Több mint egy éve tombol a háború Ukrajnában. Emberek menekülnek, félnek és halnak meg. Granzin Jonathan német–magyar származású bázeli teológiai hallgató, Varga László volt dunamelléki főjegyző unokája küldött beszámolót közelmúltbeli ukrajnai útjáról. Ezt osztjuk meg olvasóinkkal.
Jézus Máté evangéliumában arról beszél, hogy aki az éhezőnek ad, neki ad, aki a beteget látogatja, az őt, Jézust látogatja meg. A háború miatt sokan szorulnak Ukrajnában segítségre. Ezért döntöttem úgy, hogy az egyetemi szünetben én is elmegyek segíteni. Január végen elindultam Erdélybe, Székelykeresztúrba, mert a 1990-es évek óta egy románokat segítő német egyházi egyesület munkálkodik a társadalom peremén élő emberek között. Miután kitört a háború, ők is elkezdtek segélyszállítmányokat vinni Ukrajnába, amelyeket ott keresztyén egyházaknak és egyesületeknek adnak át. Én is egy ilyen transzporthoz csatlakozhattam. Kísérőm Yogi, egy kedves német rendőr volt, aki szabadságait lassan tíz éve Erdélyben töltve segíti az ottani Keresztyén Ifjúsági Egyesületet, a németek partnerszervezetét. Hálásak voltunk, hogy a hóvihar ellenére sikerült rendben átjutnunk a Kárpátokon. Első este az ukrán Csernovicban aludtunk, egy kedves ukrán keresztyénnél, Hrishánál, aki rendszeresen jár Kelet-Ukrajnába. Vele és segítőivel hajnalban indultunk tovább kelet felé. Utánfutós transzporterükkel mutatták az utat. Több mint ezerháromszáz kilométer út volt előttünk a célig, felváltva vezettünk. Ahogy haladtunk, egyre több katonai állást lehetett látni.
Kijev előtt behajtottunk egy elhagyatott gyártelepre. Ott egy hangárban amerikai mennoniták készítettek élelmiszercsomagokat, Hrisha utánfutóját azokkal pakoltuk tele, majd továbbindultunk. Kijevből kelet felé többnyire jól ki van építve az út, de sajnos nem mindenütt. Így késő este nem vettem észre egy kátyút: nagy csattanással bekapcsolódott a vészjelző, és a motor vészlámpái kigyulladtak. Pár másodperc után már nem tudtam gázt adni, a motor lefulladt. Próbáltuk megjavítani, de semmi nem segített. Mit tegyünk az éjszaka közepén Kelet-Ukrajnában? Így Hrishának kellett vontatnia még a mi kisbuszunkat is. Dnyipro volt a legközelebbi város. Beültem előre Hrisha autójába, és rögtön el is aludtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat: „Testvér, ébredj fel, a motor megint működik!” Hrisha volt. Zavarosan néztem a nevető szemébe. Egy ismerős telefonon keresztül tudott segíteni, mert csak egy biztosíték ugrott ki, amikor belehajtottam a kátyúba. Így továbbmehettünk, teljesen kimerülten érkeztünk meg huszonnégy óra után egy faluba Pokrovszk közelében. Másnap reggel Hrisha továbbment Bahmutba. Abba a városba, amelyik állandóan szerepel a híradókban az oroszok ostroma miatt, és ahol éppen ezért folyamatosan ellátási gondok vannak.
Itt rendeztek be keresztyének segélyközpontot egy pincében, ahol istentiszteleteket is tartanak. Ide vitték az élelmiszercsomagokat. Yogi és én addig a kis faluban aggódva vártunk rájuk. Késő délután végre értesítettek, hogy már visszafelé tartanak. Miután megjöttek, együtt adtuk át a mi segélyszállítmányunkat a helyi gyülekezetnek, ami egy kis reményt nyújt a nehéz időkben. Mi pedig megkönnyebbülten visszaindultunk nyugat felé. Az úton mindenütt lehetett látni a háború nyomait: egyenruhások, katonai járművek, kiépített állások. Plakátok, amelyek a hadseregbe toboroznak, és plakátok, amelyekkel az elesettekre emlékeznek. Halál és félelem jár ebben az országban!
Eszünkbe jut Jézus szava: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16,33) Ezért örültem, amikor Hrisha elmesélte, hogy egyre többen jönnek az istentiszteletekre. Sokan ebben az időben gondolkodnak el azon, mi az, ami reményt ad az emberi szemmel nézve reménytelen időkben, és Jézusban találják meg az élő reményt (1Pét 1,3). Így nem a bánaté, hanem az örömé lesz az utolsó szó!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!