Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre

„Szlovákiában jobb az élet, mint idehaza” – mondják sokan. Eljött a nap, amikor ezt is kideríthetjük. Vágfarkasd Galántától délkeletre, a Vág folyó jobb partján, sík vidéken fekszik. A települést már a XII. század elején is említik, Forcas néven. Onnan is kaphatta a nevét, hogy a Vág völgye mocsaras volt, nádas, erdő és füzes borította, így a farkasok (nádi farkas, azaz aranysakál) kedvenc tanyája lehetett. Nyolc órakor indulunk a pesti forgatagból: hosszú sorok, sok-sok kamion az autópályán. A határ közelében még ott a bizsergés, az izgalom, de éppúgy suhanunk keresztül, mint tettük ezt a Duna felett. Révkomáromba átérve egyelőre nem tapasztalom a „tényleg jobb itt” érzést. Az utakon sok a felújítás, lezárás, úttorlaszok. A szerencse mellénk áll, a napsütésben a jókedv is velünk marad.

A településre érve először a római katolikus templomot látjuk meg, szomorkás, rendezetlen környezetben. Az első járókelőt megszólítom: – Jó napot kívánok! Tudna útbaigazítást adni? – Dobrý deň – válaszol szlovákul a hölgy. Minden szláv tudásomat elővéve kérdezem: – Kde je reformovaná cirkev? – A katolikusra mutat. Mondom, ez nem az. Mutatja, hogy akkor tegyünk egy kört, ott lesz a másik templom a szomszéd utcában... – Ďakujem – köszönöm meg a segítséget. Néhány méterre valóban megpillantjuk a templom tornyát, kis megkönnyebbülés, mert itt már otthonos környezet fogad bennünket. A felújított templom, a háromszintes paplak, az óvoda, a gyülekezeti ház mind egy portán található. Nagy mosollyal jön Erdélyi Pál lelkipásztor: – Áldás, békesség! Jöjjenek csak, kezdjük az ebéddel!

Az Életke Református Óvoda ebédlőjében terített asztallal várnak bennünket a konyhásnénik. A gyerekek már csendes pihenőre mentek. – A környék legjobb szakácsát sikerült megnyernünk az óvodának – mondja a lelkész elégedetten. – Örömmel dolgozunk ilyen szép, jól felszerelt helyen – mutatkozik be Ilonka, a szakácsnő, akinek a munkáját Gyöngyi, a konyhafőnök segíti. – Harmincöt éven át naponta jártam be biciklivel a szomszédos Negyedre, örülök, hogy most már itt dolgozhatok, szinte karnyújtásnyira az otthonomtól – mondja a szakácsnő. Azt kapjuk ebédre, amit az óvodások is: lencseleves, örömmel látom, hogy rakott krumpli lesz, az a kedvencem. Ebéd közben Erdélyi Pál lelkipásztorral már meg is idézzük a múltat.

Vágfarkasd lakossága 1577-ben fogadta el a reformációt. A község második, 1783 és 1785 között épült református templomát 1829-ben átalakították, a két oldalsó emeleti karzatot a szószékkel szembeni karzattal bővítették ki. A toronyórát 1855-ben építették be. Ennek felújított változata hamarosan újra felkerül a toronyba, az új, másfél méteres óramutatókat meg is mutatja nekünk Erdélyi Pál. A templomtornyot 1888-ban magasították meg a jelenlegi 32 méteresre, az orgonát pedig a századfordulón építették be. Két évvel később elkészült carrarai fehér márványból az úrasztala és a keresztelőmedence. A két nagyobbik harangot 1916 nyarán a hadsereg elkobozta. Ezeket 1922-ben pótolták közadakozásból: egy 530 kilogrammos és egy 320 kilogrammos harangot öntettek Nagyszombatban, a kisebbiket a II. világháború idején ismét lefoglalták.

Beneš rendeletei alapján 1947 januárjában Farkasdról 135 családot deportáltak Csehországba. 1947 és 1948 között 315 református hitű családot telepítettek ki Magyarországra, főleg Nagybánhegyesre. Az ő hiányuk ma is érződik. – A hívek száma nap­jainkban is csökken, sajnos mi is elöre­gedő település vagyunk, kevés gyermek születik, sok fiatal elköltözik, és csak kevesen jönnek vissza a szülőföldjükre – mondja a lelkipásztor. – Abban bízunk, hogy a szép új óvodában a gyerekeken keresztül a szülőket is elérjük. Egyre több olyan eseményünk van, ahova nem csak a gyülekezetünk tagjai jönnek el. A minap az óvoda igazgatónője ovisbált rendezett az udvaron, több mint kétszázan gyűltünk össze. Ötven tombolát sorsoltunk ki, szólt a zene, folyt a tánc, hajnalig tartott a bál – mutatja a mulatság helyszínét mosolyogva Erdélyi Pál.

A református óvoda udvarán sétálva szinte megirigyeljük a levendulabokrokat, a virágokat. – Van egy kertészetet működtető barátunk, tőle kaptuk a teljes növényzetet, öntözőrendszert. Most nyertünk egy ötvenezer eurós állami pályázaton, ha jövőre újra ellátogatnak hozzánk, hatalmas hajók lesznek itt, a focipálya helyén, csúszdákkal, különféle játszóelemekkel. A focipálya átkerül a paplak udvarára, én ugyanis nagyon támogatom ezt a sportot. Magam is fociztam, a serdülők (U15) helyi csapatának voltam edzője kilenc éven át.

– Az össz­magyar diákbajnokságon döntőztünk is Budapesten, magam játékvezetői képesítést szereztem Tatabányán, Kassai Viktor irányításával – mondja büszkén Erdélyi Pál. A társalkodóban elhelyezett kupák, érmék mind a foci szeretetéről árulkodnak. A labdajáték csocsóasztal formájában is megtalálható. Fotós kollégánk beveti magát a játékba, de rögvest kap is egy gólt a korábbi edzőtől.

A nagy, rendezett udvarban található a szintén megújult gyülekezeti ház, amely sokak kedvenc helye. Itt nem csak bibliaórák, vasárnapi iskolák vannak, a dalárdának is ez a próbaterme. A bibliaórát ma a lelkipásztor nélkül tartják meg a kerékpárral érkező asszonyok. – Megyek, elnézést kérek tőlük. Lelkes kis csapat, jó ez a közösség, asszonyainkra nagyon rászorulunk, szeretetvendégségnél kiveszik a részüket minden előkészületi munkából, egy ilyen bibliaköri alkalom pedig jó lehetőség arra is, hogy hitünk elmélyítése mellett ezeket a szolgálatokat is megtervezzük. A járványban ők is hiá­nyoztak egymásnak, várták már az alkalmakat – szedi lépteit a lelkipásztor.
A Covid idején a vágfarkasdi reformátusság is online hallgatta az istentiszteleteket. A veszély elmúltával lett volna igény a további online közvetítésekre, de a harminctagú presbitérium úgy döntött, ne a kényelmi szempontok győzzenek, hiszen a közösséget meg kell élni. Az idén 240 éves templomot leginkább a vasárnapi istentiszteleteken látogatják.

A templomban az ismerős hagyomány, miszerint az asszonyok és a férfiak más-más padsorokban ülnek, a fiatalok pedig a karzaton, máig él. – A két női padsoron kívül a harmadikban, az úrasztalával szemben ültek valamikor az úriasszonyok, valamint a módosabb gazdák feleségei. Itt pedig az énekkarunk, rájuk nagyon büszkék vagyunk – kalauzol Erdélyi Pál. – A környéken már nem nagyon vannak dalárdák. A mi tizenhét fős férfikórusunkból kerülnek ki a gyülekezet húzóemberei, minden nagyobb egyházi, községi rendezvényen énekelnek, a kórustalálkozókon is lelkesen részt vesznek. A dalárda átlagéletkora hatvanöt év. A fiatalok azt ígérgetik, hogy majd nyugdíjasként ők is csatlakoznak a kórushoz… Farkasdon volt régen egy szólásmondás: a férfiember egyik legnagyobb kiváltsága az, ha disznóölővé és dalárdataggá válhat. Ma már disznóvágások sem nagyon vannak a faluban, de abban bízunk, hogy a dalárdánk még sokáig megmarad. Galántán minden évben megrendezik a Felvidéki Magyar Kórusok Országos Találkozóját (Kodály-napok). Három hete tizen-egynéhány kórus jött egész Szlovákiából. A program részeként a környékbeli gyülekezetekbe látogat egy-egy kórus, hozzánk a fülekiek és a pelsőciek jöttek. A szeretetetvendégségen a mi dalárdánk is életre kelt, megható, hangulatos este volt – meséli.

A templom belső falán új emléktábla tűnik fel, a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából avatták. Az istentiszteletek látogatottságával elégedett a lelkipásztor, hiszen a vasárnap délelőtti alkalmakra viszonylag sokan összejönnek, különösen azokon az évfordulókon, amelyeken az elhunytakról is megemlékeznek.

Erdélyi Pál édesapja, a negyedszázada elhunyt idősebb Erdélyi Pál harmincegy éven át volt az ógyallai-bagotai gyülekezet megválasztott lelkipásztora, esperese. Az ő helyét vendéglátónk húga, Erdélyi Flegel Tímea vette át. – Annak a kornak is megvolt a maga nehézsége, de nyugodtabb volt a lelkipásztori élet. Édesapám a kommunizmus idején szolgált. Élete vége felé jött a változás. Akkoriban a lelkész csak az alapszolgálatokat végezhette, sokszor még azt is korlátozták. Nehéz volt bevonni a gyerekeket, az egyházat nem engedték be az iskolába, a hittanórákat a többség a paplakon tartotta. Ma a sok adminisztráció miatt sokkal több feladat hárul egy-egy lelkészre. A nagyapám is lelkész volt – teszi hozzá Erdélyi Pál. A parókián a lelkipásztor nagyapjának a régi felvételeit is megnézzük, aki Alsó- és Felsőgelléren, illetve Bogyán, a Csallóközben volt lelkész, több mint ötven éven át. Irigykedve mutatja a falon lévő fotókon, hogy a nagypapa mögött harminc konfirmandus vonul. Vagyis a kommunizmus idején többen konfiráltak. – Most ebben a nagy faluban tízen voltak. De örülünk, mert volt, amikor csak hat-hét fiatal konfirmált – mondja. – A felmenőim nem várták el, hogy lelkész legyek, mégis valahogy belenőttünk ebbe a hivatásba. Ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt válaszoltam, pap, vadász és focista. De folytassuk a beszélgetést a nappaliban…

A Vágfarkasdi Református Egyházközség háromszintes lelkészi hivatala 1968–72 között épült. A parókia a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház területén lévők között a legnagyobbak közé tartozik. Az épület magába foglalja a hivatali részleget, a közösségi helyiségeket, a mindenkori lelkipásztor lakrészét. Az elmúlt években a felvidéki egyház építkezési kerete is hozzájárult az épület korszerűsítéséhez, ugyanakkor több anyaországi pályázaton is sikerrel vettek részt.

Vágfarkasdon az egyházi élet és a magyarság összekapcsolódik. A nemzeti ünnepeket, a megemlékezéseket egyházi keretek között is megülik a helyi magyarok. Azt is mondhatnánk, hogy a református egyház a magyarság központja. – Nem is tudom, melyik püspöknél olvastam, amit azóta is vallunk: „Két súlyos örökségünk van, egyik a református hitünk, a másik pedig a magyar mivoltunk, és ezt a két örökséget komolyan vállalnunk kell.” Mi vállaljuk is. Ha valaki bejön a templomba, a magyar zászlót is látja. Magyarságunk megtartásának érdekében épült az óvodánk is – hangsúlyozza. A történelemóra végére megérkezik Erdélyi Anita, az Életke Református Óvoda megálmodója, intézményi lelkésze.

– Egyházközségünk örömmel és hálásan üdvözölte Magyarország kormányának 2016-ban kezdődő, határon átívelő óvodaprojektjét. Géresi Róbert akkori püspökhelyettessel, jelenlegi püspökünkkel sikerült körvonalazni a szándékot, hogy itt is önálló intézményként működjön a református óvoda. A Vágfarkasdi Református Egyházközség presbitériuma 2018 nyarán egyhangúan megszavazta a projektet, a templom mellett lévő egykori iskola épületét és udvarát jelölve ki. Ezzel a farkasdi református templom árnyékában olyan lelki és pedagógiai központ alakulhatott ki, amelyre nemcsak az egyházközség, de a falu is büszke – idézi fel Erdélyi Anita lelkésznő.

A három óvodai csoport befogadására alkalmas gyönyörű épület Csémy Olivér építész és fia, Krisztián munkáját dicséri. Az Életke Református Óvoda 2021. szeptember 1-jén kezdte meg a működését tizenegy fős kis csapatával és 55 gyermekkel.

Az iskolások hittanóráit is a lelkészházaspár tartja. Összevont csoportban van heti öt hittanórájuk, ami már jó számnak minősül. – Az óvoda alapja és megtartó ereje Krisztus szeretete. Ez az az abszolút többlet, amellyel minden más, községünkben lévő oktatási intézménnyel szemben bír. Alapelvünk, hogy óvodánknak Krisztus szeretetét kell megélnie. Ennek érdekében igyekszünk szeretetteljes, élő hitű csapatot kialakítani, ezt szolgálja a lelkészi jelenlét és az áhítatok is – meséli az Életke szellemiségéről az intézmény lelkésznője. – Amikor az óvodában mosoly fogad, a gyermekek kitárt karokkal futnak felém, mindig megerősödik bennem Krisztus szeretetének jelenléte. Reggelente minden csoportban tartok áhítatot, két kis segítőm, Pufi és Picur segítségével. A plüssbáránykák segítségével mesélek Jézusról, az Isten szerinti életről, így fedezzük fel napról napra Isten csodálatos világát. A gyerekek még fogékonyak, és bár csak rövid időt töltök velük, a szülők visszajelzéseiből tudom, hogy Isten Igéje megmarad a szívükben.
Az áhítatok szerves része a móka, az ének, a tánc is. Az idei gyermektáborunkba ellátogat Pintér Béla is, akinek az énekeit örömmel dalolják a gyermekeink – mondja Anita. Mindehhez hozzátartozik, hogy a régi óvoda átvételével a nevelők is jöttek, nem volt feltétel a reformátusság. Az intézmény a helyi magyarságot szolgálja, működéséhez pedig az egyház hozzáteszi a maga többletét: a Krisztus szeretete által munkálkodó hitet.
– Az óvoda missziós hely, amelyen keresztül bárki megismerheti és elfogadhatja Isten kegyelmét – hangsúlyozza a lelkésznő.

Az óvodát túlnyomó többségben vágfarkasdiak látogatják, nem szeretnének a környező települések magyar intézményeivel versenyezni. Ahhoz, hogy továbbra is megtöltsék az óvoda három csoportját, a vegyes házasságban élőket is meg kell győzniük. Ahogy Erdélyi Anita fogalmaz, nem kirekesztők, hanem befogadók szeretnének lenni. Vitathatatlanul az Életke Református Óvoda a község legszebb épülete, oldalán a hatalmas pillangó az új életet szimbolizálja. – Szeretnénk, ha minden kisgyermek ennek az új életnek a magjával a szívében röpülne ki intézményünkből az életbe – teszi hozzá a lelkésznő.

A vágfarkasdi lelkészházaspár a helyi templomban ismerkedett meg. Amellett, hogy egy egész falu gyermekseregének bizalmasa, Erdélyi Anita az ifjúsági munka lelkes szervezője, háromgyermekes édesanya is. Fiuk épp erdei táborban van, a két szőke kislány viszont bemutatkozik. Aktív tagjai a gyülekezetnek. A kisebbik, Eszterke súlyos szívhibával született. A példátlan összefogásnak hála a kislány komoly bea­vatkozáson esett át Európa egyik legjobb gyermekszívklinikáján, Linzben. Több száz ember imádsága ölelte át a műtét előtt, alatt és után. Isten oltalmában őrzi ezt a kicsi lányt, aki ma már örökmozgóként szaladgál. Türelmetlenül várja, hogy a beszélgetés végén táncórára vigye az édesanyja. Egy sokgyermekes családból a házi kedvencek sem maradhatnak el, ők is szelídek, barátságosak. Eszterke már sorolja is, a legkisebb kutyus, Bambi az övé, Szimba a tesójáé, Bajnok pedig apáé. És már fut is a kutyusokkal: „Viszlát, gyere, Bambi!” Az Erdélyi család apraja-nagyja mind azt vallja, együtt, Krisztusban, a Felvidéken is jó magyarnak lenni.