Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény ragyogott fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned. A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de semmit sem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, és három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Apcsel 9,3-9
Saul a céljához ért, ott lovagol a város határában. Már gondolatban tervezgeti az első fellépését, bemutatkozását a lakosság előtt. Keresi a legjobb fordulatokat, amivel hitbuzgóságát, elszántságát, küldetését tálalja. A szeme előtt lebegnek azok az arctalan alakok, akiket meg fog törni, akik végül könyörögnek, hogy szenvedéseiknek véget vessen. Pascoaes, portugál szerző különös beleérzéssel, misztikus látással írja le a damaszkuszi úton történteket. A fordulat – mint egy sötét felhő – észrevétlen érkezik el Saul felé. „A madarak látják a felhőt és elnémulnak. Minden tárgyon titokzatos csend ül. Mintha az egész mindenség legfontosabb órájának mezítelenségében várakoznék… A két árnyéknak találkoznia kell: az ég felhőjének és a költő szellemének. És ebből a találkozásból születik meg a csoda, amely az emberiséget meg fogja változtatni.” (T. D. Pascoaes)
De ne szaladjunk a dolgok elébe. Mielőtt a nagy fordulat bekövetkezne, Saul füstölgő gőzőse megtorpan, s magába csuklik. Semmi nem jön össze. Hiába a nagy előkészület, a pontos tervezés, valami / valaki közbejön. Az események nem várt fordulatot vesznek. Mintha minden összeesküdött volna ellene. Kovács Ákos popénekes a Rosszkedv című számában így fogalmaz: „Rosszul indul néha egy-egy nap / Ilyenkor az aljas tárgyak ellenem vannak / A parancsnak mind ellenszegül / Gyűlöletük drótként feszül / Ha tehetnék, meggyilkolnának”. Saulnak azonban nem egyszerűen a szerencsétlen események összjátéka okoz kellemetlen perceket, órákat, napokat. Valami olyan erővel találkozott, amin nem tud keresztülgázolni, nem megy át rajta, mint kés a vajon. Mi történt / mi történik? – villanhat át az elméjében a gondolat. A profik a másik csapatban játszanak?
Saját világában, a saját játékszabályai szerint játszott, de hirtelen új játékos, gamer került a pályára. Saul nem tud rajta fogást találni. Már véget is ért a küzdelem, még mielőtt elkezdődött volna. Összegezheti magában a gyászos eredményt: legyőzettem. Nem fizikai csapás érte, fény sugározta körül. Ez a kiáradás viszont ellenállhatatlan volt. Hasonlóan hathatott, mint Jézus egyszerű „Én vagyok” (Jn 18,6) válasza a Gecsemáné-kertben. Érthetetlen módon e szavakra az őt elfogni készülő katonák meghátráltak és a földre estek. Mind a két esetben a keresett személy, akit hibáztatnak, kárhoztatnak, itt van, jelen van. Nem tehetnek vele semmit, csak amit ő maga enged. Egy pillanatra demonstrálja, bemutatja hatalmát. A döntő ponton a fogdmegek keze megremeg.
Saul eddigi ügyessége a porban hever. Ráébred, hogy teljesen tehetetlen. Nem hogy a rábízott, felvállalt küldetést nem tudja elvégezni, még önállóan felállni is képtelen a földről. Szemeire homály borult, segítségre szorul, hogy „a” pontból „b” pontba eljuthasson. Kálvin szavaival élve: „Pál büszkeségét összetörte, hogy megtérése elkezdődhessen. Isten anélkül, hogy hívtuk, kerestük volna, kóborlásunkban, tévelygésünkben maga keres minket, hogy szívünk makacs indulatát megváltoztassa, és tanulékonnyá tegyen minket.” Helyzetét átértékelve rájön, hogy nem csak fizikailag ügyetlen, hanem az az ügy is, amiben eddig magát exponálta, tárgytalan. A nagy lendület, a pusztító csapás nem hogy mellé ment, hanem visszaütött rá.
A szerencsétlenségben az a szerencse, hogy nem más talált rá és nem más vett erőt rajta. Akinek a kezébe esett, nem a pusztító, hanem a megmentő. „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lk 19,10) Saul tudtán kívül a vesztébe rohant. Ügybuzgósága nem csak ellenségeket szerzett neki, hanem magát a lelkét és az üdvösségét is fenyegette. Tehát nem elég elhívatottnak lenni, de érdemes tudni, hogy ki hívott, küldött téged erre az útra. Saul felfogta a homokban fetrengve, hogy hová vezetett az ő akarata, szándéka és bölcsessége. Lássuk meg mi is a magunk kétbalkezességét, esetlenségét, hogy ne az a bibliai tétel legyen ránk igaz, hogy „vak vezet világtalant” (Mt 15,13-14). Vezess Jézusunk! Ámen.
Szalay László Pál
A szerző telkibányai református lelkész.
Pál apostolról szóló sorozata:1. Saul, az ügyeletes
2. Saul, az ügyetlen
3. Pál, az ügyvivő