Újrafonni a halászhálót

Misszió a II. kulturális paradigmaváltás korában – Az evangélium harca kettős címmel rukkolt elő gondolataival egy lelkészkonferencián, és ezzel mintha felkavarta volna az állóvizet, előadásának híre sokfelé eljutott. Valamiféle kultúrharcos szándék vezette?

Eleve foglalkoztat az a kulturális közeg, amelyben élünk, sok kutatást végeztem az elmúlt időben. Emellett lelkészként úgy vettem észre, jó pár éve mutatkozik egyfajta szomorú tendencia a magyar társadalom lelki életében: az evangélium és az egyház kisebb érdeklődést vált ki, mint mondjuk közvetlenül a rendszerváltozás után. Akkor sokfelé tapasztalhattuk, hogy megteltek a templomok. Utóbb jellemzően csökkent a keresztelők, konfirmációk, egyházi házasságkötések, de még az egyházi temetések száma is. A hitoktatás és az egyházi iskolák, bár fontos szerepet töltenek be a jövő nemzedék minősége szempontjából, nem bizonyultak csodafegyvernek, automatikusan működő receptnek. Inkább csak kis mértékben erősítették meg a gyülekezeteket, szolgáltattak utánpótlást, nagyobbrészt párhuzamosan léteznek egymás mellett az egyházzal. Előadásomban feltételeztem, hogy főleg a markáns kulturális változás állhat a háttérben, az nehezíti az egyházhoz találást, a hit dolgai iránti fogékonyság felébresztését az emberekben.

Nem alkalmas az ön okfejtése arra, hogy csak kifelé mutogassunk, a külső közegben megtalálva az érdeklődés lanyhulásának okát?

Lehet létjogosultsága az egyházi önkritikának, de szükséges az is, hogy a terepviszonyokhoz alkalmazkodjunk a stratégiánkkal. Majdnem kiszúrják a szemünket azok a nagy kulturális változások, amelyek az emberek tudatát, lelkiségét is folyamatosan befolyásolják… Még az 50-es években bekövetkezett az első kulturális paradigmaváltás, részben a világháborús sokk hatására. Fontos generátora volt ennek a popkultúra kibontakozása, egyáltalán az akkori kortárs kulturális termékek: szépirodalom, filozófia, zene, film, televízió a maguk sokszor mérgező – az élet csak az élvezetért van – tartalmaival. Ezek szinte ellenállás nélkül vittek át gondolatokat, érzéseket és életmódvariációkat a fejekbe, lelkekbe. Közben a 40-es, 50-es, 60-as években a klasszikus társadalmi osztályok eltűnnek. Mások lettek a megélhetés forrásai, a hagyományos család, hagyományos vallásosság bomlásnak indult, ezzel párhuzamosan haladt az erkölcsök megváltozása, az életmód forradalma.

Jézustól tudjuk, a világ fejedelme a Sátán, de mi lehetett a látható hajtómotorja ennek a folyamatnak, amely mintha A jelenések könyve próféciáiból is ismerős volna?

Szerteágazó választ lehetne erre adni, én csak a fókuszt az Istenről az emberre fordító humanizmusra utalnék. Végső soron ebből erednek bizonyos, a XX. század második felében főszerepre jutó ideológiák, például az új erőre kapó liberalizmus és marxizmus. Gramsci olasz filozófus fogalmazza újra a marxizmust, mondván: a kultúra az elsődleges, nem a gazdaság, amint Marx gondolta. De a feminizmus is hozzátette a magáét a rossz tendencia felgyorsításához: célzatosan a szexualitás szabadságáról és a gyermek megszületésének az elkerüléséről, a női szabadság abszolutizálásáról kezdett beszélni. Nyomában szövetségek, egyesületek, intézetek sarjadtak, jó néhány közülük hamar erős nemzetközi befolyásra tett szert, mindenekelőtt az Egyesült Nemzetek Szövetségében. Marguerite A. Peteers művészettörténész, teológus egyik könyvében feldolgozza az ENSZ ilyenfajta megszállását, megdolgozását az NGO-k (nem kormányzati szervezetek) által. Utóbbi következtében szakértőinek tűnő nyelvezettel ajánlások születtek, amelyek azután, ahogy újabban az NGO-któl szintén ellepett Európai Unióban is, hivatkozási alappá, majd keresztyén szemmel aggasztó jogi normákká emelkednek. Így született meg a már ellentmondást nem tűrő globális etika… Ez nemcsak a zsidó–keresztyén erkölcsiséggel kel versenyre, hanem már nyilvánvalóan emberellenes is, gondoljunk csak a sokfelé mind szélsőségesebb abortuszliberalizációra, az úgynevezett nemátalakító műtétekre a gender (vagyis a társadalmi nem) hazugsága jegyében, vagy éppen a mesterséges intelligencia használatának sokféle módjára. A nyugati ember a tudatmanipuláció – amelynek eszközrendszere a szélsőséges tanokat befogadó egyetemektől a filmcsatornákon át a sajtóig és a közösségi oldalakig terjed – hatására már klímaapokalipszist vár, nem bibliai próféciákon alapuló végidőket. Krisztusi abszolút igazság helyett antikrisztusi abszolút igazság hódít. Efféle igénnyel söpört végig Amerikában és több európai országon a hamis ébredést tükröző, egyfajta fordított rasszizmust erőszakkal ötvöző woke- és a Black Lives Matter-mozgalom, illetve a szobordöntögető, tradicionális értékrendű könyveket átírató „eltörléskultúra”, a cancel culture.

Ezzel ugye már javában a második kulturális paradigmaváltásnál tartunk?

Feltétlenül. Az első paradigmaváltás a 60-as, 70-es években lejátszódik Nyugat-Európában. Amerikában némi késéssel a 80-as évekig elhúzódik az átalakulás, mert érdekes módon ott a viktoriánus korszak utóhatása messze túlélte az angliait… Az első paradigmaváltásról azt mondhatjuk, hogy megszületik az úgynevezett szekuláris, nyugati civilizációs kultúra, amely pluralista, azaz elvileg mindennek helye van és helye lehet. 2010 körül kezdődött, hogy egy viszonylag közömbös kulturális környezetből, amikor a nyugati világ semleges volt az egyházzal szemben, olyanba léptünk át, ahol ellenséges a légkör. Én úgy érzékeltem, hogy igazán 2020-ban vált végérvényessé a váltás.

Miért pont akkor?

Mert akkortól lehet mondani, Marguerite A. Peeters megfogalmazását kölcsönözve, hogy az addigi kulturális folyamatok során megváltoztatott tudatú, életmódú emberek mennyisége elérte a „kritikus tömeget”. És ha megvan a kritikus mennyiségű-arányú tömeg, akkor „be lehet gyújtani a rakétákat” az Isten teremtett rendjét felrúgva megtervezett jövő irányába. Onnantól más a helyzet, akár a szivárványcsalád- és a gender kérdésben, akár a keresztények elleni támadások tekintetében. Hitbeli meggyőződése melletti kiállás miatt eltávolítanak állásából vagy éppen perbe fognak, megvernek valakit: az effajta, ismertté vált esetek mennyisége ugrásszerűen megnövekedett 2020 után.

Nálunk azért békésebb az élet ilyen szempontból is, nem?

Ha mi ebből kevesebbet érzékelünk, az annak köszönhető, hogy késésben vagyunk a Nyugat mainstream világához képest. Negyven évig kimaradtunk a nyugati folyamatokból. Ráadásul vannak történelmi tapasztalataink a művi társadalomátalakításról, társadalommérnökösködésről a szovjet időkből. De, mint az elején mondtam, az egyházzal szembeni elközömbösödés akkor is hat, és félő, hogy a kritikus tömeg itt is kialakul egyszer, ha nem vigyázunk. Ráadásul ahogy a konzervativizmus is inkább csak ellenhatás – vagyis csak reagál arra, ha történik valami –, úgy az egyház is átengedi a kezdeményező szerepet a kulturális közegben. Az emberek viszont a tematizáló és proaktív vezető után kívánnak menni.

Ismert, hogy a konzervativizmus szereplői világszerte éppen arra készülnek, hogy legalább részben átvegyék a nyilvánosságban, a tematizálásban a kezdeményező szerepet. Kell-e ezt az egyháznak mintául tekinteni, ha, amint Jézus mondta, „az én országom nem e világból való”?

Ha más módszerekkel, más fronton is, de kezdeményezőkké kell válni, és keresni kell, hogyan tudunk a tágabban értett kultúra területén átvinni olyan üzeneteket, amelyek újrateremtik a misszió előfeltételeit. A keresztyénség lényegét tekintve nem defenzív, hanem offenzív. Ha megcéloz a misszió mondjuk egy alig ismert, Amazonas-menti törzset, akkor a misszionáriust kiképezik arra, hogy beszélje a nyelvüket, és tudjon velük kommunikálni a kulturális különbségek ellenére is. Ennek analógiájára mondom: a saját kultúránk akkorát változott, mintha egy távoli vidékre mentünk volna. Nem ismerjük eléggé, és ezért nem tudjuk kitapintani azokat a pontokat – gondolatrendszereket, beidegzett életmódokat –, amelyek kulturálisan gátolják az evangélium megértését és befogadását. Ide bizony Pál apostol szava kívánkozik: „Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek…” (2Kor 10,5a) Ezek a magaslatok a fejünkben vannak.

Hogyan kellene megújítani az egyház– kultúra viszonyrendszert?

Négy lehetséges modellt soroltam fel Mátraházán, most csak kettőt említenék, melyek végpont jellegűek. Az egyik a relevanciamodell: amikor releváns, érvényes akar lenni az egyház a jelen kultúrában, érthető szavakkal. Ilyenkor az egyház alkalmazkodni próbál. Ez apostoli attitűd: „...mindenkinek mindenné lettem...” (1Kor 9,22) A zene is nyelv, az új énekeskönyvünk sok lehetőséget nyit ebben, lehet gitárkísérettel is énekelni.

Zenekérdésben viszályok is szoktak támadni, van, aki a legtartalmatlanabb „dicsivel” helyettesítené a hagyományos gyülekezeti énekeket, van, aki pusztán a gitárhasználatot is ördögtől valónak tartja…

Nyilván fontos a minőség és az, hogy ne oldódjunk föl, ne dobjuk ki szakrális értékeinket az ablakon. És persze ne legyünk szórakoztatóközpont… A másik modell az ellenkultúra. Ez azt jelenti, hogy merjünk teljesen mások lenni, mint a világi emberek, építsük meg a maradéktalanul keresztyén világunkat, építsünk „bárkát”. Én úgy látom, mindkettő építésével párhuzamosan kell foglalkozni. De ez csak gondolatvázlat, elemezni kellene, pontosan milyen viszonyban vagyunk a mindet körülvevő világgal, kultúrával, civilizációval a kulturális paradigmaváltozások közepette, és ki kellene dolgoznunk valamiféle műhelymunkában annak elméletét, mi lehet célravezető a misszióra nézve. Tekintetbe venni, hogy már nem az a helyzet, mint régen, amikor a kultúra is keresztyén volt, nem csak az iskola.

Merthogy nem száll már apáról fiúra a vallásgyakorlás?

Nem, mert már ők sem úgy szocializálódtak, hogy a gyülekezethez, a keresztyénséghez alapvető közük legyen. Miért is vinnék el a gyerekeiket a gyülekezetbe? Keresztyén iskolába talán még elküldik, mondván, ott nem tanul rosszat a gyerek.

Éppen nemrég kapott „gázfröccsöt” a hitoktatás, fölemelték a hittantanárok bérét.

Ez fontos és üdvözlendő lépés, akkor is, ha a hitoktatók, a lelkészekhez hasonlóan, akik szintén végeznek hitoktatói munkát, leterheltek maradnak. Az, hogy a hitoktató minden családot meglátogasson, bajosan valósulhat meg. Egy szó, mint száz: fel kell újítani és nagyrészt újra kell fonni a halászhálót.

De hogyan?

Úgy lehet megtenni, hogy kijelölünk új hálócsomópontokat. Ilyen a kultúra, de erről beszéltem eleget. Vegyük az életmód kérdését. Ma nem mondjuk meg az embereknek, hogyan éljenek, miközben mindenki más megmondja. Csodálkozunk, hogy az emberek életmódja szemben áll az Isten Igéjével, mégsem adunk még csak irányokat sem, nemhogy eligazítást, hogyan éljenek – holott biztosan lenne rá igény. Olyan nyelven kell beszélni, amely használja a köznyelv tematizáló erejű szavait – a nyelv, ha jól használjuk, a valós dolgokat írja le. Kis túlzással újra kellene tanulnunk magyarul. Inkább egyszerű, közérthető, kortárs magyar nyelven beszéljünk, mint kánaáni, illetve teológiai dialektusban. Ellenkező esetben a kívülállók semmit nem értenek.

No de Isten előtt nincs akadály…

Ébredés tekintetében nem is az szokott gond lenni, hogy Isten nem tenné meg, amit csak ő tud, Szentlelkével, hanem hogy netán mi nem tesszük meg, amit ránk bízott. A jézusi parancsba – „Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket…” – ma az is beletartozik, hogy pontról pontra végiggondoljuk a helyzetet és annak megfelelően a stratégiánkat.