Történetek a futball és a vallás kapcsolatáról – II.: Az ír katolikusok és egy skót rangadó

Ha a futballban tapasztalható vallási alapú ellentét kerül szóba, a legtöbben rögtön a Celtic és a Rangers versengésére gondolnak. Glasgow-ban, Skóciában a két csapat több mint egy évszázadra visszamenő rivalizálásában jelentős szerepet játszott a protestáns–katolikus ellentét. Mint a sorozat első részében említettük: Anglia esetében is, Skóciában is a katolikus sokszor egyben írt is jelentett. Ebben az esetben kicsit talán tovább tart majd elérnünk a futballal foglalkozó részhez a cikkben, mert szükséges az ellentéthez vezető okokat is röviden bemutatni.

Az ír területekről Skóciába történő bevándorlás régóta létezett, állandó volt például az aratások idejétől függően oda-vissza áramló munkaerő Írország és Nyugat-Skócia között. Aztán az ipari forradalom beindulása idején Skócia hamarabb az iparosodás útjára lépett, így a gyárak is sokkal gyorsabban szaporodtak, mint Ír-szigeten, amely ekkoriban sokkal inkább még főleg agráriumra építő vidék volt. Ekkoriban kezdett nagyobb méreteket ölteni a – nemcsak szezonális, hanem – végleges áttelepülés.

Az 1841-es első skót népszámlálás a 2,6 milliós népességű Skóciában 125 ezer olyan lakost talált, akik Írországban születtek. Ez a lakosság 4,8 százaléka. Aztán 1845 és 1852 között az Írországban tomboló nagy éhínség újabb tömegeket késztetett távozásra. Az 1851-es népszámlálás idejére az ír születésű népesség aránya Skóciában elérte a 7,2 százalékot. Ez az adat azonban csalóka önmagában, hisz míg a keleti partvidéken alig találni íreket, Glasgow-ban a lakosság 18,2 százaléka ír bevándorló volt ekkoriban.

Míg a protestáns írek könnyebben beilleszkedtek, az érkezők nagyobb részét kitevő katolikusoknak ez nem igazán sikerült. A skót társadalom nem mutatkozott befogadónak velük szemben. A skóciai katolikus írek megalapították saját iskoláikat, szervezeteiket, intézményeiket. Ez azonban csak tovább növelte a szegregációt és az ellentéteket. Többször alakultak ki tettlegességig fajuló konfliktusok a katolikus ír bevándorlók és a protestáns skótok között.

„Dumfriesshire-ben és Galloway-ben rengeteg ír van, aki kész kivenni a kenyeret a mi szegényeink szájából. Egy ír, aki kunyhóban lakik, krumplit eszik, és nem ruházza vagy oktatja a gyerekeit, mindig kevesebbért tud dolgozni, mint egy skót. Túl sokan alkalmazzák a legolcsóbb munkaerőt, nem törődve a következményekkel” – írta a a Glasgow-tól 120 kilométerre délre található Dumfries város lapja, a Dumfries Courier, 1845-ben.

A 20. századra enyhült a bevándorlók és az őshonos lakosok közti ellenségeskedés, de helyette volt más ok az összekülönbözésre: a vallás, és elsősorban a politika. Utóbbi területen az írkérdésben ütköztek össze a katolikus írek és az unionista protestánsok.

II. Henrik angol király 1171-es hadjáratában elfoglalta Írországot IV. Adorján pápa 1155-ös bullájára hivatkozva, amely felruházta az angolt királyt a feladattal, hogy regulázza meg a Rómától szinte teljesen független ír katolikus egyházat. Ekkor a király még csak az Írország lordja címet adta fiának, a későbbi Földnélküli János királynak. Az anglikán egyházat megalapító VIII. Henrik lesz az, aki elfogadtatja az ír parlamenttel királyi címét az „Írország lordja” helyett. A következő századokban a folyamatos elnyomás és a függetlenségért folytatott harc jellemzi az ír–brit kapcsolatokat. Hol politikai eszközökkel, hol fegyveresen.

1800-ban a brit parlament az Egyesülési törvénnyel létrehozta Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát. Ezzel azonban nem rendeződik a helyzet, Írországban a katolikusok a 19. században még mindig hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el. 1838-ig a katolikus parasztok az anglikán egyháznak külön adót fizettek. A sorozatos felkelések és – az amerikai polgárháborúban edződött kivándorolt ír katonákat is soraiban tudó – Feniánus Testvériség megalakulása kellő figyelmeztetések voltak a brit kormánynak. 1869-ben megszüntették az anglikán egyház államegyház jellegét Írországban, és 1870-ben az első, majd 1881-ben a második ír földtörvény látszott rendezni az ír parasztság helyzetét, de ezek nem bizonyultak hatásosnak. A 19. század végén az írek hiába kísérelték meg az önrendelkezés kiharcolását politikai eszközökkel, az a brit politikában rendre elbukott. Végül ezt politikai alkuk eredményeként 1914-ben sikerült elfogadtatni a brit parlamentben. A törvény támogatottságának hírére az ulsteri protestánsok megszervezték 1913-ban az Ulsteri Önkéntesek félkatonai alakulatait. A katolikusok válaszul az Ír Önkéntesek szervezetét hozták létre. Az első világháború miatt a törvény végrehajtását felfüggesztették, hogy elkerüljék a polgárháborút.

A világháború alatt ír függetlenségiek egy fanatikus csoportja kapcsolatot keresett Berlinnel, és kirobbantott egy rosszul előkészített felkelést Dublinban. A britek négy nap alatt leverték a felkelést, és kivégezték a vezetőket. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az ír közvélemény egyre inkább a függetlenséget óhajtó Sinn Féin (Mi magunk) párt mellé állt. Közben 1919-ben az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) is megalakult, és gerillaharcba kezdett a britek ellen. A brit kormány és az ír függetlenségiek végül abban egyeztek meg, hogy a 26 déli katolikus megye Ír Szabadállam néven domíniumi státuszt kap, míg hat protestáns többségű északi az Egyesült Királyság része marad. Ez persze egyik felet sem tette maradéktalanul boldoggá. 1937-ben Írország elnyerte a teljes függetlenséget az új alkotmány elfogadásával. A második világháborúban az ország semleges maradt, de az IRA fegyverkereskedelmet folytatott a németekkel.

A 20. század második felében Észak-Írországban kiújult a függetlenségiek (főleg katolikusok) és az unionisták (főleg protestánsok) harca. Ennek részletes bemutatására a cikkben nem fogunk kitérni (ez külön cikket, vagy inkább könyvet igényelne), de a „Bajok” (The Troubles) a ’60-as évek végétől az 1998-as nagypénteki egyezményig több mint 3500 halálos áldozatot követeltek. Az írkérdés ma sem tekinthető teljesen lezártnak, újabb problémák vetődtek fel az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépésével, mivel így a nagypénteki egyezmény több pontjának betartása nagyon nehézzé vált.

A glasgow-i írek külön iskolákba jártak, saját templomaik, szakszervezeteik, kocsmáik voltak, természetesen a sportban sem igazán tudtak beilleszkedni, és a többségi skótok által már korábban megalapított csapatokba belépni.

1887. november 6-án Caltonban, Glasgow egyik negyedében, a katolikus Szent Mária Templom gyülekezeti termében megalapították a Celtic Football Clubot. Alapítóként a csapat Walfrid testvért tartja számon, aki Írországban született katolikus tanító volt, a Marista Iskolatestvérek rend tagja. Az egyesületnek a kelet-glasgow-i szegények helyzetének javítása volt a célja, adományok gyűjtésével, a közösség erősítésével és a gyerekek lefoglalásával. 1893-ban egyébként Walfrid testvért rendje Kelet-Londonba küldte, s ott szintén szervezett futballalkalmakat a szegény gyerekeknek.

A Celtic csapata első mérkőzését a Rangers ellen játszotta 1888-ban, és barátságos meccsen 5–2-re nyert, igaz, ekkor játékosai nagy részét még a Hibernian FC-től kölcsönözte.

A Rangers ekkor már jó ideje létezett, de fel sem merült a csapatban a vallás mint identitásképző erő. A klubot egy parkban alapította a Moses és Peter McNeil testvérpár, valamint Peter Campbell és William McBeath, 1872 márciusában. A Celtic alapítása után a Rangers meccseire egyre több olyan szurkoló látogatott ki, aki protestáns identitását kívánta megélni és hangsúlyozni.

A két csapat közti rivalizálás kialakulásában mérföldkőnek tekinthető az 1909-es Skót Kupa döntője, amelyet neveznek „eredeti” Hampden-zavargásnak is. A kupadöntő első meccsén 2–2-es döntetlen született. A megismételt meccsen a csapatok megint nem bírtak egymással, és az 1–1-es végeredmény után a pályán maradtak, mert azt hitték, hosszabbítás következik, de az akkori skót kupaszabályok csak a harmadik eldöntetlen meccs végén tették lehetővé a hosszabbítást.

A szurkolók között elterjedt: a szövetség és a csapatok befolyásolták az eredményeket, hogy több jegybevételhez jussanak, és betörtek a pályára. A kirendelt rendőrök ugyan meg tudták akadályozni, hogy a szurkolók az öltözőkbe menekült játékosokon vegyenek elégtételt, de a stadion berendezését szétverték, és gyújtogattak. Késekkel és üvegekkel támadtak a rendőrökre. A tömeg még a sérülteket ellátó mentősökre is rárontott. A stadionból kitörve a szurkolók két órán át törtek-zúztak Glasgowban, mire a rendfenntartók helyreállították a békét. Összesen körülbelül százan sérültek meg az események folyamán. Mindkét klubot megbírságolták, a Celtic és a Rangers pedig elállt a harmadik meccs lejátszásától, így az 1909-es kupát sosem adták át.

Az 1920-as években az észak-írországi protestáns Orániai Rend egyre népszerűbb lett Glasgow-ban, és talán nem véletlen, hogy ezzel párhuzamosan a Rangers is bevezette: nem igazol katolikus játékost. Ezt persze sehol sem foglalták írásba, de sem a stábba, sem a keretbe nem kerülhetett be katolikus. Az igazoláspolitika inkább volt katolikusellenes, mint protestánspárti, mutatja ezt például az egyiptomi válogatott, Mohamed Latif leigazolása 1934-ben.

A csapat persze nem ismerte el, hogy nem igazolnak katolikusokat. Egészen 1965-ig kellett ilyen vallomásra várni, amikor egy játékos, Ralph Brand a Rangersből a Manchester Citybe igazolt, és a sajtónak azt mondta: alapelv, hogy a Rangers csak protestánsokat igazol le. Talán furcsának hangzik, de a csapat vezetői nagyon komolyan vették ezt az elvet: 1980-ban Graham Fyfe azt nyilatkozta, azért kell elhagynia a csapatot, mert feleségül vett egy katolikus nőt. A Celticnél sosem volt ilyen hivatalos politika, de természetesen sokáig ott is jelentős többségben voltak a katolikusok. Jock Stein, a Celtic első protestáns edzője, aki 1951 és 1957 között vezette a csapatot, azt mondta egyszer, ha választania kell, hogy katolikus vagy protestáns játékost igazoljon le a Celticbe, a protestánst választaná, mert tudja, hogy a katolikust a Rangers sosem igazolná le.

A két csapat rangadójának neve Old Firm, ami szó szerinti fordításban öreg céget jelent, de a firm melléknévként ’kemény, szilárd’ jelentést is hordoz. A név valószínű eredete: a két csapat legelső mérkőzésén olyan barátságos hangulat uralkodott, hogy a sajtóban azt írták, olyan volt, mintha régi barátok (old firm friends – régi „szilárd” barátok) játszanának.

A két csapat összecsapása szinte sosem volt tét nélküli, a Celtic és a Rangers dominálta a skót futballt. A Rangers 55, a Celtic 51 bajnoki címmel rendelkezik. Az összes többi skót csapat összesen 23 bajnoki trófeát szerzett, és utoljára az 1984–85-ös szezonban fordult elő, hogy a tabella élén nem a Celtic vagy a Rangers végzett a skót első osztályban.

Több mint négyszáz alkalommal találkozott egymással a két csapat. A mérkőzések hangulatát sokszor jellemezték már „gyűlölettel telinek” és „erőszakosnak”, de mások mellett Henrik Larsson a Celtic, és Brian Laudrup a Rangers volt játékosai úgy nyilatkoztak, ez a legjobb rangadó, amin valaha játszottak. A Rangers és a Celtic rajongóinak nagy része nem vesz részt a szektás megnyilvánulásokban és az erőszakos akciókban, de az Old Firm történetéhez sok incidens kapcsolódik. Jelentések szerint a rangadó napján átlagosan kilencszer annyi ember érkezik a kórházak sürgősségi osztályaira Glasgowban, mint más napokon.

Az 1980-as kupadöntőn a két csapat ismét a Hampden Park Stadionban találkozott egymással. A mérkőzést a Celtic nyerte 1–0-ra. A lefújás után azonban előbb a Rangers, majd a Celtic szurkolói a pályára özönlöttek, és csata alakult a gyepen a két szurkolói csoport és a rendőrök között. Az eset után betiltották az alkoholos italok forgalmazását Skóciában a futballmérkőzéseken.

Paul Gascoigne a Rangers játékosaként többször is hergelte a Celtic szurkolóit bemelegítés vagy gólöröm közben azzal, hogy fuvolázást imitált. Ez az unionisták egyik ismert dalára utal, amelyben Orániai Vilmos győzelmét ünneplik az 1689–91-es ír háborúban. A futballistát megbírságolták, de később arról számolt be, hogy életveszélyes fenyegetéseket kapott az IRA terrorszervezettől.

2005 és 2010 között Artur Boruc lengyel válogatott kapus védte a Celtic hálóját, s többször is látványosan a Rangers szurkolói előtt áldotta meg magát, vetett keresztet, mutogatta a meze alatt viselt, II. János Pál pápát ábrázoló pólót. Ezek miatt is nevezték a Celtic-drukkerek Holy Goalie-nak (a szójátékot a magyar Szent Kapus fordítás sajnos nem adja vissza). Ám Boruc néha profánabb jelzéseket is mutatott a Rangers szurkolói felé.

Graeme Souness edző 1986-os kinevezésekor kijelentette, hogy nem a felekezet, hanem csakis a játéktudás alapján igazolnak majd labdarúgót. A ’80-as években korábban is szerepeltek katolikusnak keresztelt játékosok a Rangersben, de nem voltak hitüket nyíltan gyakorlók, mindenki csendben úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Souness leigazolta a Rangers első fekete bőrű játékosát, Mark Walterst, és az első zsidó vallásút, Avi Cohent. De az igazán nagy áttörés még váratott magára.

Mo Johnston a Celtic játékosa volt, de 1987-ben a franciaországi Nantes csapatához igazolt, azonban két év után úgy döntött: haza kíván térni Skóciába. Tárgyalt volt klubjával, és ígéretet tett, hogy visszatér hozzájuk, de nem írt alá szerződést. A Celtic bejelentette, hogy 1,2 millió fontért leigazolják Johnstont. Ő a csapat mezével pózolva kijelentette, hogy a Celticen kívül nincs olyan brit klub, amelyben képes lenne pályára lépni. A Rangers hamarosan bejelentette Johnston leigazolását. A játékos az első világháború óta az első vallását gyakorló, nyíltan katolikus tagja lett a csapatnak.

A Rangers stadionja előtt kisebb tüntetéseket tartottak a szurkolók, néhányan a bérletüket is visszaváltották, és az egyik glasgow-i kocsmában egész évben olyan tabella és góllövőlista volt kirakva a falra, amin nem szerepeltek Johnston góljai. A Rangers szertárosa nem volt hajlandó előkészíteni Johnston felszerelését, és a többi játékossal ellentétben csokit sem kapott tőle a meccs előtt. De a meccsek nézőszáma nem csökkent, és novemberben Johnston utolsó percben lőtt góljával verték meg a Celticet. A városi rivális körében sokan egyszerűen csak Júdásnak nevezték a csatárt. A ’90-es évek során még több játékos panaszkodott arra, hogy a Rangersnél katolikus hite miatt inzultusok érték, az új évszázad azonban sok változást hozott.

A 21. századra már teljesen kikopott ez a szigorú ragaszkodás a katolikus és protestáns játékosokhoz, pontosabban ahhoz, hogy nem alkalmazzák a másik felekezet tagjait: 2008 áprilisában például a két csapat találkozóján a Celtic nyert 2–1-re. A Rangers egyetlen gólját Nacho Novo, a spanyol katolikus családba született csatár lőtte, míg a Celtic góljait Nakamura Sunszuke, egy japán buddhista és Jan Vennegoor of Hesselink szerezték. Utóbbi úriember Kelet-Hollandiában született, így bár nem találtam egyértelmű utalást a felekezeti hovatartozására, elenyésző eséllyel lehetne csak katolikus.

A Rangers és a Celtic együtt alapították meg az Old Firm Szövetséget, ami a glasgow-i gyerekek és fiatalok képzését támogatja olyan témákban, mint az egészséges étkezés, sportolás, az antiszociális viselkedés veszélyei, valamint a rasszizmus és szektarianizmus helytelensége. A két klub más közös programokat is indított.

2012-ben a Rangers ellen csődeljárás indult, és a szövetség a negyedosztályba száműzte a csapatot. De az együttes 2016 őszére visszaküzdötte magát a skót első osztályba, és megtörve a nélküle egyeduralkodó Celtic uralmát, a 2020–21-es idényben ismét bajnoki címet ünnepelhetett. Így újra egyenrangú felek rangadója lett az Old Firm, most már talán kevesebb ellenségeskedéssel.