakadó sértettség érzése lehetett.
Együtt az asztal körül
Az ellentétek dacára az egységre törekvést külső impulzus motiválta ugyan, az mégis beérett az előadásban vizsgált egyháztörténeti korszakában – erről Szász Lajos két archív fotót mutatott be a 1928-as II. Országos Református Nagygyűlésről, amelyeken az egyházi grémium, még ha a dísztribünről is, de egy irányba néz. Az előadásban megjelenített, debreceni központú antikatolikus kálvinizmus és a világi értelmiségi vezetők által a Kálvin Szövetségben megtestesített antiliberális kálvinizmus képviselői egységet mutattak tehát – még a pietista kálvinistákkal is. (Az elnevezés a már említett Révész Imrének köszönhető, és az evangéliumi megújulási irányzatot fedő csoportot jelenti.) 1926-tól 1928-ig jöhetett létre tehát az említett egység, amelyben a lelkiségi és politikai irányzatok képviselői reprezentatív módon voltak együtt.
Steinbach József dunántúli püspök, a Zsinat lelkészi elnöke az előadást követően folytatott diskurzusban úgy fogalmazott, hogy az egyház jelenlegi helyzetére nézve megnyugtatók az egyháztörténeti tények – az eltérő kontextus ellenére fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ma nem történik meg, hogy egyházi vezetők ne állnának szóba egymással, épp ellenkezőleg.
Az előadást követő asztalközösség viszont a közvetlensége mellett lehetőséget adott arra, hogy egymást látva lehessenek a résztvevők a koinónia részesei. A találkozót annak minden résztvevője országhatáron innen és túl hasznos és előremutató alkalomként értékelte, amelyben az egyház múltjára reflektálva híd épülhet a jövő felé.
„A dunai kálvinizmus természetszerűleg körém csoportosult, míg a tiszai Baltazár mögött állott. Ez a polarizáció nem járt minden küzdelem nélkül, de ez a birkózás nem a két vezető személyes érzésein múlt, hanem két különböző teológiai felfogás, egyházpolitikai sarkigazság és lelkipásztori eszmény különbözősége volt. Baltazár hagyományos ortodox, én ébredő pozitivista voltam: Baltazár az egyház közjogi testét nézve s a 1848. XX. t.c. alapján akarta a magyar kálvinizmus jövőjét megalapozni, én a lelki kálvinizmust hirdettem s az egyház belső megújulásáért küzdöttem. Baltazár politikus volt, én pásztor, ő a tekintély és a dekorum embere; én a közvetlen szolgálaté. Mivel én 11 évvel voltam fiatalabb, mint ő, én voltam a »survivor«, túlélő s mivel az én tanításom volt az újabb, ez lett általánossá, mikor az egyház legfőbb testületeinek irányításában reám került a sor. […] Ez idő alatt sokszor megpróbálták Budapestet Debrecennel szemben kijátszani, mindig az én vonakodásommal vagy éppen tiltakozásommal.” (Ravasz László, Emlékezéseim, 171. o.)