Szépség Istenben, szépség mellettem

„A bűnösök megszépülnek, amikor meglátják Isten szépségét Jézus Krisztusban” – ez Edwards gondolata egy mondatban a keresztyén életről. A XVIII. századi teológust olvasva megerősödhet bennünk az a meggyőződés, hogy mindazok a dolgok, amelyek kötelékéből az embert Krisztus keresztje megszabadítja, és ami a világ szerint a valódi öröm forrása, amit ezért sokan olyan nehezen tudnak otthagyni, valóban „kár és szemét”. Amikor egy bűnös Isten kegyelmét és nagyságát megérti, felfedezi ezekben az isteni és felsőbbrendű dicsőséget, valami olyan kiválóságot, amely magasabb rendű, magasztosabb természetű, mint bármi más. Olyan dicsőség, amely megkülönbözteti mindentől, ami földi és emberi – tartotta Edwards.

Az újjászületés és megtérés Edwardsnak is központi üzenete volt. Szerinte Isten szuverén munkája – amely által Isten országának a részesévé válhatunk – a kezdőpontja annak, hogy az ember szeme igazán felnyílhasson a valódi szépségre. A vágyaink szoros kapcsolatban vannak azzal, hogy mit tartunk szépnek. Éppen ezért jelentős a Szentlélek munkája, amely belülről kezdi átformálni lelkünket, kezdve azzal, hogy megváltoztatja a legmélyebb vágyainkat. A Lélek tesz arra késszé, hogy lássuk az isteni szépséget. Edwards tanítása szerint a vallásos tapasztalat lényege, hogy az ember elteljen Isten szépségének szemlélésével, az ő tökéletessége és ellenállhatatlan szeretete által. Ez azonban romlott természete miatt az embernek magától nem sikerülhet. Az ember nem képes folyamatosan és valóságosan látni a szépet, csak ha Isten Krisztus által felfedte azt neki. Így ismerheti meg valaki Istent magát is.

Ahogyan Pál apostol is írja: „Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által, mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke.” (1Kor 2,10–11)

Isten minden létező szépség forrása, akitől minden függ, akié minden létező, és akiből minden tökéletes dolog származik – mondja egyik könyvében Edwards. Erre nyílhat fel az ember szeme az újjászületésekor. Edwards szenvedélyesen meg volt győződve arról, hogy a Biblia kiapadhatatlan gazdagság forrása, amelyből merítve az ember újra és újra megelevenedhet és örömmel telhet meg. A szépség felismerése, értékelése és az öröm között pedig van összefüggés.

Sokakat elgondolkodtatott már az, hogy miért tartunk valamit szépnek. Lehet egyáltalán olyan szépségről beszélni, amely fölötte áll a szubjektív nézőpontnak? Edwards egy képpel próbálja illusztrálni gondolatait a fenti kérdésekről. Azt mondta, hogy a szépség tulajdonképpen arányosság, amely harmóniát jelent akár nagyon különböző dolgok között. Ez a harmónia pedig gyönyörködteti azt, aki felfigyel rá, aki felismeri. Ez nemcsak egy franciakert szép rendezettségében jelenhet meg – mondja Edwards –, hanem akár egy japánkert látszólagos diszharmóniájában, vagy egy dzsesszműben, amelyben az akkordok külön-külön talán disszonánsak, mégis jól illeszkednek egy akkordmenetbe. A harmónia legteljesebben pedig magában Istenben van meg, a Szentháromság személyei közötti szeretetkapcsolatban. Harmónián ő a személyek szerető beleegyezését értette a másik két személy akaratába, amely által létrejött a világ, és amely által végbement az ember megváltása. Gondoljunk bele – javasolja Edwards –, a kozmosz végtelen Istene, a királyok Királya és uraknak Ura engedte, hogy egy istállóban megszülessen, hogy leköpjék, kigúnyolják és keresztre szegezzék két rabló között. Mert szükség volt erre. Hiszen csak Isten képes arra, hogy minden bűnt elhordozzon, ugyanakkor embernek kellett megfizetni az emberek bűnéért. Mindezek nem mehettek volna végbe a nélkül a harmónia nélkül, amely magában Istenben van.

Edwards nem csak abban fedezte fel a szépséget, hogy kicsoda Isten és mit tett az emberrel, a teremtett világban is az Isten szépségének lenyomatát látta. Úgy tekintett az őt körülvevő természetre, mint amely egy pontra, a szépség forrására, Istenre mutat. Sok időt töltött a szabadban, szeretett lovagolni, közben imádságaiban alkotásáért dicsérte a Teremtőt. Ő maga ezt írja arról, hogy megtérése után miként változott meg a szemlélete a világról: „Mindennek a megjelenése megváltozott: úgy tűnt, mintha szinte mindenben az isteni dicsőség nyugodt, édes árnyalata vagy megjelenése lenne. Isten kiválósága, bölcsessége, tisztasága és szeretete látszott megjelenni mindenben; a napban, a holdban és a csillagokban; a felhőkben és a kék égben; a fűben, a virágokban, a fákban; a vízben és az egész természetben; ez nagyon megragadta elmémet. Gyakran ültem, és sokáig néztem a holdat; és így napközben sok időt töltöttem a felhők és az égbolt szemlélésével, hogy szemlélhessem Isten édes dicsőségét ezekben a dolgokban...”

Kiemelve: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul. Nincs szó, és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik, mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig. Sátrat készített a napnak, amely mint vőlegény jön ki szobájából, örül, mint egy hős, hogy futhat pályáján. Elindul az ég egyik szélétől, átível a másik széléig, nincs rejtve melege elől semmi.” (Zsolt 19,2–7)

A természet kifejezi és közvetíti Isten szépségét minden nőnek és férfinak a földön. A természet szépsége valójában Isten Fia kiválóságának kisugárzása vagy árnyéka. Így amikor virágos rétekben és szelíd szellőkben gyönyörködünk, gondolhatjuk, hogy csak Jézus Krisztus édes jóindulatának kisugárzásait látjuk. Amikor az illatos rózsát és liliomot látjuk, az ő szeretetét és tisztaságát látjuk. Így a zöldellő fák, a mezők és a madarak éneke az ő végtelen örömének és jóságának kisugárzása. A fák és szőlőtőkék könnyedsége és természetessége az ő szépségének és szeretetének árnyéka. A kristályos folyók és zubogó patakok az ő kegyelmének és szépségének nyomai. Amikor a nap fényét és ragyogását, az esti felhőnek a nap által megvilágított aranyszegélyét szemléljük, az ő dicsőségének és jóságának, a kék égen pedig szelídségének a jeleit látjuk. Vannak olyan dolgok is, melyekben azonban az ő rettenetes fenségét láthatjuk meg. A napban, az üstökösökben, a mennydörgésben, a lebegő zivatarfelhőkben, a szaggatott sziklákban és a hegyek zordságában – mondja Edwards.

A teológus gondolatai sokakra voltak hatással a későbbi évszázadokban is. Például egy ma élő lelkipásztor, a kálvinista John Piper, a Szenvedélyem Isten (Desiring God) szolgálat alapítója, amely több ezer emberhez juttatta és juttatja el az evangéliumot szerte a világban, Edwards gondolatainak hatására alkotta meg a talán negatív konnotációval bíró „keresztyén hedonizmus” fogalmát. Piper ezen azonban nem a világi élvezetekbe való belefeledkezést értette, hanem éppen azt, amiről Jonathan Edwards is beszélt, hogy keresztyénként magában Krisztusban lehet megtalálni már itt, a földön azt a boldogságot, amelyet semmi más nem tud felülmúlni. Edwards gondolatai a mai napig gyógyítóan hathatnak azokra a keresztyénekre, akik vagy elvesztették, vagy még nem is fedezték fel azt a szépséget a világban, amely annak Teremtőjétől, Teremtőjéből származik. Szükségünk van arra, hogy felfedezzük Isten dicsőségét és szépségét mindabban, amit ő kijelentett nekünk, legyen az a Szentírásban, annak nagy történetében, vagy a minket körülvevő világban.