Újjáépül(t)

Amikor 1536 májusában a genfi városi tanács kinyilvánította akaratát, mely szerint a város csatlakozik a reformációhoz, egyúttal döntöttek a város oktatás- és iskolarendszerének újjászervezéséről is. Az első megújított intézmény, a Collège de Rive nehéz körülmények között nyitotta meg kapuit. Maga az iskolaépület rozoga állaga és a benne uralkodó higiéniai körülmények nem egyszer okoztak végzetes járványokat a diákok között, ahogy erről gyakran panaszkodva számolt be az iskola rektora a város elöljáróinak. Erre a helyzetre bizony számtalan hasonló példát találunk a 16. században.

Már csak ezért is milyen nagy ajándék, amikor a belső, tartalmi, lelki megújulás együtt járhat a külső, az épületek, az infrastruktúra megújulásával! Még akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy a kettő nem feltétlenül függ össze, főként nem következik egymásból. Milyen egyszerű is lenne: a templom felújításával az épület is hirtelen megtelne Igére vágyó gyülekezettel; a gyülekezeti ház tatarozásával egyúttal rögtön megindulna az ifjúsági élet; vagy az új parókia építésével a lelkipásztor igehirdetése is menten megelevenedne. Tudjuk, és nem csak tapasztalatból, hogy ez nem így történik.

Ám azt is láthatjuk Isten népe történetéből, hogy vannak időszakok, amikor egybeesik sok-sok kedvező körülmény, amelyek az ébredést szolgálják. Így volt ez a 16. században is. A reformáció eszméinek elterjedéséhez alkalmas hátteret biztosított a humanizmus szellemisége, a könyvnyomtatás elterjedése, felsőoktatási reformok, az egész európai kontinensen végigsöprő egyetemalapítási láz, a gazdag és virágzó disputakultúra, és még sorolhatnánk.

Mégsem ez a pozitív hatású együttállás okozta végső soron az egyház megújulását, mindez csak kikövezte az utat az evangélium hirdetéséhez. Isten Igéjének életet formáló érvényesülése volt a döntő. A reformátorok is ezért küzdöttek, ahogy szépen fogalmazza meg ezt Kálvin, amikor a következőket írja: „Íme, a főhatalom, amellyel az egyház pásztorainak, nevezzék őket bárhogy, fel kell ruháztatniuk, hogy bátran megtegyenek mindent Isten Igéjéért: késztessenek minden világi erőt, dicsőséget, bölcsességet, nagyságot felsége előtti meghódolásra és engedelmességre (…), de mindent Isten igéje által.” Minden újjáépülésben az lesz maradandó, ami az Igéért és az Ige által történik.

Nagy dolog, amikor valaki – akár (gyülekezet)vezetőként is – nem csak utólag ismeri fel ezeket a kedvező együttállásokat, vagy nem vár vég nélkül azok tökéletes megszületésére és időzítésére. Hiszen aki mindig csak a körülmények megfelelő alakulását várja, az előbb-utóbb tehetetlenségében szembesül a Prédikátor igazságával: „Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat.” (Préd 11,4) Ezért mindig legyünk hálásak azokért a múltbeli és jelenkori vezetőinkért, elöljáróinkért, akik éltek a kairosszal, merték vállalni döntéseiket Isten és az emberek előtt, akik harcoltak az igazságért, akik kezdeményeztek, akiknek látásuk volt és van egyházunkról, akik mertek építkezni, még ha nem láttak is minden lépést előre!

A genfi oktatási rendszer ékköve, a Genfi Akadémia (ma Genfi Egyetem) 1559-ben, Kálvin halála előtt öt évvel nyílt meg – a Collège de Rive-vel ellentétben a kor kívánalmainak megfelelő, új épületben, széles körű összefogásnak, nagylelkű adományoknak és a város hathatós támogatásának köszönhetően, hogy az európai lelkészképzés egyik fellegvára legyen az elkövetkező évszázadban. Ez a genfi történelmi példa szépen igazolja, hogy ha a külső és belső épülés kéz a kézben jár, az olyan gazdagító erővel bír, amely messze túlmutat önmagán. Ezt élhetjük át az Ige biztatására személyes, gyülekezeti, egyházi életünk és a lelkészképzés terén is: felépülni lelki házzá (1Pt 2,5), kívül és belül – az ő dicsőségére!