Újratervezett úton

Különleges történelmi pillanatban lett a Magyarországi Református Egyház vezetője. Mi késztette arra, hogy igent mondjon a jelölésre? Váratlanul érte a felkérés?

Nem számítottam rá, hiszen a Zsinat tavaszi ülése előtt nem én voltam a lelkészielnök-jelölt, a meglepetésszerű változás később történt. Először megrendültem. Dunántúli püspökségem utolsó ciklusában vagyok, és a nyugdíj előtt már a szolgálatom átadására készültem. Balatonalmádi és Balatonfűzfő lelkipásztoraként még több időt vágytam volna a gyülekezeteimmel tölteni, mert nagyon szeretem őket. Végül a testvérek egyöntetű támogatása, a segítő szándék és a Zsinat egyhangú szavazata meggyőzött. Köszönöm az Úrnak, az Elnökségi Tanácsnak, a Zsinati Hivatalban dolgozó munkatársaimnak a sok biztatást, ugyanígy a gyülekezeteknek, lelkészeknek, gondnokoknak, presbitereknek. Mögöttem áll a feleségem, a gyermekeim, naponta igazodnak hozzám, hogy a munkámra koncentrálhassak. Csordultig telt a szívem az Úr megtartó kegyelmére való hagyatkozás és alázat mellett, tőle való örömmel, reménységgel és tettvággyal. Azért fohászkodom, hogy a következő két és fél évben, ebben a nyilvánvalóan átmeneti időszakban elvégezhessem a rám bízott szolgálatot.

Hogyan látja jelenleg a református egyház közéleti szerepét?

Februárban, a kegyelmi ügy kirobbanása után az első hetek sokkját mindannyian megdöbbenéssel próbáltuk túlélni. Mi történik velünk? – kérdeztük. Imádkozni kezdtem magam is a vezetőtársaimért, egyházunkért, hogy legyen tisztánlátásunk a döntésekben, elégséges erőnk, hogy ne essünk kétségbe, és együtt maradjunk. A mögöttünk levő időszak tanulságait levonva ugyan az eddigieknél várhatóan több közéleti szereplés előtt állok, de már a székfoglalómban is megfogalmaztam, most a hátrébb húzódás, a csendesebb munka ideje jött el, Isten országának nyugodt építése. Közben kötelességem, hogy a fontos és az egyházat érintő kérdésekben vállaljam a nyilvánosságot, és válaszoljak a világi sajtó megkereséseire. Természetesen ez nem jelent folyamatos médiajelenlétet, de annak bemutatását mindenképpen, milyen szolgálatokat végzünk és miért. Ismertté kell tennünk a közoktatási, a szociális intézményeinkben folyó munkánkat, hiszen erre kaptuk a forrásokat, és erre is használjuk. A hatalom mindig szolgálat, az egyház pedig különösképpen sem válhat hatalmaskodó és bürokratikus intézménnyé. Mi keresztyén örökségünk megőrzésére törekszünk, hidakat építve megosztott társadalmunkban, mert egyedül ez a feladatunk. Református közösségeinkben sem mindenkivel állunk azonos oldalon, de mindannyiunkat összeköt az Isten Igéje. Református egyházunk határain túlra tekintve sem engedhetjük meg magunknak, hogy ne reménységgel viszonyuljunk mindenkihez, azokhoz is, akik egészen mást gondolnak a világról, esetleg ellenségesen viszonyulnak hozzánk, hiszen ez a szolgálatunk lényege: az egyetemes evangélium hírül adása. Meg kell szerettetnünk Krisztus ügyét sokakkal, a növekedést pedig Istentől várjuk. Az egyházunk adta kereteken belül és kívül egyaránt szeretnék mozogni az Úr erejével és bölcsességét kérve, de csendesen, hogy a Krisztus ügye legyen láthatóvá, nem pedig én. Kiváló szakembergárda vesz körül, akik segítenek ebben a szolgálatban.

A mostani helyzetben mivel tudunk a legtöbbet adni gyülekezeteinknek?

Mindenekelőtt bátorítanunk kell egymást. A közöttünk és általunk megszólaló Ige reménységet ajándékoz nekünk. Isten szeret bennünket, és nem engedte el a kezünket. Abban bízom, hogy a Megváltó üzenetétől megerősödnek a testvéri kapcsolatok és megnyugszanak a gyülekezeti tagok, azok is, akik meginogtak. A látható egyházban csalódhatunk, de bízni Jézus Krisztusban kell, őrá hagyatkozva pedig a látható egyházat is szeretni és megjobbítani fogjuk. Az egyház nem e világból való, de ebben a világban él, és tele van nyomorúsággal, ám halad a krisztusi megszentelődés útján. Hiszem, hogy mindent meg lehet beszélni, a problémákat meg lehet oldani, ezért felvettem a kapcsolatot azokkal a lelkészekkel is, akik a mögöttünk levő drámai eseményekről mást gondoltak. Egy az ügyünk, egy hajóban vagyunk. A tisztázást kezdjük legbelül! Ez a biblikus sorrend, a helyreállítás apostoloktól tanult módja.

Hogyan vezeti majd a református egyházat? Milyen vezetői magatartásra van szükség?

Püspökként és gyülekezeti lelkészként arra törekedtem, hogy pásztorként legyek jelen, mert ezt áldja meg az Isten. Olyan zsinati vezető, püspök, lelkész kívánok lenni, akihez oda lehet lépni, aki észreveszi a szükségben levőket, megállítható az utcán, számontart sokakat. Krisztus, a jó pásztor ismeri a nyáját, és mi az ő követésében vagyunk. Püspökként rengeteg energiát szenteltem a pásztori szolgálatnak. Továbbra is megpróbálok mielőbb válaszolni a saját postafiókomba érkező minden e-mailre, ha kell, a kocsi hátsó ülésén, bár ez egyre nagyobb próbatétel. De a pásztor természetesen vezető is. Tudja, mi az abszolút és mi az, amiről lehet tárgyalni, és tartja is magát az igazán fontos elvekhez. Számunkra az irányt a hitvallásaink jelölik ki: Jézus Krisztust követni irgalmas, szelíd, de határozott szeretettel. Nem akarunk zsákutcákba tévedni, biztos úton követjük Mesterünket. A Dunántúli Református Egyházkerület címerén a Zakariás 4,6 szerepel: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.” Bibliai értelemben a hatalomnak van egyfajta negatív csengése, hiszen mi, emberek, mindig visszaélünk vele. Krisztusnak megadatott minden hatalom, ő pedig önmagát adta az övéiért: ez a megváltó szeretet hatalma.

Milyen stratégiát érdemes követnünk?

Nagy tisztelettel tekintek a közvetlen lelkész elnök elődeimre, Hegedűs Loránt, Bölcskei Gusztáv, Szabó István és Balog Zoltán püspökökre. Folytatjuk a ciklus első három évében megkezdett munkát, de csendesebben, kevesebb látványos nyilvánossággal, más hangsúlyokkal, párbeszédben mindenkivel. Balog Zoltán erő feletti, nagy távlatokat szem előtt tartó munkát végzett. Megtörtént a Zsinati Hivatal átalakítása, az egyházi feladatok öt szolgálatba szerveződtek, amelyeknek élén nagyszerű vezetők dolgoznak. A Zsinati Hivatal vezetője, a zsinati tanácsos és a jogtanácsos kiválóan fogják össze a különböző területeket. A fajsúlyosabb döntéseknél az elnökségi tanácsot szakértőkkel bővítem ki, hogy ne a rendszer és a kényszerek nehézségi ereje vigyen minket, hanem megalapozott és nyugodt döntések születhessenek. Nekem óriási segítség lesz, ha a lelkiekre többet koncentrálhatok, és nem kell elvesznem a pénzügyek és a bürokrácia rengetegében, miközben elnöktársammal mindent át kell látnunk, hiszen a felelősség a miénk. Folyamatban van a lelkipásztorképzés újragondolása a Kárpát-medence hat magyar református lelkipásztorképző intézményének közreműködésével. Szükséges, hogy a megújuló koncepció egyszerre legyen tudományos és gyakorlati, a gyülekezeti lelkipásztorok képzésére koncentráljon. Tanítsuk meg a jövő nemzedékének, milyen gyönyörű a gyülekezeti szolgálat, hiszen egész református egyházunk fennmaradásának ez a záloga, mi a gyülekezeteinkben élünk. Nem kevésbé lényeges az intézményi lelkészek munkája és annak elismerése sem, továbbá a gyülekezetek és az intézmények kapcsolata. Mennyi intézményünk legyen? Mennyit tudunk megtölteni lelki tartalommal? És vajon hol húzódik az a határ, ahol ezek még nem nyomják el a gyülekezeti szolgálatot? Hálásak vagyunk közoktatási és szociális intézményeinkért, szeretetszolgálati munkánkért, kórházainkért, minden szolgatársért. Már három esztendeje következetesen hirdetjük meg egyházunk tematikus éveit. Ezek láthatóvá tették, hogy egymás hite által épülni jó, erősítették az identitásunkat. 2022-ben a hittanoktatás, 2023-ban a lelkipásztori hivatás és 2024-ben az élő Ige a témánk. Ez az év a szolgálatunk lényegére mutat rá, arra, mit jelent, ha az Isten Igéje megszólít. A tematikus év köré sorra szerveződnek a kerületi, megyei, gyülekezeti alkalmak, konferenciák, nyári táborok. Tehát működik. Hosszú időre nyúlnak vissza az egyházunkat építő átfogó tervek, talán egészen a Bölcskei Gusztáv idején felállított Egyházi Jövőkép Bizottságig. Nem szükséges tehát mindent újra kitalálni és a nulláról kezdeni. A közös programokat és kezdeményezéseket azonban úgy valósítjuk meg, hogy az ne torzuljon erőltetett központosítássá.

Mivel szeretné segíteni a határainkon túli magyar református közösségeket?

A Magyar Református Egyházon belül a jelenlegi fenyegető politikai helyzetben továbbra is különösen a kárpátaljai testvéreinkre figyelünk. Könyörgünk Isten szabadító, békességet ajándékozó hatalmának megnyilvánulásáért Kárpátalján. Testvérként tekintünk a nyugateurópai és a tengerentúli magyar református egyháztesteinkre, amelyeket a Kárpát-medencei Magyar Református Egyház jogilag is magához ölelt.

Több mint harminc éve, 1990 óta szolgál Balatonalmádiban. Ezt élete nagy kivált- ságának tartja. Honnan és hogyan vezetett az útja a magyar tenger partjára?

Gyerekkoromban huszonöt kilométerre laktunk a Balatontól. A szüleim évente egyszer elvittek minket a vízpartra. Ez volt számunkra a várva várt nagy kirándulás. Sohasem felejtettem el ezeket a Balatonnál töltött napokat. Teológuskoromban egy kis mezőföldi faluba készültem lelkésznek, és már a lelkészi lakást is elkezdték felújítani a számomra, amikor az abszolutórium megszerzése után Császár Attila, a Veszprémi Református Egyházmegye akkori esperese és Kovách Attila püspök váratlanul behívatott, és azt mondta: Balatonalmádi. Pedig annyira máshová készültem, hogy először nem értettem. Mint amikor Isten becsap előttünk egy ajtót, mi zokogunk, kétségbeesünk, de hamarosan kiderül, hogy még jobbat, többet készített az Úr nekünk, mint azt elgondoltuk. Almádi a legelső helyünk, kezdettől fogva közösen szolgálunk itt a feleségemmel, és nagyon boldogok vagyunk. Kaphatnék bármilyen felkérést, semmiért nem hagynám ott őket.

Hogyan formálódott a hite, mi vonzotta a lelkészi szolgálathoz?

Szüleim hívő emberek voltak, fiatalon elhunyt édesapámat római katolikusnak, édesanyámat reformátusnak keresztelték. A mai napig nem tudom, hogyan érte el édesanyám, hogy mind a két fiúgyermeke református lett. Igaz, református istentiszteletre jártunk, de édesapám által a katolikusoktól is sok érintést kaptam. Három kilométert buszoztunk vasárnaponként a templomig, és mindenki tudta, hogy Steinbachék szokás szerint az igehirdetés előtti énekre érnek oda. Hazafele legtöbbször gyalogoltunk, hóban, fagyban, még szentestén is. Élő, megszólító, Krisztusba vetett hit áradt Csákváry Ferenc prédikációiból, amelyek általános iskolásan is mélyen átjártak. Még mindig a Kádár-korszak nehéz éveit éltük, a szentgáli templom mégis zsúfolásig megtelt. Középiskolás koromban Balatonfüredre jártam Herendről, és útközben Veszprémben szálltam át. A megyei könyvtárban tanultam, beültem a zeneműtárukba, és közben Bachot, Mozartot hallgattam. Szerb Antal A világirodalom története című kötete alapján végigolvastam a világirodalom nagyjait, a filozófusokat is beleértve. Gyönyörködtem a művészet minden ágában, és közben kiderült számomra, hogy minden ember, tudva vagy tudatlanul, Istent keresi. Ezzel párhuzamosan a Bibliát is tanulmányoztam, és láttam, hogy a művészetek és a tudományok által feltett kérdésekre ott a válasz. Az egyik legnehezebb rész Mózes első könyvének 22. fejezetéből Ábrahám hitének próbája: Mórijjá földjén, az egyik hegyen elindult, hogy feláldozza fiát, Izsákot. Az Úristen azonban már előre gondoskodott egy bakról, egy helyettes áldozatról. Egyik vezérigém azóta a szakasz 14. verse: „Az Úr gondoskodik. [...] Az Úr hegyén a gondviselés.” Isten megmutatja az utat, megoldást, megváltást ad, ez az, amire leginkább szükségünk van. Nekem ez már konkrét elhívás volt a lelkészi pályára.

Hány éves volt ekkor?

Tizenhat-tizenhét. Elhatároztam, hogy a teológián tanulok tovább, de nem mertem elmondani a szüleimnek, és nem is éreztem, hogy készen állnék. Munkát vállaltam, két évig kertészként dolgoztam a veszprémi Gyermekek Házában. Közben görögül és héberül tanultam a Lovassy László Gimnázium tanárától, Horváth Gézától, és úgy mentem a teológiára, hogy alapjaiban ismertem a bibliai nyelveket. Még egy momentum az elhívásommal kapcsolatban, amely belevésődött a lelkembe: az Ajkáról Budapestre közlekedő távolsági buszok a 8-as főútvonal mellett álltak meg, Herendnél. Várakozás közben egy teherautó haladt el mellettünk. A platóján ülő részeg fiatalok egyike egy sörösüveget vágott közénk, és az szétrobbant. Nem lett bajunk, de a lelkemben megrendülten imádkoztam: Uram, hát ez a feladat, hogy krisztusi szeretettel ezt a durva, vad, a másikért felelősséget nem vállaló magatartást valahogy megszelídítsük, hirdetve az Isten életet megújító szeretetét? Igen, ez az én utam.

Mikor ismerkedett meg a feleségével, és hogyan alakult ki a közös munka?

Az érettségi utáni munkahelyemen, a veszprémi Gyermekek Házában találkoztunk Cenkvári Klárával, későbbi feleségemmel. Sokat beszélgettünk. Említettem neki a vágyamat, hogy lelkész szeretnék lenni. A teológiai felvételim után elvittek katonának, és Klárika hűségesen megvárt, közben eljegyeztük egymást. Ezután öt év teológia következett. Akkoriban aki nappalira járt, nem házasodhatott meg az iskola befejezéséig. Így vártunk mi közel nyolc évet egymásra. Kiböjtöltük. Isten megpróbált, megérlelt bennünket. Klárika azóta is odaadó, pótolhatatlan társam. Mint Isten eszközének mindent neki köszönhetek az életemben. Igazán gyönyörű, magas, hosszú hajú, csinos nő volt, amikor udvaroltam neki – nekem ma is ugyanolyan –, aki után folyamatosan megfordultak a férfiak. Csodának és isteni ajándéknak tartom, hogy velem maradt. Nagyon-nagyon hálás vagyok a segítőtársamért. Együtt vezetett minket az Úristen Balatonalmádiba, és megtartott minden szolgálatban. A feleségem nélkül nem volnék az, aki ma vagyok. Alázata, teherbírása, szeretete, szelídsége, ahogy mögöttem áll, mindenben szolgálja az Isten ügyét. Két felnőtt lányunk Isten ajándéka számunkra, az egyik fejlesztőmérnök, a másik állatorvos.

Mi az életét meghatározó Ige, és milyen hatással van a hétköznapjaira?

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!” – olvassuk a Filippi 4,4-ben. Pál nem az az ember volt, aki mástól olyasmit kért, amit ő maga ne tett volna meg. Az életéről szóló feljegyzésekben végigkísérhetjük az örömét, még a legnehezebb és legpróbásabb helyzetekben is. Mégis azt mondja, mindenkor örüljetek. Nem rajongó örömre buzdít. Az öröm a kegyelem megtapasztalásából fakad. Ha nehéz helyzetbe jutunk is, emlékeztessük magunkat arra, hol lennénk Isten kegyelme nélkül. Néha megterhel és bánt mindaz, ami körülvesz ebben a világban, sőt meg is gyötör. De az örömöt mindennap elkérem Istentől. A nap végén, túlélve annak minden áldását és nyűgét, leteszem az életemet az Úristen kezébe. Reggel felébredek, és tapasztalom, hogy megújul az irgalma, és adatik újból az öröm. Az Úr gondoskodik, az Úr hegyén a gondviselés. A gyengeségünk, a talentumaink, a határaink ismerete nem hátrány, sőt elengedhetetlen ahhoz, amit vezetőként teszünk.

Nagy felelősséget hordozó, elfoglalt életében mi jelent felüdülést, kikapcsolódást? Mi a kedvenc időtöltése?

Bármilyen fizikai munka megpihentet. Édesapám féltő szeretettel teli szigorral nevelt. Kőkeményen tanultam, azután a kertben segítettem neki. Megtanított a kétkezi munka becsületére. Boldoggá tesz a futás, amelyre most már egyre inkább, a szó legszorosabb értelmében, ki kell szakítanom az időt a napomból. A futógépen jól meghajtom magam, a szabadban kocogva inkább gyönyörködöm a tájban, imádkozom, prédikációra készülök, megnyugszom. Elmaradhatatlan számomra még a művészet, szépirodalom, vers, képzőművészet, zene, akár a könnyűzene, mert ezek őszintén szólnak az emberlét mindenféle öröméről és kínjáról. Ha egy képzőművészeti alkotás, színdarab katartikus élményt nyújt, abban mindig ott van az Isten. Ez indirekt módon mind-mind a hitemet erősíti. A kultúra minden ága, a tudomány ugródeszka lehetne számunkra, hogy még több embert elérjünk az evangéliummal. Őszinte alázat van bennem, minden napot ke- gyelemnek tartok, és minden erőmmel, az Úr erejét kérve, örömmel és reménységgel végzem szolgálatomat, amíg kimért időm tart, illetve amíg az Úr engedi.