Szavakon túl

– Norbika küldte a mesét – mondja barátságosan Ádám sokadjára is, kezében telefon. Csak később derül ki, hogy a mesét senki nem küldte, csupán a szeretett embereihez társítja a gesztust. Ádám szokásosan ekkortájt hangos mesenézéssel köti le magát, majd könyveket lapoz, délután pedig zenét hallgat. Ezt a napi rutint zavarjuk meg, amit nem vesz zokon, de a rádiófelvétel érdekében az édesanyja leveszi a televízió hangját. Ádám így most a néma képernyőt nézi továbbra is összekuccadva, telefonnal a kezében.

Ildikó és András két évet vártak arra, hogy végre szülők lehessenek, elkeseredésükben már nem is mertek hinni benne. Ekkortájt, a kilencvenes években az édesanya még az autizmus szót sem ismerte, vagy ahogy ma nevezzük: autizmus spektrumzavar.

– Annyit vettünk csak észre, hogy kétévesen még nem kezdett el beszélni – emlékezik vissza Ildikó. Orvostól orvosig jártak, fejlődési rendellenességnek vélték, még Magyarországon is megfordultak, ám egyértelmű diagnózist nem kaptak. – Ahogy a sorstársaim, akikkel eddig találkoztam, magam is homokba dugtam a fejemet. „Szó se lehet arról, hogy az én gyermekem más!” „Majd kinövi!” Áltattuk magunkat. De telt az idő, és nem javult a helyzet – vallja be az édesanya.

Végül Ádám tanárainak az erőltetésére Ildikó hétévesen vitte el a fogyatékosségokat megítélő orvosi bizottság elé. A diagnózis: enyhe autizmus. Enyhe?! – kérdezünk vissza, mivel az enyhét másmilyennek képzeljük. Ildikónak azonban csak a szemei válaszolnak az értetlenkedésünkre.

Ádám már kisgyermekkorától különös módon vonzódott a szakrális terekhez. Édesapjával akárhányszor egy templom előtt haladtak el biciklin, összekulcsolta a kezét, és meghajolt a gyerekülésben. – Újra és újra elmutogatta, hogy templomba szeretne menni. Értetetlenek voltunk, hiszen a családunkban senki sem volt vallásos – magyarázza az édesanya. Egy vasárnap így sorra vették a templomokat, utoljára a reformátusba ültek be. – Istentisztelet volt, egy idegen hölgy – ma már lelki testvérem – elénk tolta az énekeskönyvét. Ádám hisztizett, raplizott, sírt mellettem, de úgy éreztem, az énekek rólam szólnak – idézi fel az édesanya a történteket. Ildikó ekkortájt az ágyban fekvő édesanyját és nagyanyját gondozta a rendszerváltás hozta amúgy is nehéz anyagi körülmények között. – Meg voltam fáradva. Kisírtam magamat, és annak a békességével mentem haza, hogy Jézus azt mondja, menjünk hozzá, ha megfáradtunk, meg vagyunk terhelve, és ő megnyugvást ad – meséli. A templomlátogatások rendszeressé váltak, az akkor még ateista férje támogatásával.

– Bandi négyéves volt, amikor elváltak a szülei. Édesanyja kicsapongó életet élt, ő pedig utcagyerekké vált. Rengeteget éhezett, cipője nem volt iskolába menni, annyira éhes volt, hogy elment lopni az üzletbe. Úgy érezte, nem létezhet egy olyan isten, aki megengedte, hogy ilyen rossz életkörülményei legyenek gyermekként – osztja meg a feleség férje emlékeit, aki éppen távol van a beszélgetésünk idején. Ildikóval tizennyolc évesen találtak egymásra. – Szép volt, nagyon szép. Most is az. Még megvan a szikra! – pirul el a harminc éve házas asszony.

Azt is elárulja, ha nem ismerte volna meg az Urat, ma már nem lennének együtt. – Éreztem magamon akkoriban, hogy rigolyás kezdek lenni, egy sárkány. Isten segített elfogadni egymást, segített összecsiszolódni. Bandi szűkszavú ember, a cselekedetei beszélnek helyette. Ádám gondozásából is kiveszi a részét, a házimunkában sem hagy magamra, Isten őt is megszólította, ma már szolgál is – mondja lelkesen.

Ildikónak azelőtt Ádámmal nehezére esett kimenni az utcára, rosszul viselte a szánakozó tekinteteket. – Isten nélkül vádoltam Istent, akit nem ismertem. Vádoltam magamat, hogy miattam született így. Miután pedig gyülekezetbe kezdtem járni, vádoltam a szüleimet, mint a tanítványok a vakon született esetében: „Ki vétkezett? Ez vagy a szülei...?” Aztán Isten megértette velem: nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei – jelenti ki.

Meg kellett az Úrnak bocsátania? – érdeklődünk. – Ahogy növekedtem a hitemben, megértettem, hogy Ádám autizmusa Isten szeretetéből van. Nem az a lényeg, hogy ebben az életben minek látszik. Mindent az örök élet szempontjából vizsgálok. Ádám az örök életben az Úr Jézusnál tökéletes lesz. A földön mindannyian tökéletlenek vagyunk. De bennünket az Úr az ő autizmusa révén vonzott közelebb, hogy örök életet adjon. Isten annyira szeret bennünket, hogy megengedte. Így tanított elfogadni a gyermekemet, az ő szemével látni, az ő szeretetével szeretni, és nem teherként tekinteni rá, mint azelőtt. Most már nem foglalkozom a szánakozó tekintetekkel, magam sajnálom azokat, akik nem látnak túl a külsőségeken – mondja az édesanya.

Mindez nem azt jelenti, hogy Ádám sajátos viselkedése, kommunikációs készségének, sőt önmaga ellátásának hiánya ne jelentenének továbbra is terhet. – Elé kell tenni a vizet, az ételt, a mosdóba is utána kell nézni, fürdetjük. A gyülekezetben nehezen bírja végigülni az istentiszteleteket, korábban ötször-hatszor is felállt, olykor ki is mentünk vele. A közösségünk így fogadott el bennünket – meséli Ildikó.

Sokan imádkoztak azért, hogy Ádám beszédkészsége kialakuljon. Végül, nyolcévesen kezdett hangokat adni, amit a család csodaként tart számon. – Kilencéves volt, amikor először hallottam tőle: anya. Az apát sajátosan becézi: apaca. Manapság meg úgy szólít bennünket: Andris bácsi és Ildikó néni – avat be az édesanya Ádám autizmusának tüneteibe.

Ádámmal is megpróbálunk szót váltani, kevés sikerrel, majd amikor a gyülekezetről beszélgetünk, elmosolyodik. – Jó kapcsolatokat ápol az idősebbekkel. A vezető lelkipásztorunkat főpapnak nevezi – nevet fel az édesanya. – Ádám szeret gyülekezetbe járni, oldalról figyeli az embereket, most már énekel is, és az úri imádságot is közösen mondja a közösséggel. Mostanában vagy százszor is meg kell puszilnia az édesapját egy igehirdetés alatt. De nem lehet szóra bírni, csak akkor beszél, ha ő akar, akkor viszont mondja a magáét. Tele van szeretettel és örömmel, ha a piacról jövök haza, úgy köszönt, mintha Budapesten jártam volna, a nyakamba ugrik örömében – adja elő mosolyogva az édesanya. Ádám ekkor szégyenlősen átmegy a másik szobába.

Ildikó a beregszászi református gyülekezet presbitere. Számos szolgálatot végez, évek óta vezet imaórát, ha kell, takarít, vagy az autójával segíti az éppen szükségben lévő testvéreket. Ez most, a háborús helyzetben kifejezetten szükséges felajánlás. – Nincs nagyobb dolog annál, ha Istent szolgája az ember: a keze, lába, szája – vallja.

– Hogy boldog vagyok-e? Nem is az a fontos. Hálás vagyok! A boldogság pillanatnyi érzés. Én elégedett vagyok az életemmel, reményteljes és tartalmas. Időnként megfáradok. De ki nem?! Ha mélyen vagyok – „Hagyjon mindenki békén!” –, akkor valahonnan elém kerül egy Ige, vagy a lelki testvéreimmel beszélgetek, és felemelkedem lelkileg. A lényeg, hogy mindig van kitől erőt kérnem, és van, aki megvidámít – hívja fel a figyelmet Ildikó, aki tizenhét évig ápolta a nagyanyját és tizenhat esztendőn át az édesanyját.

Az agyvérzése után a nagyanyja az utolsó hat évben már ágyban fekvő volt, majd az utolsóban az értelmét is elvesztette. Ildikó édesanyja is agyvérzést szenvedett. Ágyhoz, tolókocsihoz volt kötve, egyetlen szóval kommunikált: „Jajj!” Ildikó hozzáteszi, megtanulta, hogy az ember a hanglejtésével és a szemével sok mindent közölhet. – Ádám értette, ha a mamája arra kérte, „Gyere, adj egy puszit!”, még kiabálni is tudott vele, vagy elkérni dolgokat. Megértették egymást, ahogy idővel mi is őt – eleveníti fel azt az időszakot Ildikó. – Keményszívű, bőbeszédű, komor asszony volt, viszont meglepően jól viselte a betegségét és a némaságot. A második agyvérzése kedvesebbé tette, és megszerette, hogy imádkoztunk mellette, az ágyánál. Tíz napig volt kómában, végül kértem Istent, vegye magához. Reménységgel vagyok, hogy találkozunk még – emlékezik vissza.

– Ezek után édesapám küzdelme a májcirózissal volt életem legnehezebb időszaka. Már a látvány is elviselhetetlen volt: húsz liter folyadék gyülemlett fel a hasában. Rengeteget aludtam vele a kórházban. A méreganyagoktól elhomályosult az elméje, nem tudta, ki vagyok, kómába esett. Az orvosok már a halálára készítettek bennünket, de Isten csodát tett, három nap múlva már a csongori Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszióban voltunk, csendesnapon, majd egy szabadítóhéten is részt vett. Istenhez fordult, és még másfél évet élt közöttünk – osztja meg. Hozzáteszi: ha akkoriban sírt és perelt Istennel, most mégis hálás, hogy az utolsó percig a szülei mellett lehetett.

Ádám ekkor átjön hozzánk, és furcsa hangon magyaráz az édesanyjának, aki találgatja, mit akarhat. – Nem értem. Mi fogyott ki? – kérdezi. – A hús kifogyott – válaszolja Ádám. – Így szoktunk beszélgetni, néha értem, mit akar, néha nem – magyarázza Ildikó. Kiderül, hogy Ádám elküldte főzni az édesanyját, már unja, hogy lefoglaljuk.

– Nem sűrűn, de előfordul. Ha másképpen alakulnak az események, mint ahogy szeretné, akkor rám csap, de abban a pillanatban bocsánatot is kér és megpuszil. Csupán hirtelen dühből teszi, nem tudja másképpen kifejezni önmagát – mentegeti az édesanyja.

Az orosz–ukrán háború kitörése számos barátot arra indított, hogy meghívják a Kristofóri családot a határ másik oldaláról. Ildikóék azonban nem éltek a lehetőséggel. – Tréfálkozva azt beszéltük a férjemmel, hogy világkörüli útra mehetnénk, olyan sokan hívtak meg. Viszont senkit sem akartunk megterhelni, nem maradtunk volna hosszabb ideig. Isten is az itthonmaradásra biztatott, de azért egy bőrönd össze volt készítve, ha menekülnünk kellett volna. Amikor elbizonytalanodtam, a férjem erősködött, hogy maradunk; amikor az ő szemében láttam félelmet, én erősítettem őt – magyarázza a feleség. Mivel Ádám gondozója az édesapja, András mentességet élvez a katonai szolgálat alól.

Lassan búcsúzunk, ekkor Ádám a nap következő pontjához ér, és bekapcsolja a zenét: megszólal a mulatós. – Szinte mindenfélét hallgat, de gyakorta kapcsol Istenhez szóló énekeket, sőt maga is dicsőíti az Urat. Ha Jézusról van szó, mindig ragyog a szeme – tudjuk meg az édesanyától. – Ádámnak Jézus életéből például az a legkedvesebb története, amikor a sírja elől elhengerítik a követ. Az az öröm, amelyet húsvétkor látok rajta azért, mert üres a sír, leírhatatlan – zárja beszélgetésünket Ildikó.