Univerzum méretű szeretet

Szerető Istenünk betelepítette az Édent mindenféle fával, s a kert közepére az élet fáját, meg a jó és a rossz tudásának fáját ültette. Már a legelején feltételt szabott a Teremtő, és azt parancsolta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.”

A bölcsesség fájáról van szó, arról a tudásról, amely különbséget tud tenni a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a fontos és a mellékes, a sürgős és a ráérő, a világos és a sötét dolgok között. Isten már ott, az Édenben elejét akarta venni annak, hogy az ember összekeverje ezeket, inkább azt várta el, hogy az ő isteni bölcsességére támaszkodjon. Mert változik az élet, változnak a körülmények. Újra és újra meglepő, még sosem látott helyzetekbe kerülünk. Dönteni kell. Mit csinálunk? Kapkodunk fűhöz-fához, vagy van nekünk tanácsadónk, aki segít kiigazodni ebben az egyre kuszább világban? A bölcsesség a különbségtétel képességét jelenti, és ezt a bölcsességet Isten Igéje adja. Ez őrizheti meg az embert okoskodásának, ostobaságának minden rossz lépésétől.

Ugyanott, egy karnyújtásnyira volt az élet fája is. Ha bölcsen dönt az ember, erről szabadon szakíthatott volna, ott volt elérhető távolságban az örök élet. Istennek az a szándéka, hogy az ember, hozzá hasonlóan, örökké élhessen, ott állt elkészítve már a teremtés pillanatában. De Igénk megállapítja rólunk, hogy mi, emberek már az első pillanattól inkább hajlottunk az ellenszegülésre, és feladtuk életünk örökségének nagy lehetőségét. Jobban vágytunk arra, hogy a világosság mellett ott legyen a sötétség, a jó mellett a rossz, az igaz mellett a hamis, a fontoshoz képest a mellékes.

Isten előtt nyilvánvaló volt, hogy az embernek takargatnivalója van. Inkább a sötétség rejtekhelyeit keresi, hogy leplezze gonosz cselekedetét, elrejtőzik Isten elől, és amikor elhangzik a számonkérés, tagad és áthárít.

Mi legyen a sorsa a teremtményeinek, akik már rögtön az elején rosszul döntöttek, rosszul választottak?

Megtehette volna, hogy nem törődik velünk, jogosan hátat fordít nekünk a bűneink miatt. Semmi sem kötelezte, semmi sem kényszerítette, irántunk való szeretetében mégis úgy döntött, hogy megment bennünket, és előkészítette megváltásunkat.

Eldöntötte, hogy világosságot küld oda, ahol sötétség van. Isten ugyanis szereti a bűnös embert, de a bűnt, a sötétséget gyűlöli, s a szeretetével meg akar menteni attól, ami elválaszt tőle, ami halálunkat okozza, hogy életünk legyen és világosságban járjunk! Szeretettel fordult felénk, Krisztusban teljesen hasonlóvá lett hozzánk, azonosult velünk, odajött, ahol mi vagyunk, emberi gyötrelmeink közé, elszenvedni képmutató életünk gonoszságait. Ez az Isten karácsonyi meglepetése. Szíve szándéka éppen az, hogy a világ ne elvesszen, hanem megmeneküljön: az emberek ne kárhozatra, hanem üdvösségre jussanak, ha hisznek benne.

A Fiú, a testé lett Ige nem ítélni jött, de aki nem hisz neki, nem hisz benne, az így is ítéletre jut, mert a neki nyújtott örök életet hitetlenül eltaszítja magától, s az ítélet már most megtörténik a sötétséget választóban! Azért akarjuk a sötétben tartani a cselekedeteinket, mert gonoszak, jól tudjuk, hogy romlottságunkat rejtegetni kell! Vádoljanak most, az adventi csendes várakozásban ezek a sötétségben tartott cselekedeteink! Indítson bűnbánatra, amit az emberek elől takargatunk, mert azok nem Isten szerinti cselekedetek! Az Isten szerinti élet a világosságra igyekszik. Akinek rendben az élete Istennel, annak nincs rejtegetnivalója.

A világ romlása olyan nagy, hogy annál csak Isten szeretete nagyobb, és nem tesz mást, mint Fiában önmagát adja a világért. Isten szereti ezt a világot. Annyira szeret téged, hogy odaadta érted a Fiát! A karácsony ezt a szeretetet nagyítja fel, teszi világossá, mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”