Az Aranyi család három férfitagja együtt gazdálkodik Monoron, emellett pedig mindhárman presbiterek az egyik helyi gyülekezetben. A többgenerációs családi fészekben találkoztam velük, ahová a munka mellett az egyházi élet nyűgjei és örömei is bejáratosak.
Lezajlott a tisztújítás a Magyarországi Református Egyházban, a legtöbb gyülekezetben már letették az esküt az újonnan megválasztott és a tisztségükben megerősített presbiterek. Így történt ez a Pest vármegyei Monoron is, ahol a nagytemplomi gyülekezet presbiterei között szolgál – több generációt is képviselve – az Aranyi család három férfitagja.
A fotón balról jobbra: ifjabb Aranyi Sándor, idősebb Aranyi Sándor és Aranyi Botond
A családi háznál találkozom velük, a legkisebb fiú, Botond fogad a többgenerációs otthon kapujában. A tetőtéri nappaliban vár az édesapja, Aranyi Sándor és a bátyja, ifjabb Aranyi Sándor. Előbbi rögtön mesélni kezd: – Amíg a fiúk kicsik voltak, konditerem volt ez a szoba. A lenti nappaliban ülve mindig attól féltem, leszakad a plafon – mondja nevetve. Jelenleg Botond és a felesége laknak a legfelső szinten, igyekeznek otthonossá varázsolni a teret. Egy éve, nyáron házasodtak. Azt is megtudom, lánya és Sándor fia is itt kezdte a házas életet, innen költöztek tovább mindketten a családjukkal.
A fiúk apjukkal együtt gazdálkodnak Monoron. Meg is kérdezem, miként hat a közös munka a családi életre. – Természetesen nem mindig egyszerű a testvéreddel és az apáddal együtt dolgozni. Ha a családtagok külön dolgoznak, akkor nem egyértelmű, hogy a munkát hazaviszik, nem feltétlenül terhelik ezzel a családjukat. Esetünkben ez nem ilyen egyszerű, mert a munkában élünk, így nem mindig sikerül szétválasztani a hivatást és a családi életet – magyarázza Botond. – Azért az asszonyok ránk szólnak, ha túlzásba visszük – teszi hozzá bátyja kaján mosollyal.
A közös munka nem ér véget a földeken és a szőlőben, hiszen mindhárman presbiterek a nagytemplomi gyülekezetben, amely a Dunamelléki Református Egyházkerület egyik legnagyobb közössége. Aranyi Sándor 1984-ben tette le először a presbiteri fogadalmat, két idősebb presbiter jelölte a tisztségre, akik egyébként kollégái voltak a téeszben. – Régen úgy ment, hogy a presbitereknek kellett javasolni valakit, ez volt a szokás – magyarázza az apa. A két fiút egyszerre kérte fel a lelkész póttagnak, ettől az évtől pedig már mindketten presbiterként szolgálnak. – A gyülekezetben nőttem fel, Gulyás László lelkipásztor mellett. Az istentisztelet és az ifi mellett jártunk a Refisz táboraiba, focikupáira is, utóbbit meg is nyertük egyszer. Veres Péter segédlelkész sok helyre vitt minket, megfordultunk a Csillagponton, a Golgota gyülekezetben és a baptistáknál is. A feleségemet is a nagyifiben ismertem meg, az édesapám mellett pedig az apósom is presbiter – mesél Sándor a tisztségig vezető útról. Arra a kérdésre, hogy miért fogadta el a felkérést, annyit válaszol: – Szeretném, ha a gyermekeim is a gyülekezetben nőnének fel, ahogyan én. Szeretnék mindent megtenni, hogy segíteni tudjam a gyülekezetet, a gyerekeket, a fiatalokat.
Általában inkább időseket látni a presbitériumokban – vetem közbe. – Azért tűnhet így, mert sokan csak azokat a falvakat nézik, ahonnan rengeteg fiatal költözik el, így ott nem is tudnak fiatalt választani. Én már idős embernek számítok, de amikor megválasztottak, még csak a húszas éveimben jártam. Monoron úgy tapasztalom, folyamatosan részt vesznek a fiatalabbak is a presbiteri szolgálatban, de lehet, hogy nem a mi gyülekezetünk a legjobb összehasonlítási alap – mondja az édesapa. A nagytemplomi gyülekezetben jelenleg negyven, a póttagokkal együtt ötven presbiter szolgál, akik korosztályosan is tükrözik a közösség összetételét, az egészen idősektől a fiatal felnőttekig.
– Agglomerációs gyülekezet vagyunk, rengeteget változott a közösség már csak ahhoz képest is, mint amilyen a gyermekkorunkban volt. A gerincet még mindig a monoriak adják, de nagyon sok észak-magyarországi, erdélyi és egyre több kárpátaljai testvér érkezik – avat a részletekbe Botond. Szerinte a reformátusság népegyházi jellege a huszonnegyedik órájában jár. Az idősebbek körében még előfordul, hogy a kötődésük a hagyományon alapszik, mert itt keresztelték, itt konfirmált, ide járt az apja, öregapja, de ez kezd megszűnni. – A legtöbben a megtérésük után épülnek be a gyülekezetbe, vagy éppen útkeresésben vannak – fejti ki. Édesapja közbeszól: – Azért nem temetném a népegyházat, van annak ereje. Mindenki ismert mindenkit, félszavakból is megértettük egymást, most viszont hömpölyögnek ide az emberek, az itteniek meg mennek máshová, beépülni egy új helyre pedig időbe kerül.
– Máshogy közelíteném meg ezt a kérdést – szól hozzá Sándor. – Ugyanezt éltük meg pár évvel ezelőtt, amikor mi, a fiatalabbak, elkezdtük behozni a gyülekezetbe a gitáros dicsőítést, és már nem ünneplőben mentünk vasárnap templomba. Nagy balhé lett belőle, mert az idősebbeknek furcsa volt, hogy másképp öltöztünk fel, állva énekeltünk, dicsőítettünk. A gitár és a zene miatt a presbiteri ülést is összehívták. A különböző generációk másképp látják ezt a helyzetet. A fiatalok a költözést, elvándorlást is másképp értékelik. Az ifivel rengeteg gyülekezetben megfordultunk, és mindenhol ugyanúgy énekeltünk, nem számított, hogy Monoron, Budapesten, Balatonszárszón, esetleg Tokajban vagyunk éppen. A fiatalok egyszerűen rugalmasabbak.
Hogyan, egyáltalán tudja-e kezelni a presbitérium a generációs ellentéteket? – kérdezem. – Ha bárhol felmerül hasonló eset, a presbitérium megvitatja az ügyet. A támogatás és az ellenzés mellett sokan azt mondják, várjuk meg, mi lesz ebből, járjunk utána, a végén pedig azért helyes döntés szokott születni. A presbitérium összességében mindig támogatta a fiatalokat Monoron, végül azt is megszavazták, hogy a gyülekezet gitárt vásároljon. A fiataloknak rengeteget számított, hogy odaállt mögéjük a közösség. Olyan soha nem lesz, hogy mindenki egyet gondol, de a presbitériumban meg kell születnie az összhangnak – válaszolja Botond. Sándor feleleveníti, hogy a gyülekezet végül odáig jutott, hogy elhívták Pintér Bélát dicsőíteni, és megtelt a kilencszáz fős templom, bár főként fiatalok és családosok jöttek – jegyzi meg. – Ha a többség azt támogatja, amit én nem szeretnék, akkor is kutya kötelességem képviselni azt a döntést. Nem szabad emiatt haragudni vagy megsértődni – összegzi Botond.
Felvetődik a kérdés, hogy aki az Aranyi fiúkhoz hasonlóan otthon ilyen közvetlen mintát lát a presbiteri szolgálat mikéntjéről, az hogyan tudja magáénak érezni azt. Monoron, a gyülekezet méretéből is fakadóan, bizottságokra osztják a presbitériumot. Mindenki máshoz ért, így hasznos, ha adott esetben mindenki a szaktudásának, érdeklődésének megfelelő helyre kerül, például a mérnök és a kőműves az építési bizottságba, de vállalkozóként idősebb Aranyi Sándor részt szokott venni a pénzügyek felügyelésében is. Botond szerint a legfontosabb cél, hogy Isten Igéjét hirdessék, és az örömhírt eljuttassák az emberekhez. Ehhez viszont folyamatos megújulásra van szükség. – Valahogy mindig meg kell szólítani a következő generációkat. Ahogy rendszeresen visszanyúlunk a gyökerekhez, úgy kell párhuzamosan a formát is átgondolni, ez pedig a presbitereknek is feladata – állítja. Erre példa a gyülekezeti nyílt nap is, amikor a közösség kitelepül a templom melletti térre. A presbiterek és a gyülekezeti tagok standoknál mutatják be a gyülekezeti élet különböző területeit az arra járóknak. Ezen felül gyermekprogramokkal várják a családokat, ismertetik a gyülekezet múltját és jelenét. A borászok, a sajtkészítők és a méhészek is hoznak a termékeikből, azzal kínálják az arra járókat. – Magunk sem hittük, hogy ekkora sikere lesz ennek az eseménynek, és ennyi embert érdekelhet – mondja Botond. – Egy hölgy például – aki csak dolgozni járt be Monorra, és azt sem tudta, milyen templom áll a téren – a gyülekezetet megismerve vasárnaponként már rendszeresen jár istentiszteletre. Harminc vagy inkább negyven évvel ezelőtt, ha ilyen programot csinálunk, hülyének néznek minket. Akkor még mindenki tudta, kik a reformátusok, és mit csinálnak. Ma már ez nincs így, ki kell lépni a templomból – folytatja.
Végül megkérdezem, hogy az egyházi ügyeket, konfliktusokat mennyire viszik haza. – Olyan nincs, hogy az ember ne viszi haza – vágja rá Botond. – Ez segítség is tud lenni. Úgy nem tud jó döntés születni, hogy mindenki csak bólogat. Meg kell vitatni mindent: ezt nem lehet elkerülni, se a munkában, se a gyülekezetben – véli idősebb Aranyi Sándor.
A beszélgetést követően még kimegyünk a szőlőbe. Lelkesen mesélnek Monor történelméről és a hatalmas pincefaluról, amelynél csak a hajósi nagyobb, és természetesen nem engednek haza anélkül, hogy az általuk készített borból egy palackot ne nyomnának a kezembe.