Sose öregedj meg lelkileg!

Az októberi nap reggeli sugarai sütnek be a portára, amikor belépünk. Az aulát őszi dekorációkkal teszi meghittebbé Pintérné Tóth Ágnes, a szeretetotthon lelkésze. Sárga műanyag leveleket rögzít a lambériára, amikor megismerkedünk. A teendők miatt nem érkeztek korábban díszíteni. Most is sietnie kell, nemsokára tornaóra kezdődik a teremben, még előtte végezni szeretne. A bentlakók és az ápolók kapcsolatára terelődik a szó. – Most az a szereposztás, hogy az egyikünk rászorul a másik segítségére, de ez nem alá-fölé rendelt viszony. Az idősek többségének élő hite van, és az ápolók nagy része is keresztyén és református, ezek eleven testvéri kapcsolatok – hangsúlyozza.

Ritmusra mozdulnak a térdek, Elvis Presleyre. Mintegy húszan tornáznak ülve a hallban. A bentlakók komolyan veszik a rendszeres testmozgást. A heti program elég színes, de állandó. Zeneterápia, kézműves-foglalkozás is van. A munkatársaknak saját bibliaórát tartanak. A heti három istentiszteletet vasárnapi rutin előzi meg az időseknél. Megborotválkoznak, felveszik a templomi ruhájukat, és lejönnek bottal vagy kerekesszékkel a gyülekezeti terembe. Aki nem tud vagy nem akar lejönni, hangszórón keresztül hallgatja a prédikációt.

– Az idősek többségükben református gyülekezetekből jöttek, sok a lelkész, még a demensek is szívesen kapcsolódnak be az istentiszteletbe. A régi dolgokra emlékeznek, gyönyörűen énekelik a zsoltárokat – tudjuk meg Szigethyné Zabolai Mária titkárságvezetőtől. Kiemeli, hogy az intézménybe egyedül élő, nyolcvan év felettieket és középsúlyos, illetve súlyos demenciával élőket vehetnek fel. Sok esetben rossz fizikai és mentális állapotban hozzák be őket. Az épület első emeletén a szellemileg frisseket szállásolják el, a harmadikon a demens betegek, a másodikon vegyesen laknak. Mária szerint az elmúlt két évben egyre több idős férfi jelentkezik a szeretetotthonba, jelenleg tízen élnek náluk.

Egyes idősek szellemi leépülése olyannyira előrehaladott, hogy beköltözéskor nem veszik észre a környezetváltozást. Van, akit viszont ez megvisel. – Mondogatja, hogy haza szeretne menni, de nem tudják megoldani az otthoni ellátását. Eltereljük a figyelmét, biztatjuk, hogy „jó helyen van”, és lassan megnyugszik – részletezi Kurgyis Lászlóné Zsuzsa, a demenseket gondozó emelet lelkésznője. Isten négyéves korától készíti őt a diakóniai szolgálatra. Helyén érzi magát. Egyénileg foglalkozik a betegekkel. Számára legfontosabb a kapcsolat. Minden szobát végiglátogat a harmadik emeleten, Igét olvas fel nekik, imádkozik velük, itatja, eteti őket. – Sok esetben nem a kimondott szó értelmét fogják fel, hanem a mimikánkat, a gesztusainkat, a közelségünket. Azok számára is fontos a simogatásunk, az ölelésünk, akikkel már nem lehet beszélgetni – fogalmaz.

Arra a kérdésre, Isten miért engedi, hogy gyermekei elveszítsék az értelmüket, így válaszol: – Az Úrnak ők is kedvesek. Ezt nekem is meg kellett értenem. Ezt azzal is erősíti bennem Isten, hogy kirendeli a munkatársakat. – Személyes próbatétele, hogy jól értelmezze a már beszélni képtelen demens nénit, és hogy önmagát is megértesse velük, így kialakulhasson a személyes kapcsolat. – Itt a mosolynak különösen fontos szerepe van. Ül a néni, egykedvűen néz maga elé, nem látszik értelem az arcán. Ha odamegyünk hozzá, mégis ránk mosolyog. Rágja a ruhája szélét, odalépek, megfésülöm, majd azt mondja: „köszönöm szépen”. Nem veszett el a személyisége. Egy őszinte, kedves mosolytól vidámabbakká, derűsebbekké válnak – magyarázza Kurgyis Lászlóné Zsuzsa. Súlyos demens lakójuk egykedvű volt beköltözéskor, már nem reagált a környezetre, sem a rokoni látogatásokra. Ahogy telt az idő, fokozatosan vált mosolygóssá a munkatársak és lakótársak között. – Ha a magáról nem tudó demens betegünknek élő hite van, és azt mondom neki: szeret az Úr Jézus, rezonál rá – hangsúlyozta a lelkésznő. – Mivel nem képesek produktívak lenni, félrelöki, nem becsüli őket a társadalom. Pedig nekik is van személyiségük, van méltóságuk. Tisztelni, szeretni, segíteni kell őket. A demens ember életéért ugyanannyit fizetett Jézus Krisztus a kereszten, mint az egészségeséért. Az Úr Isten előtt a betegség nem gát, nem akadály – fejtegeti a lelkésznő.

Szigethyné Zabolai Mária titkárságvezető harminckét éve munkatársa az intézménynek. Kolozsváron egy idős diakonisszától hallott először a Schweitzer-szeretetotthonról. A ’90-es években huszonkét évesen, egyedül utazott Erdélyből a messzi Budapestre, hogy megismerhesse az itt intézményes keretek között végzett szolgálatot. Akkoriban sok idős diakonissza élt az otthonban. Az intézetek ’51-es felszámolásával itt leltek újra otthonra. – Nagy hatással volt rám a tevékenységük, Krisztusra mutató beszédük, viselkedésük. Tartásuk volt, és teljes odaadással, szeretettel, személyválogatás nélkül segítettek ők maguk is az ápolásra szorulókon. Söprögettek, kertet rendeztek. Általuk értettem meg a szolgálat lényegét. Közöttük tapasztaltam meg A példabeszédek könyve Igéjét: „aki mást felüdít, maga is felüdül” – emlékezik vissza Szigethyné Zabolai Mária. Hozzáteszi, mentálisan és fizikailag is nehéz az idősek közötti szolgálat, mégis hálával és örömmel végzi.

Utunk a kilencvenöt éves egykori diakonisszához, Horváthné Rigó Máriához vezet. Hatodik éve lakik a szeretetotthonban. – Jól érzem itt magam, hiszen hazajöttem. A mellettünk levő házban laktunk mi, diakonisszák. Hétfőn énekórára járok, szerdán, pénteken és vasárnap istentiszteletre megyek le az aulába. Naponta többször is olvasok Bibliát, igemagyarázatot – hangsúlyozza. Azt is megosztja velünk: céljai már nincsenek, de naponta többször is fohászkodik másokért. – Akármilyen kicsi dolgot kértem az Úrtól, mindig meghallgatott – miközben ezeket mondja, megfogja a kezem, és mélyen a szemembe néz… Bentlakó barátnőjének gyakran kiesik a memóriája, kérdéseivel segíti a múlt felidézését. – Az Úr Isten megadja, hogy ezek által emlékezzen. Ő arra teremtett engem, hogy szeressem az embereket és beszélgessek velük, még ha beteg vagyok is… Bár ez csak egy kis szédülés – fejtegeti a kilencvenöt éves Horváthné Rigó Mária. Azt is elárulja, hogy Tatai Zsuzsanna lelkésznő naponta meglátogatja az emelet lakóit, ő viszi el neki a Reformátusok Lapját is.

Molnár Gyula kántor, tanár az idősotthonban sem hagyott fel a pedagógiával. Zongoratanítványa 89 éves, jómaga közel 95. Ilonka néni egyáltalán nem tudott zongorázni. Gyula bácsi mentorálásával tanult meg játszani két év alatt, napi másfél óra gyakorlással. A bácsinak sok teendője van. Ilonka néni segítségével tavaly zsoltárparafrázisokat dolgozott fel. Megtudjuk tőle, hogy a parafrázisok olyan énekeskönyvi dicséretek, amelyeket zsoltárok ihlettek. Ajándékba kapjuk a nyomtatott változatot. – Minden a fejemben van, viszont az agyi meszesedés miatt nem tudok már olvasni. Szeretném összegyűjteni a doxológiás énekeket karácsonyig, amelyek a Szentháromságot dicsőítik. „Jöjj, mondjunk hálaszót… Az Atyát és Fiút és a Szentlelket áldom” – már énekel is a nyugalmazott kántor. Egyik feladat követi a másikat, ezek után a da capo dallamú zsoltárok gyűjtése van tervben. – Az énekórát az utóbbi időben a Magyar hiszekegy nyitja, az alkalom végén Ilonka eljátssza a Székely himnuszt.– részletezi Gyula bácsi.

A szeretetotthon „gentlemanje” Nagy János nyugdíjas lelkipásztor. Fotózáskor jókedvűen jelenti ki, őt csak a főnővér társaságában lehet lefényképezni. A gondozókat mindig csokoládéval fogadja a szobájában, ahol igeolvasással és hallgatással tölti napjait. Sokat sétál a kertben. – Negyvenhárom évvel ezelőtt ott álltam a szeretetotthon alapkőletételénél, Isten áldását kívántam rá. Nem tudtam még akkor, hogy részem lesz belőle – réved vissza. Kérdésünkre, van-e még valami a bakancslistáján, azt feleli: – Amikor ezt a kérdést feltettem magamnak, akkor éppen a 49. könyvemet írtam. 2020-ban, a koronavírus-járvány idején 27 napig voltam lélegeztetőbúra alatt. Sokan meghaltak mellettem. A könyvet dedikálva kapjuk tőle ajándékba, címe: Megimádkozott tanítások öregeknek, betegeknek naponta.

Farkas Istvánné épp indulóban textiltáskával a vállán, amikor bekopogtatunk a szobájába. A kézműves-foglalkozásra igyekezett, mégis szeretettel fogad, és beinvitál a kis szobába. Ágya mellett varrógép, annak asztalán szövetek. Hellyel kínál. A barátságosan berendezett szobában azonnal feltűnik a szekrény tetején fekvő gyöngyös- és kézimunkadoboz. Ica néni segítőkész természetű. Fiatalabb korában szívesen felkereste az idősebb gyülekezeti tagokat, bevásárolt nekik, sétálni vitte őket. Látogatásai során sok idősotthonban is megfordult. – Lehet, azért, mert református intézmény, de én ennél jobb helyet nem találtam – emlékezik vissza. Ica néni korábban egyedül lakott a lakásában, és mivel többször elesett, úgy vélte, biztonságosabb lenne egy idősotthon. A járvány alatt maszkokat készített otthonában ajándékba. A munkát az intézményben is folytatta. – A kézműveskörrel minden ünnepre készülünk valamilyen aprósággal, nemsokára elkezdődnek az adventi munkálatok – mondja el Ica néni. A foglalkozás vezetőjével, Benczéné Söregi Krisztinával levendulazsákokat készítenek. A batyuk megvarrását Ica néni vállalta el, annak szövetei fekszenek a gép mellett. – Boldogan végzek el mindent, csak mondani kell. Sokat segítek, ezért is érzem jól magam – meséli jókedvűen Farkas Istvánné.

Görcsös Éva szeptember óta vezeti az intézményt, ő maga is szokja a környezetváltozást. – Könnyebb így átérezni a beköltöző, ellátásra szoruló, idős emberek helyzetét, hiszen az én életemben is fordulat következett be – osztja meg velünk az intézményvezető. Szerinte a könnyen alkalmazkodó idős embernek is kell fél, akár egy év, mire otthonának érzi a szeretetotthont. Személyiségfüggő. Általában olyan elnehezült, egészségileg megromlott állapotban kerülnek hozzájuk, hogy hálásak minden segítségért. Kincsnek véli a munkatársi közösséget, második otthonukká vált a mögöttük álló tíz, húsz, harminc évben az intézmény. – Október 18-án kiállítást nyitottunk meg a bent lakó Szabó Mihályné Torday Éva festményeiből. A reformáció hónapjára programsorozattal készültünk. Lehet, hogy kisebb szobában, kisebb szekrénnyel kell gazdálkodni, de nem áll meg az élet nálunk. Hálát adunk minden napért, az biztos!