Valami egészen mennyei

Valami egészen mennyeit; másra, kevesebbre nincs szükség – így készültem a találkozásra. Nem tartom véletlennek, hogy miközben mi, reformátusok összegyülekeztünk Balatonszárszón, a Bibliaolvasó kalauz éppen a Szentírás legelső lapjait hozta elénk. Minden belemagyarázás nélkül: mintha mindez arra akarna biztatni bennünket, hogy ha bármikor azt szeretnénk körüljárni, arról szeretnénk együtt gondolkodni, kik vagyunk, mik vagyunk, hogyan vagyunk mi reformátusok, akkor a legjobb lesz újra legelölről kezdeni – olvasni, hallani, felfedezni, érteni azt, amit Isten épp ránk bíz, ahogyan ő bízik bennünk. Mert minden ott kezdődik, hogy ő előbb szeretett. Önfeledt módon teremt, teljes örömmel álmodja és alkotja meg ezt a világot valami „igen jónak”, és nem hagy bennünket a saját álmán kívül. Megteremti és bevonja az embert, egy nagy, közös történetre hív. Innen indulhatunk, ide térhetünk vissza, ebben újulhatunk, erősödhetünk meg: Isten meghívott az ő álmába! Számos ajándéka van az én személyes életemnek, amelyekkel az elmúlt évtizedekben megáldott az Úr, de a legnagyobb, hogy ateista családba születve egy világító lelkészházaspáron keresztül fiatal fejjel elért, megérintett, és megengedte, hogy a feleségemmel lelkipásztorként mindennap az álmunkat éljük! Nem egyszerűen feladatunk, küldetésünk, munkánk, hivatásunk van, összehasonlíthatatlanul több: szabad az álmunkat élni!
Hetek óta lüktet bennem egy Ige, mindennap elmondom: „Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az Úr.” (Zsolt 41,2) Minél több a probléma, felelősség, annál inkább mérhetetlen öröm ebbe belesóhajtani: boldog az, akinek gondja van! El tudjuk ezt így mondani? Milyen jó, Uram, hogy te a gondok között titokzatos módon rám találva akarsz boldoggá tenni! Nem a semmire alkottál, nem a gondtalanság delíriumában szeretnél mindentől és mindenkitől szabadságot adni. Boldog az, akinek gondja van: a Biblia nyelvében itt egyszerre valami értelmi képesség és szívbéli érzékenység kapcsolódik össze. Aki érzékeny a másik nincseire. „Egyház másokért”: mi, reformátusok.
Reggelenként háromnegyed hétkor gyűlünk össze többek között közmunkában dolgozó testvérekkel, hogy rövid áhítattal áldást kérjünk a napra. Egy ilyen reggelen, hat óra után épp a parókia teraszán ülve imádkoztam, s közben hallom, hogy az udvaron gyülekeznek már a férfiak. Egyszer csak egy idegen, erőteljes hang üti meg a fülemet: – Hol van a tiszteletes? – Erre jött a számomra azóta is mosolyt hozó válasz valakitől: – Ott bambul a fotelban! – Van, amikor csak ennyi látszik: ott bambul a fotelban. Ennyi látszik egy „tiszteletesből”, ennyi látszik egy imádkozó iskolaigazgatóból, egy gyülekezetből, ennyi látszik belőlünk, reformátusokból. Ami belül van, ami számunkra a lényegi, másoknak érthetetlen értelmetlenség. Érthetetlen és értelmetlen a földre hívni a mennyeit, kitartóan mindenünket, bűneinkkel, nincseinkkel együtt az értünk földre jövő, szolgai formát felvevő, másokért szenvedő, meghaló, de feltámadt, élő Jézus Krisztus kezébe tenni. Pedig ez az átszegzett kéz az egyetlen, amelyben minden más lesz, nem egyszerűen több: valami egészen mennyei.
Egy alkalommal gazdák kértek fel csendesnapi szolgálatra egy lelkipásztort, aki a nap végén úgy gondolta, hogy a záró imádságot a házigazdának kellene elmondania. Össze is kulcsolta a kezét az idősebb parasztember és belekezdett: – Uram, te tudod, hogy én mennyire utálom a vajat (a lelkészben ekkor felsejlett, hogy talán nem a legjobb embert kérte meg), és te azt is tudod – folytatta a gazda –, hogy ki nem állhatom azt a poros fehér lisztet. Amikor azonban az én Bözsikém a kezébe veszi a vajat és azt a poros fehér lisztet, összegyúrja, és olyan kalácsot süt belőle, amellyel nem tudok betelni… Így vedd te is, Uram, a te szent kezedbe mindazt a sok hátunk közepére kívánt gondot, bajt, rosszat, és ajándékozz valami egészen mennyeit mindnyájunknak, mert a te kezedből ez is bőven kitelik!

A szerző göncruszkai lelkipásztor.