Történetek a futball és a vallás kapcsolatáról – III.: A két ír bajnokság

Észak-Írország és Írország esetében már időnként elmosódik a határ szimbolikus és valós erőszak között, így sokszor a hangsúly nem a másik fél játékban történő legyőzésére és a feszültség levezetésére helyeződött, hanem a pálya is csupán egy újabb csatatér volt.

Fontos előre leszögezni, hogy a cikk nem hirdet kollektív katolikus vagy protestáns bűnösséget, és azt sem állítja, hogy ezeknek a közösségeknek minden tagja erőszakosan lépett volna fel. Az ír–északír kérdés teljes történetének megismeréséhez rengeteg írott és videós anyagot találhatunk, ebből néhányat igyekszünk ajánlani a cikk végén.

Az ír futball kezdeti időszakában először a protestáns többségű Ulsterben lett népszerű a sportág, itt alakult meg az Ír Futballszövetség (IFA). A 19. század végére a futball elterjedt azt egész Ír-szigeten, de a szövetséget inkább északiak vezették, és a válogatottban is főleg északi játékosok kaptak szerepet. A déliek szerint a válogatás során részrehajlók voltak az edzői stáb tagjai. 1882 és 1921 között a Dublint is magába foglaló Leinster tartományból érkező játékos összesen 75-ször ölthette magára a válogatott mezét, míg Ulster tartományból érkezők esetében ez 798 alkalommal történt meg. Az ír válogatott meccseinek 90 százalékát ebben az időszakban Belfastban játszották.

1922-ben megszületett az Ír Szabadállam. Nem sokkal korábban, 1921-ben a kupadöntőt az északi Glenavon játszotta a déli Dubliners Shelbourne ellen. Az első mérkőzést Belfastban játszották, ami döntetlennel végződött. Ez azt jelentette, hogy Dublinban kellett volna visszavágót rendezni. Ám a Glenavon visszautasította, hogy Dublinba utazzon, a városban uralkodó helyzetre hivatkozva. Egy rajtaütésben elfogtak, és március 21-én felakasztottak hat függetlenségpárti IRA- (Ír Köztársasági Hadsereg) tagot, amire válaszul éjszaka az IRA támadásokat indított. Egy jól felfegyverzett unionista különítmény rajtaütött egy a köztársaságpártiak rejtekhelyén, és a lövöldözésben mindkét oldalon ketten-ketten meghaltak, továbbá három civil a kereszttűzben. Az ezt követő napokban állandóvá váltak a lövöldözések.

Az ír futballszövetség a Glenavon mellé állt, és úgy döntött, a visszavágót is Belfastban kell tartani. A dubliniak mérhetetlenül dühösek lettek, és visszaléptek. Még abban az évben megalakult Dublinban az Írország Futballszövetsége (FAI).

A következő évtizedekben a két szövetség viszonya még talán a két országénál is bonyolultabb volt. Mindkét szervezet a kizárólagos ír szövetségnek tartotta magát, mindkét válogatott egyszerűen Írország néven játszott, és a határ mindkét oldaláról hívtak be játékosokat. Harmincnyolcan voltak, akik mindkét válogatottban pályára léptek 1921 és 1950 között.

Az 1950-es világbajnokság selejtezőire mindkét csapat nevezett Írország néven, és négy közös játékosuk is volt, így a FIFA elhatározta, hogy valamit lépni kell. 1953-ban végül azt a döntést hozták, hogy mindkét ország válogatottja csak a határain belülről hívhat be játékosokat, és egyik csapat sem használhatja az Írország nevet. Így született meg az Ír Köztársaság és az Észak-Írország elnevezés a válogatottaknál.

Belfast Celtic – Akik inkább abbahagyták

1891-ben alapították a Belfast Celticet, katolikus csapatként. A gárda nevét a glasgow-i Celtic után kapta. Hamar a Linfield nagy riválisai lettek, összecsapásuk „Big Two” (Két nagy) néven volt ismeretes.

Az 1912-es rangadón 10 ezer Celtic és 8 ezer Linfield drukker volt összezárva a stadionban. A nagyjából rendben lezajló első félidő után 1–0-ás Linfield vezetésnél vonultak öltözőbe a csapatok. A szünetben a feltételezések szerint az indította el az ellenségeskedést a két szurkolótábor között, hogy egy kis csoport Celtic-drukker a vendégek lelátóinak közelébe jutott, és zászlókkal meg dalokkal hergelték őket. A Linfield drukkerei erre reagáltak, és a szópárbaj után hamar kézitusa alakult ki. A rendezők és a rendőrök minden próbálkozása ellenére a Celtic szurkolói kőzáporral fedezett rohamot intéztek a Linfield támogatói ellen. A Linfield-drukkerek azzal védekeztek, amit rájuk dobtak.

Eközben a játékvezető a félidei teáját fogyasztotta a partjelzőkkel, amikor egy kő betörte az öltöző ablakát, figyelmeztetve őket, hogy akadhatnak problémák a meccs folytatásával. Mindkét csapat ki akart menni a második félidőre, a körülmények ismeretében is. A kőzápor után pisztolylövéseket is lehetett hallani, és az öltözők közelében helyeztek el négy sérült rendőrt – a sebesültek hordágyakon feküdtek. Ez már elegendő volt a játékosoknak is ahhoz, hogy ne akarjanak kivonulni a pályára. A rendőrök annyi időt nyertek a vendégeknek, hogy azok a kijárat felé tudtak indulni. Ekkor eldördültek az első lövések, amelyeket egy fiatal Celtic-szurkoló adott le. Amint e cselekmény hatására mindkét tábor próbált még gyorsabban kijutni a stadionból, a támadó további lövéseket adott le a Linfield drukkereinek irányába. A megvadult tömeg az utcákra özönlött. Negyedórás csata kezdődött, ököllel, kövekkel és a közelben talált vasrudakkal. További lövéseket is lehetett hallani. Közben a rendőrség erősítést kért, mert csupán 60 rendőr biztosította az egész rendezvényt. Amikor az erősítés megérkezett, a helyzet hamar rendeződött, és a két tábort két irányba elterelték.

A tömegverekedések és a lövöldözések szinte általánossá váltak a két csapat mérkőzésein, és ez más együttesekre is „átterjedt”. 1920-ban a protestáns Glentoran FC egyik támogatója lőtt a Celtic drukkerei közé a meccsen. Celtic évekre elhagyta a bajnokságot, és csak 1924-ben tért vissza. 1948-ig tizenegy bajnoki címet és hét kupát sikerült nyerniük, aztán jött az 1948-as őszi rangadó.

Írország nem sokkal korábban elhagyta a Brit Nemzetközösséget, és kikiáltotta a köztársaságot, ami eléggé felpaprikázta a hangulatot Észak-Írországban. A Linfield és a Celtic meccsén 27 ezer néző jelent meg.

A szurkolói bekiabálások egyik fő célpontja Jimmy Jones volt, aki protestánsként játszott a Celticben, és a csapat legsikeresebb gólszerzője volt az idényben. Még saját családjában is akadtak, akik árulónak tartották. Jones a meccs elején ütközött az ellenfél csapatából Bob Bryson-nal, akinek eltört a bokája, és nem sokkal később egy másik Linfield-játékos is sérülést szenvedett. Ekkoriban a csere nem volt engedélyezett, így a Linfield 9 emberrel folytatta. A második félidőben egy-egy játékost kiállítottak mindkét oldalról, így a protestánsok által támogatott csapat 8 focistával folytatta. Azaz folytatta volna, de ekkor a csapat drukkerei elözönlötték a pályát. Jimmy Jones-t megtámadták, és a tömeg úgy megverte és megrugdosta, hogy öntudatlanul feküdt a pályán. Az életét megmentették, de a lincselő tömeg eltörte a játékos lábát, és 1950-ig nem tudott visszatérni a pályára. A szezon végén a Belfast Celtic az összes játékosát eladta, és elhagyta a bajnokságot.

Ezzel az eredeti „Big Two” rivalizálás megszűnt létezni. A Belfast Celtic a nyáron még egy amerikai túrát leszervezett, és barátságos meccseket még évekig játszott, de többé nem nevezett a bajnokságba.

Derry City – akik a határon túlra menekültek

1928-ban alapították a katolikus többségű városrészben a Foyle folyó bal partján Londonderryben vagy Derryben. A város neve attól függött, unionistától vagy az ír függetlenség hívétől kérdezte az ember. 1965-ban megnyerték a bajnokságot, de már ekkoriban is létezett több olyan csapat, amely feszült időszakokban nem volt hajlandó a Derry stadionjában játszani a veszélyes környék miatt, és ezért halasztani kellett sok hazai meccsüket.

Az 1971–72-es a Derry City utolsó teljes szezonja a bajnokságban. A hazai meccseiket ismét elhalasztották, vagy máshol kellett játszaniuk, mert Londonderryben ez időben elég feszült volt a hangulat, többek között a brit katonák állandó jelenléte miatt. 1972. szeptemberében egy hétéves kisfiú meghalt, annak következtében, hogy egy brit katonai terepjáró elütötte. Emiatt felkelések törtek ki a környéken. A tüntetők közül többen rá is lőttek a rendőrökre, s ők viszonozták a tüzet. Másnap a Derry City hazai meccsére a tüntetők betörtek, és a vendégcsapat buszát kitolták az utcára, majd felgyújtották. A szövetség ekkor már véglegesen megtiltotta a Derrynek, hogy saját stadionjában játsszon, de a szurkolók tiltakoztak, és nem utaztak el a más stadionokba áthelyezett „hazai” meccsekre. Ez nehéz helyzetbe hozta a csapatot anyagilag is, így a Derry City októberben elhagyta a bajnokságot.

A csapat 13 év amatőr játék után megkapta az engedélyt arra, hogy Írország bajnokságában szerepeljen. 1989-ben meg is nyerték a bajnokságot, és amikor a következő évben a Benfica ellen pályára léptek az európai kupaporondon, az első olyan csapattá váltak, amelyik két bajnokságból kijutva is szerepelt nemzetközi kupában.

Linfield FC – a nagy protestáns csapat

A Linfield a legsikeresebb északír gárda, 55 bajnoki címmel rendelkezik. Szurkolói régebben szinte kizárólag az unionisták közül kerültek ki. Korai éveikben a Belfast Celtickel voltak nagy riválisok, de a két csapat 1948-as mérkőzése után, amelyen eltörték Jimmy Jones lábát, a riválisuk eltűnt a bajnokságból. Az említett meccsért egyébként a Linfield annyi büntetést kapott, hogy két hazai meccsüket nem játszhatták otthoni stadionjukban. Ez ismét felerősítette azokat a hangokat, amelyek szerint az északír szövetség és a kormányzat sokkal elnézőbb a főleg unionista, protestáns szurkolók által támogatott Linfield FC-vel. Harry Diamond republikánus szocialista képviselő a parlamentbe is bevitte az ügyet, azt állítva, hogy Harry Midgley, a Linfield elnöke, aki az Ulsteri Unionista Párt képviselője is volt, támogatja a szektarianizmust, és a mérkőzésen énekelte a gyűlöletkeltő dalokat. Midgley elutasította a vádakat. Az unionisták szerint a republikánusok csak fel akarták használni a sportot a politikai céljaikra.

Bár a skót Rangershez hasonlóan Linfield is mindig tagadta, hogy politikájának része lenne, hogy csak protestánsokat igazol, a csapat a második világháború utáni időszakban csak elvétve igazolt katolikus játékosokat. Az 1980-as években akadtak katolikusok a csapatban, de kivétel nélkül az Ír-szigeten kívülről érkeztek.

Eric Bowyer, a Linfield edzője, 1992-ben azt nyilatkozta: nem hiszi, hogy tudna igazolni egy katolikust játékost, mert az sem a csapatnak, sem a játékosnak nem lenne előnyös. Utólag azt mondta, ő ezt úgy értette: szeretne a katolikusok közül is válogatni, de Seán McManus atya, egy Észak-Írországban született amerikai katolikus pap – ismert aktivista – már kampányba kezdett, hogy a Linfield és az északír válogatott szponzorai lépjenek vissza a csapat támogatásától. Arra hivatkozott, hogy ez a kijelentés olyan, mintha egy amerikai edző azt mondaná, nem tud alkalmazni egy fekete vagy egy zsidó játékost.

A felhívásnak nem lett érdemi eredménye. A Linfield később megpróbált leigazolni egy északír katolikus játékost, Jim McFaddent, de végül a transzfer nem jött létre, mert McFadden olyan környéken lakott, ahol nem nézték volna el neki ezt a lépést. Végül a 21 éves katolikus Chris Cullent igazolták le, ez sokan szerint az ír–amerikai katolikus lobbi lecsendesítésére történt. Még ugyanebben az évben Írországból érkezett a csapathoz Dessie Gorman is. A folyamat végén pedig 2011-ben Michael Gault lett a Linfield első katolikus csapatkapitánya.

Cliftonville FC – akik maradtak

A Cliftonville FC a legrégebbi ír futballklub, 1879-ben alapították. John McAlery, a szintén Cliftonville néven futó krikettklub pénztárnoka adott fel hirdetést szeptember 20-án a Belfast News Letter újságban, hogy úriemberek jelentkezését várja a másnapi edzésre.

A Cliftonville kivételes volt abból a szempontból, hogy elutasította a többi csapat által meghonosított profizmust, és egészen 1970-ig amatőr játékosokkal szerepelt a bajnokságban. Akkor azonban megunta a csapat, hogy egy évtizede az utolsó vagy az utolsó előtti helyen végeztek. Félprofi modellre álltak át, és fizettek a játékosaiknak. Ugyancsak 1970 volt az év, amikor a a szövetség úgy határozott, hogy a Cliftonville nem játszhat a hazai pályáján meccset a Linfield ellen. Ez a döntés majdnem harminc évig érvényben maradt „a bajok” („The troubles”) idején. Ennek az volt az oka, hogy a Linfield a Solutide Groundon játszott kupadöntőt. Ez a Cliftonville hazai pályája, és bár az ellenfél nem a hazai csapat, hanem a Ballymena United volt, a környékbeli katolikusok utcára vonultak, és összecsaptak a Linfield protestáns szurkolóival. Ráadásul a csapat stadionjának környékén több olyan szomszédság is akadt, ahova kormányzati nyomásra költöztettek át katolikusokat Belfast más részeiből, növelve ezzel a szegregációt.

Az 1970-es évek végén a Cliftonville egyik ultracsoportja, a Vörös Sereg rendszeresen csapott össze unionista szurkolói csoportokkal. 1979-ben a Cliftonville és a Linfield a kupadöntőben találkozott, és már a meccs kezdete előtt tömegverekedés tört ki a lelátón. Végül a mérkőzést elkezdték, és a Cliftonville hetven év szünet után lett újra kupagyőztes.

Amikor az év során korábban a csapat egy másik riválisával, a Crusadersszel (Kereszteslovagok) játszott idegenben, a stadion környékére ezer rendőrt vezényeltek ki, ami háromszorosa volt a pár nappal korábban Glasgow-ban tartott, a Rangers–Celtic találkozót felügyelő rendőri erők létszámának.

1996 októberében a Portadown és a Cliftonville mérkőzése előtt a katolikus csapat szurkolóit szállító buszokat kőzápor fogadta, és nagy – „Nincs helye köztársaságpárti csőcseléknek Közép-Ultserben” – feliratok. Az Ulster Önkéntes Erők (UVF) paramilitáris csoport megakadályozta a vendégszurkolók bejutását a stadionba. Amikor a félidőben a Cliftonville játékosai megtudták, miért nincsenek a szurkolóik a lelátón, nem álltak ki a folytatásra.

1996-ban más csapatok vezetői felvetették, hogy a Cliftonville elhagyhatná a bajnokságot, amire Stephen McKillop, az együttes edzői stábjának tagja úgy reagált, hogy ők Írország legrégebbi klubja, előbb játszottak itt, mint a többiek, biztos, hogy nem ők lesznek, akik távoznak. McKillop némileg profánabb módon fogalmazta meg mondanivalóját, de szavainak pontos idézésétől most eltekintünk...

A nagypénteki megállapodás 1998 áprilisában sokat javított a helyzeten. Ugyanezen év november 21-én a futballpályán is eljött a békülés pillanata: engedélyezték, hogy a Linfield 29 év után újra a Cliftonville stadionjában játsszon, ráadásul a házigazda ellen. A hatóságok ezerötszáz nézőt engedélyeztek, ezek közül 500-an lehettek a Linfield szurkolói. Az 500 helyett végül 325-en vállalták, hogy megjelennek, erős rendőri jelenléttel kísérték őket végig Belfast utcáin, és amikor megérkeztek a Solitude Ground stadionhoz, a Cliftonville szurkolói óriási molinóval fogadták, amelyen az szerepelt szó szerinti fordításban: Százezer üdvözlet, Linfield.

A sok nézeteltérés ellenére voltak kísérletek a két ír válogatott újraegyesítésére. Ehhez talán az 1970-es években, a Bajok csúcspontján jártak a legközelebb, amikor olyan futballisták kampányoltak a közös ír válogatottért, mint az északír George Best. Ő és társai azzal érveltek, hogy a katolikusok és protestánsok együttes játéka segíthetne a közösségek összefogásában, és begyógyíthatná a konfliktusok okozta sebeket.

1973 ás 1980 között a két szövetség számos tárgyalási napon találkozott, de megállapodás sosem született. Végül nem sikerült leküzdeni a megosztottságot. Az is világossá vált, hogy Észak-Írországban a futballszurkolók többsége ellene volt egy ilyen lépésnek. Harry Cavan, az északír szövetség elnöke akkor úgy fogalmazott: akik az ír futball egységét könnyen elérhető célnak tartják, „nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy zaklatott időket élünk”.

Az újraegyesítés kudarca után a két válogatott közti rivalizálás csak tovább erősödött. 1993-ban úgy alakult, hogy a Linfield hazai pályáján, a belfasti Windsor Parkban találkozott egymással egy világbajnoki selejtezőn a két csapat. Írországnak szüksége volt a győzelemre a világbajnokságra való kijutáshoz, vagy egy döntetlen esetén arra, hogy a Dánia–Spanyolország párharc ne végződjön döntetlennel. Északír győzelem esetén Írország nem jutott volna ki a világbajnokságra. Észak-Írország már nem volt versenyben, de a szomszédok kiütésének lehetősége motiválta a csapatot és a szurkolókat.

Ezt a tüzet az is táplálta, hogy a selejtezősorozat korábbi ír–északír meccsén Dublinban a hazai szurkolók azt skandálták: „csak egy csapat van Írországban”.

A mérkőzést megelőző hetekben a fegyverszüneti tárgyalásokat a félkatonai alakulatok által elkövetett támadások hátráltatták. Az IRA megpróbálta meggyilkolni az Ulsteri Védelmi Szövetség (UDA) vezetőit, ami kilenc protestáns civil, köztük két gyerek halálához vezetett a hírhedt Shankill Road-i robbantásban. Megtorlásul az UDA egy zsúfolt londonderry-i kocsmában 8 katolikus civilt lőtt le, és hat további katolikus vesztette életet hasonló támadásokban azon a héten Észak-Írországban.

A rendőrség a meccs estéjén óriás erőkkel vonult fel, az ír válogatottat saját biztonsága érdekében gyakorlatilag őrizetben tartották a szállodában a mérkőzésig.

A hangulat a meccsen is hihetetlenül feszült és ellenséges volt, egy ponton az északír menedzser, Billy Bingham is énekelte a közönséggel a katolikusokat gúnyoló énekeket. Jack Charlton, az írek akkori szövetségi kapitánya úgy fogalmazott, hogy „soha nem látott még ellenségesebb légkört”.

A pályán zajló események olajat tettek a tűzre. Úgy tűnt, Jimmy Quinn 73. percben szerzett gólja elsüllyesztette az Ír Köztársaság reményeit, és őrületbe hozta a Windsor Park lelátóit. Alig öt perccel később azonban Alan McLoughlin bejött a kispadról, és egyenlített. Az eredmény 1–1 lett, ezzel biztosította Írország helyét a világbajnokságon.

Az 1998-as nagypénteki megállapodás, és a paramilitáris szervezetek fegyverszünetei sokat javítottak a helyzeten. Egyre ritkábbak lettek az erőszakos összecsapások és a protestáns–katolikus ellentét is kicsit háttéba szorult a futballban, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen eltűnt. Írország és Észak-Írország válogatottja rendezett már közös adománygyűjtő mérkőzést, mindkét csapat jól szerepel nemzetközi porondon is az utóbbi időben.

Ugyanakkor a problémák továbbra sem szívódtak fel: Belfastban és Londonderryben továbbra is egymástól falakkal elszeparált városrészekben élnek a katolikusok és a protestánsok, és a Brexit megnehezíti a nagypénteki megállapodás pontjainak betartását és a béke fenntartását.