Tizenegy hosszú év. A Muzslai-Bízik házaspár ennyi ideje vár a gyermekáldásra. A keresztyén közegben felnőtt Hannát sosem érdekelte igazán, hogy mi lesz a karrierje, hogy hol él majd. Mindig is arra vágyott leginkább, hogy legyen egy szerető férje és sok gyermekük. A Várva várlak című könyv bemutatja egy nő személyes traumáját, segít a sorstársaknak, és szól a nem érintett környezetnek is. Istenhitről, emberi kapcsolatokról és a gyászról is beszélgettünk a szerző Muzslai-Bízik Hannával.
„Felfoghatatlan csalódás volt ez számomra, kiábrándultam imádott Istenemből” – így fogalmaz a könyv vége felé. A nehezített gyermekvállalás negyedik évében volt egy hitválsága: most hogy van Istennel, milyen a kapcsolata vele?
Újraépült a kapcsolatunk. Évekig úgy tűnt, hogy egyedül mentem át ezen a krízisen, de utólag már látom, hogy nem voltam egyedül. Eszembe jut Túrmezei Erzsébet Lábnyomok című verse, amely szerint visszanézve nem a saját lábnyomunkat látjuk a homokban, hanem Jézusét, aki hordozott minket az úton. Én ezt sokáig nem így éltem meg, és valóban komoly krízisen ment át a hitem. Most egy nagyon erős bizalmat érzek Isten felé, és tudom, hogy ő jó. A meghitt kapcsolatunk visszatért, de már nem olyan gyermeki felfogással, amely szerint Isten automataként működik. Ma már tudom, hogy – még ha a legnagyobb vágyam nem is teljesül – ő jót tervez az életemmel.
Azt is megfogalmazza, hogy talán könnyebb lett volna nem hinni benne, mint utálatot érezni iránta, hibáztatni őt.
Valóban sokszor úgy éreztem, hogy könnyebb lenne a hívő én részemnek búcsút inteni, és úgy folytatni az életemet, mintha Isten nem is létezne. Ez nem ment, ami valószínűleg a neveltetésemből is adódott: evangélikus lelkészcsaládból származom. Kiskoromtól kezdve számtalanszor hallottam, hogy a gyermek az Úr ajándéka, életet egyedül ő tud teremteni. Óriási törést okozott bennem, hogy lelkesen tevékenykedem a templomban, ott ülök minden istentiszteleten, bizonyságot teszek a létezéséről, mégsem kapom meg azt, ami hitem szerint épp Istentől származik. Nagyon nehéz volt ezzel szembesülnöm.
Túlzás azt állítani, hogy végül a közeledés egy megtérés volt, hogy talán szilárdabb vagy erősebb a hite, mint volt?
Nem túlzás. Szerintem egy ember életében nemcsak egy megtérésélmény lehet, hanem napról napra formálódik, alakul az Istennel való kapcsolatunk. Az sem meglepő, hogy egy hosszan tartó trauma vagy egy nehéz élethelyzet kibillenti az egyensúlyából az embert. Szerintem minden Istenhez való közeledésünk egy új csatornát nyit meg bennünk. Az én hitem például már egészen más, mint amikor tizennyolc évesen a férjem egy mondata hozta az első megtérésélményemet. Akkor még csak a vőlegényem volt, és ez a mondat annyira szíven ütött, hogy tulajdonképpen onnantól tartom számon, hogy a hitem élővé vált.
Mi volt ez a mondat?
Az volt, hogyha egyedül én élnék a földön, Jézus akkor is vállalta volna a kereszthalált, hogy szabad élettel ajándékozzon meg. Ennyire szeret minket, ennyire értékesek vagyunk neki mindnyájan, egyen egyenként.
Hitének megújulása a meddőségben nem egy pillanat műve volt, hanem kemény munka eredménye. Ez a munka pedig azzal kezdődött, hogy kapott a férjétől egy könyvet, amelyet ki kellett nyitnia.
Elsősorban nem is a könyvet kellett kinyitnom, hanem a szívemet, hogy újra nyitott tudjak lenni Isten felé. Azt a haragot, negatív indulatot, amit Istenre vetítettem, egy kicsit háttérbe szorítva bíznom kellett abban, hogy találhatok ebben a drámában még valami jót, hogy származhat ebből még valami építő. Volt ebben egy aktivitás és igen sok munka. Akkor olvastam végig először elejétől a végéig a Bibliát. Minden egyes szón átrágtam magam. Azt éltem meg, mintha maga a trauma sárral dobálta volna meg Istent, aki így egy ijesztő sárfigurává változott, ezért csak szabadulni akartam tőle. Az Ige azonban rést ütött a keserűségemen, amelyen át elkezdett áramolni a Szentlélek és Isten gyógyító ereje.
A gyermekre való várva várakozás nem egy passzív folyamat. A Muzslai-Bízik házaspár 2013 óta rengeteg orvosi vizsgálaton esett át. A nehezítettségben hormonpótlások, műtétek, lombikprogramok, stimulációk, embrióbeültetések következtek – egyelőre sikertelenül. A fizikai kezelések mellett a lelki terheket szakemberek segítségével, illetve közösségekben, lelkigyakorlatokon és sorstársakkal való találkozásokon igyekeznek oldani.
Az istenkapcsolatán kívül az emberi kapcsolatairól, a belső érzéseiről is ír. Egy önismereti utazás, vagy annál több, egy felfedezés.
Igen. A felfedezés egy fontos szó a könyvemben, nem véletlenül hangzik így az egyik utolsó mondat: „Kérlek, hidd el, hogy minden »Bejáratra« válaszul képes vagy ezernyi, fényárban úszó, felszabadító »Kijáratot« felfedezni.” A könyv erre a szerkezetre épül: a „Bejárat” a lehúzó, megnyomorító érzés, megélés, a „Kijárat” pedig a megoldáshoz, feloldáshoz vezető út. Szerettem volna kifejezni azt, hogy mi ez a rejtett gyász, amit meddőségnek hívunk, és amiben nők, illetve férfiak milliói vannak benne. Nem nagyon beszélünk róla, mert nem is nagyon tudjuk megfogalmazni, min megyünk keresztül, amikor vágyott, remélt, pici magzatokat gyászolunk. Az elején még magamnak se tudtam megfogalmazni. De azáltal, hogy leírtam a szavakat, és a szavak bekezdésekbe, fejezetekbe rendeződtek, felfedeztem, hogy vannak megküzdési stratégiáim, és tudatosan tehetek azért, hogy hatékonyabban dolgozzam fel a krízist.
Lehetnek a meddőségnek pozitív hozadékai?
Igen. Én például rengeteg embert ismertem meg a diagnózisom révén, akikért nagyon hálás vagyok, és akikkel amúgy talán soha nem találkoztam volna. A házasságunkban is felismerem az áldást: megharcoltunk, és még mindig vannak harcaink, de együtt maradtunk, és tudunk tovább küzdeni. És van egy ajándéka saját magamra nézve is: ráeszméltem, hogy sokkal erősebb vagyok, mint azt valaha gondoltam.
A sorstársaknak akár útmutató is lehet az írás. A fejezetek végén kérdések vannak. Megválaszolva ezeket maga az olvasó is önismereti utazáson vehet részt.
Ha az olvasó szeretné, akkor igen, de nem feltétlenül kell, hogy az legyen. Én éveken keresztül nem akartam ebbe lelki munkát fektetni, mert ahhoz el kell ismerni a problémát, ami a gyász újbóli feltöréséhez vezet. Ha tehát valaki nem szeretne a kérdésekre válaszolni, teljesen rendben van. El kell jutni arra a pontra, hogy akarj ezzel foglalkozni. Minden fejezet egy életaspektus, amit érint a meddőség, de a kérdések puszta elolvasása is gyógyító erővel bírhat. És fontos hangsúlyozni, hogy másnak nem feltétlenül az hozhatja a megoldást, ami nekem, de elgondolkodtató és reményteli lehet az én történetem.
Ne stresszelj! Majd jön, ha jönni akar! – hangoznak a jótanácsok a környezettől. Bátorság kellett ahhoz, hogy hozzájuk is szóljon a könyvben?
Az egész könyvhöz bátorság kellett. Ez egy nagyon intim és tabutéma, ezért úgy kezdtem el megírni, hogy nem volt benne személyes történet. Aztán egyszer egy keresztyén kerekasztal-beszélgetést hallgattam, amelyben arról volt szó, hogy mekkora ereje van a személyes történeteknek. Ez megihletett, és innentől kezdve minden témakörhöz jöttek a személyes sztorik. A könyv megjelenése óta volt, aki bocsánatot kért azokért a jótanácsokért, amelyeket évekkel ezelőtt mondott. Ez nagyon jól esett. Fontos hangsúlyozni, hogy a jótanácsokat nem rossz szándékból mondják az emberek, csak próbálják valahogy oldani azt a feszültséget, amelyet éreznek. A könyv nekik is segít abban, hogy rámutat: nem ez a hatékony megoldás a feszültségoldásra. Az egyik megküzdési stratégiám az lett, hogy „használati utasításokat” kezdtem írni magamról a hozzám legközelebb állóknak, hogy tudják, mi van velem. Sokszor ugyanis az a baj, hogy nem beszélünk a fájdalomról, így a környezetünk nem tudja, miben vagyunk. Az, hogy a könyv segítségével a környezet megismeri a meddőséggel küzdők érzéseit, nagyban megkönnyíti a közeledést, az őszinte beszélgetéseket.
Több mint tíz éve várnak a férjével gyermekre. Hogy bírja ki ezt egy házasság?
Nem tudom, mert én csak a saját házasságomról tudok beszélni, és arról is nagyon nehezen. Sok mélypontunk volt és van a mai napig, amelyekből nem láttunk kiutat. Számunkra egyértelmű, hogy ha nem Istennel együtt lennénk ebben a kötelékben, akkor már elszakadtunk volna. Az orvosi vizsgálatok is szétszakítottak minket – fizikailag is –, és teljesen eltérően éltük, éljük meg a gyászunkat.
Ráadásul, ahogy olvastam, a férje ki is békült a gyermektelenséggel.
Igen, ő ezzel megbékélt. Jó néhány éve benne voltunk már a nehezített gyermekáldásban, amikor Skóciába ment XCC túrára (Extreme Character Challenge), ahol a hegycsúcson hagyta a gyermek utáni vágyát: ki tudta mondani azt, hogy ha semmilyen formában nem lesz gyermekünk, sem vér szerint, sem örökbefogadással, ő akkor is boldog és teljes életet tud élni velem. Ez egyrészt jól esett, mert kifejezte, hogy én elég vagyok neki. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy egyedül maradtam ezzel a küzdelemmel. Sok konfliktusunk és fájdalmunk van a veszteség és a gyermek hiánya miatt, de nagyon szeretjük egymást, és kölcsönösen számíthatunk egymásra.
A könyv borítóján üres képkereteket látunk. A várva várás nem szűnt meg a könyv megírásával. Honnan van ereje még mindig várva várni?
Nem mindig van erőm, de töretlenül várva várok. Szerintem amíg van bennem élet, addig várva várakozom. Él bennem a remény, hogy egy napon az az űr, amit most a gyermekeim hiánya okoz bennem, be lesz töltve. Ez a bizalom erőt ad. És van még egy beültethető embriónk: az ő megérkezésében nagyon reménykedem. Akárhogy is alakul a jövőm a gyermek szempontjából, szeretnék olyan értelmes és építő célokat kitűzni magam elé, amelyek továbbvisznek, amikért érdemes felkelni, amelyek által mégiscsak termékeny lehet az életem, még ha nem is azon a területen és nem is úgy, ahogy eredetileg elképzeltem. Biztonságban érzem magam Isten tenyerén, és tudom, hogy jó terve van az életemmel kapcsolatban. Ilyen beteljesült terv például a könyv is, amely másoknak is segíthet.