A nagyszerű zenész 1912. augusztus 7-én Püspökladányban látta meg a napvilágot. Édesapja id. Csenki Imre református tanító volt. (Az alábbi képen az épület, ahol id. Csenki Imre tanított és ahol Csenki Imre született.) Emlékét tábla őrzi a püspökladányi iskolán, ahol fél évszázadon át tanított. A nép nevelője nemcsak oktatott, hanem műkedvelő előadásokat szervezett, rendezett, kórust alapított és vezetett és már ő is foglalkozott a cigány kultúrával. Az apai életmű mindent megalapozott, amit gyermekei, de leginkább Imre később továbbvihetett.
A kis Imre hatéves korában kezdett zongorázni tanulni apjától, majd a következő évben a Debreceni Zeneiskolába került. Vonattal járta meg naponta a mintegy oda-vissza száz kilométeres utat egészen tizennégy éves koráig, amikor is felvételt nyert a Debreceni Tanítóképzőbe. Ekkor határozta el, hogy zongoraművész lesz. Tanára, Bessenyeiné Fábri Éva Bartók Bélának is bemutatta, aki tehetségesnek találta. Fel is vették 1934-ben a növendéket a Zenekadémiára, ahol Bartóknál szeretette volna magát képeztetni, de ez nem volt lehetséges. A zeneszerző éppen ekkor egy éves törökországi népdalgyűjtő körútra indult. Csenki Imre ezért inkább átjelentkezett az Énektanárképzőbe (később: Tanítóképző Intézet zenetanári szak). Az itt eltöltött időszak meghatározó volt számára, ami nem utolsósorban népzene tanárának, Kodály Zoltánnak köszönhető.
Cigánykutató testvérek
„Nagyon büszke vagyok rá, hogy kitűnőt adott, ami nála ritkaság volt. Azért kaptam, mert már akkor – boldogult – öcsémmel elkezdtük a cigány népdalok gyűjtését, ami életemnek egyik fontos tevékenysége volt. Egyszer száz cigánynépdalt letettem az asztalra és akkor kaptam meg a kitűnőt," olvasható Csenki Imre visszaemlékezései között, akinek öccsét, Csenki Sándort huszonöt évesen bekövetkezett halálakor már a cigánykultúra országosan ismert és elismert kutatójaként tartották számon. „Ő kérte meg egyszer bátyját, hogy menjen vele gyűjtőútra, mert olyan szépen énekelnek a cigányok—mondja Szilasi Alex, Csenki Imre unokája, zongoraművész, a KRE tanára. — A két testvér ettől kezdve együtt járta az ország cigánylakta részeit. Míg nagyapám, Imre zenei, addig Sándor nyelvi folklór anyagokat dolgozott fel, tanulmányozta mesevilágukat, keserveseiket."
Csenki Imre (1912-1998)
A Székelynép című újság erről akkoriban így számolt be: „A két fiatal tudós hangfelvevő készülékkel járja az országot, elvegyülnek a kóbor sátoros cigányok között és így veszik hanglemezre a magyar népdalkutatás szempontjából is fontos értékes cigánydalokat."
A fivérek Kodály, Bartók és Vikár Béla nyomdokain haladva, a magyarok és az együtt élő népek zenéit gyűjtötték. Munkájuk eredményét Juhász Géza kritikus, irodalmár már a második világháború előtt kiadásra érdemesnek ítélte. „Itt van Csenki Imre. Sátoros cigányok szájáról csalja le a legősibb pentaton dallamokat. Mi már elfeledtük őket, a legvénebb anyókák is. Csupa kincs. Ki kellene adni." Így is történt. De csak 1955-ben, Csenki Sándor halála után tudott megjelenni a Bazsarósza – 99 cigány népdal, ami ezidáig 17 kiadást ért meg. A gyűjteményt Pászti Miklós és Erdős Kamill, cigánykutató is gondozta. A Bazsarózsa kiadvány mégis vitát kavart. A mai napig megoszlanak arról a vélemények, hogy cigány népzenét vagy folklórt (népi zenét) szedtek egy csokorba. A testvérek véleményéről Csenki Sándor írása árulkodik. „Élesen külön kell választani az anyanyelvet beszélő, saját szokásai szerint élő cigányt a már csak magyarul tudó, elpolgáriasult cigánytól. Gyűjtéseinket az előbbieknél folytattuk. 582 énekelt, 30 hegedült és két klarinéton előadott dallamot szedtünk össze."
Szintén a népzene és a folklór problematikájára ad választ a Bazsarózsa bevezetője, mely Bartók Bélát idézi. „Amit önök cigányzenének ismernek, az nem cigányzene, hanem cigányok által előadott népies magyar műdal. (...) Van ugyan eredeti cigányzene is, dalok cigány nyelvű szöveggel, de ezeket csak a falusi, nem muzsikus cigányok ismerik és éneklik, cigánybandák ezeket sosem játszzák." A Bazsarózsa gyűjteménynek dalai az ún. népi cigányságtól valók, nem azonosak azzal a zenei világgal, amit helytelenül „cigányzenének" neveznek, olvasható szintén a bevezetőben.
A közös népdalgyűjtő körutaknak a II. világháború vetett véget. 1944 karácsonyán a Csenki család debreceni hajlékát lebombázták, Pesthidegkútra menekültek, ahol a két testvér az oroszok hadifogságába esett. Sándor, bátyja kérése ellenére többször kísérelt meg szökést, végül halálos lövések érték. Imre 1945 augusztusában szabadult, 45 kilósan, súlyos tífusz után.
A testvérek (a bal oldali képen Csenki Sándor) munkájából később dalgyűjtemények és jelentős zenei kompozíciók születtek. A Bazsarózsán kívül megjelent a Cigány népdalok és táncok I-II., valamint a Cigány népballadák és keservesek. Puskin, Szabó Miklós, Csenki Imre Cigányok című ballada-operáját a Margitszigeten mutatták be. A Rábai Mikós által koreografált Csenki Imre által feldolgozott és hangszerelt Cigánytáncok Banovich Tamás rövidfilm változatában 1956-ban indult a velencei filmfesztiválon és következő évben Rómában Aranydíjas lett.
Református énektanár
Csenki Imrét gyerekkorától kezdve református szellemiség vette körül, hívő családba született. Életszemléletét, világgal való kapcsolatát alapvetően ez határozta meg. Büszkén vallotta magát volt debreceni református kollégiumi diáknak, aki újdonsült kollégistaként Móricz Zsigmond egykori szobájába került. Később tanárként visszavezette útja Debrecenbe, de előtte még a Mezőtúri Református Gimnáziumba tanított éneket 1937 és 40 között. Országos hírű kórust hozott létre, nyolcvantagú vegyeskart alapított. Hangversenyeinek, rádiószerepléseinek sikereiről elragadtatva emlékezik meg a korabeli sajtó, de az iskola igazgatója kevésbé volt lelkes. „Egyszer behívatott és azt mondta: „Édes fiam, édes jó lelkem! Nem azért hoztunk mi téged ide, hogy zeneiskolát csinálj a gimnáziumból és mindenkit megtaníts énekelni. Végezd csak a dolgodat, de nem kell túlzásba vinni!(...) Azt mondták nekem, remélik, nem akarok Bartókot meg Kodályt tanítani... Betanítottam a Kodály Köszöntőt, de a programba azt írtam ismeretlen mester," olvasható Csenki Imrétől.
A cigány népdalgyűjtést sem hagyta abba Mezőtúron. Egykori tanítványától tudjuk, hogy „a cigányoktól – akik csak megvendégelés után voltak hajlandók énekelni- sok dalt gyűjtött a tanár úr. Néhány ilyen népdalgyűjtő est után – amelyek a zenekari teremben voltak- a nagytiszteletű iskolaszéki elnök úr megmagyarázta, hogy nem lehet az iskolát és zenetermét „cigánybarlanggá" süllyeszteni. A népzenegyűjtés most már csak nehezebb körülmények között folytatódhatott."
Csenki Imre mégis jó szívvel emlékezett vissza a mezőtúri évekre. „Szerettem Mezőtúrt, s engem is szerettek. Sok álmom és tervem valósult meg. Kórust szerveztem, megnyertük a középiskolai dalosversenyt, mi több Kodály- és Bartók-műveket lemezre vettek előadásunkban." 1939-ben a Mezőtúri Ipari Dalkör vezetését is átvette, de a következő évben búcsút vett a várostól, Debrecenbe ment. (A képen Csenki Imre mezőtúri emléktáblája.)
A Debreceni Református Kollégiumban kapott ének-zenetanári állást, ahol ismét nem volt egyszerű dolga. „A fiúk valahogy viszolyogtak a zenetanulástól és az énekkartól. Talán túl szigorú volt az elődöm — találgatta az okokat Csenki Imre. — A zeneterem ajtajára ki volt írva, hogy „Kínzókamra". Gondoltam itt valami mást kell csinálni, mint kinzókamrai dresszúrát folytatni." A megoldást Szatmári Endre hegedűművész jelentette, akivel közösen Beethoven szonátákat játszottak a sihedereknek, akiknek a tanár úr azt mondta, csak akkor kezd el énekkart szervezni, ha ők mondják ki az igent. Már októberben jelentkeztek. „Gyönyörű szép négy esztendő volt: itt is nagyon kitűnő férfikarom volt, az úgynevezett 'Csokonai Énekkar' nagyszerű hangokkal" — idézte fel később a zenetanár.
Kántus
Csenki 1940-ben alapította meg és öt évig vezette a Debreceni Egyetemi Énekkar vegyeskarát. A velük elért élmények inspirálhatták arra, hogy megalapítsa a Debreceni Református Kollégium első vegyeskarát, a Kántust, vagy ahogy akkoriban nevezték, -sokszor hivatalosan is- a Csenki kórust. Igaz, a vegyeskar a koedukáció tiltása miatt csak két iskola összefogásából jöhetett létre, a Svetis Intézet adta a női tagokat. A kórus teljes repertoárja közel kilencven mű volt. A Vasárnap, gyülekezeti lap ekként méltatta az együttest: „Csenki Imre ihletett művész, aki egyformán otthon érzi magát az egyházi zene világában, a madrigálok csiszolt finomságaiban és a magyar hazatalálás boldog érzésében ragyogó Kodály-muzsikában. (...) Így szép együtt a három, mert a Kollégium tornácai ilyen széles világot szeretnének magukba zárni."
Csenki Imre pályafutásában, művészi hírnevének országos kiteljesedésében nagy szerepet játszott a Kollégiumi Kórus fővárosi szereplése 1947 június elsején. Ekkor merült fel először egy svájci körút lehetősége is, mely következő évre az 1848-as szabadságharc 100 éves évfordulójára esett. A turné először korlátokba ütközött. „A Csenki kórus közbejött technikai akadályok miatt nem kapta meg a svájci vízumot így a tegnapi nap folyamán hazaérkezett Debrecenbe," található egy korabeli lap hasábjain április 24-én. Mégis, tíz nappal később jött a távirat: „Meg van a vízum!" A Kántust május 9-én is fogadták Svájcban, ahol Lausanneban, Neuchatelben, Veveyben és Genfben lépett fel.
A főváros már eközben szemet vetett a művészre, a Népi Kollégiumok Egyesített Kórusának vezetését bízták rá. Pendlizni kezdett Budapest és Debrecen között. Ugyanekkor a Kántussal dunántúli körútra ment, hosszú távú terveket szövögetett, de nem sokkal később ennek ellenére búcsút intett a mezővárosnak, mert 1950-től megkapta a frissen alapított Állami Népi Együttes művészeti vezetését.
Utolsó nagy tette Debrecenben Kodály Székelyfonójának előadása volt a nagyerdei színpad avatásakor. Itt a zenekar irányítása is Csenki Imre kezébe volt letéve. Igaz, a Debreceni MÁV Szimfonikusokat már 1940-től ő vezényelte kisebb megszakításokkal tíz éven át. „Zongoristának készültem, nem karmesternek. Szerintem babona, hogy a kóruskarmester nem tud zenekart dirigálni. Lehet, hogy mozgástechnikailag van benne valami, de ez így mégsem igaz! A jó kóruskarmester belejön a zenekarvezetésbe is."— vallotta a neves zenész.
Csenki Imre a debreceni tanári, karmesteri, zenekutatói munkája mellett szakmai közéleti és közírói tevékenységet is folytatott, az énektanítás kilátástalanságáról írt tanulságos helyzetelemezést. Az egyetem zenei lektoraként népzenei előadásokat tartott a nyári egyetemeken, és ezidőtájt indult öccsével, Sándorral erdélyi népdalgyűjtő-körútra. A korabeli vélemények szerint az ősi népdal Debrecen és Sepsiszentgyörgy ifjúságát egybekapcsolta.
Felívelő karrier
1950-ben fogadta el Csenki Imre a Magyar Állami Népi Együttes Énekkarának (ÁNE) megszervezését, művészeti vezetését. (Az együttes az énekkar mellett egy tánckarból és zenekarból állt.) A művészeti vezető három hónapig válogatta énekeseit, járva a vidéki amatőr kórusokat, meghallgatva a legjobb és legnevesebb énekkarok tagjait és Debrecenből is vitt magával húsz énekest. Az Együttes a Kállai kettőssel indított, melyet a szerző, Csenki Imre kérésére komponált.
Az ÁNE zenészeinek származása miatt hamar problémák merültek fel, mivel a hetvenöt tagú kórusból huszonöt nem munkás-parasztszármazású volt. Őket ki kellett rakni és helyettük sürgősen új embereket kellett szerezni. Szinte élőről kezdhették munkát. A repertoárba is beleszóltak: Kodály narodnyik, Bartók formalista, Palestrina klerikális reakciós, a madrigál pedig lepuhította az akkori álláspont szerint a népi hangzást. A karnagy Bartókról és Kodályról mégsem mondott le. Kodály minderre válaszul ezt mondta neki 51-ben: „Ha már nem tehetjük azt, amit akarunk, akarjuk azt, amit tehetünk." Ez lett Csenki Imre munkájának mottója. Szemléletében az a nézet is meghatározó volt, hogy csak a mi magunk sajátosságaival lehetünk utánozhatatlanok a világ számára. Nem volt hajlandó átvenni kórusával a számukra kijelölt szovjet Szvesnyikov kórus mintáját. Eredménye világsiker, 1955-ben megnyerte Együttesével a Párizsi Akadémia lemez nagydíját és egy sor hanglemez cég is jelentkezett.
Ugyan Csenki Imre 1952-ben a Kossuth-díjat is megkapta, de az elismerések ellenére folyamatosan csökkentették az ÁNE létszámát. „Képtelen és dilettáns utasításoknak nem bírtam behódolni. (...) Nem tudtam és nem is akartam politika megalkuvó lenni. Nem maradt más, gazdasági érvekkel bombáztak, mondván ennyi ember utaztatása megoldhatatlan, majd elindult a kórus módszeres sorvasztása. Előbb negyvenkettőre, majd harminchatra csökkentették a létszámot"- számolt be arról Csenki Imre, hogyan próbálták meg tönkretenni a Népi Együttest, ami mindezek ellenére Pekingtől Londonig, Leningrádtól Velencéig, Limától New Yorkig koncertezett. Az Együttes több, a művészeti vezető által jegyzett zenedarabot is bemutatott. Így kerültek műsorra Csenki Imre Cigánytáncok, Cigány dalok, Dudanóta, Négy magyar népdal, Népdalok Csíkból, Gyáva legény, Széki dalok, Patak parton című művei, feldolgozásai. A szerző alázattal nyúlt a cigány dallamokhoz, nem túlcirkalmazva a motívumokat. Pontosan tudta, meddig mehet el a hangszerelésében. A cigányzenekarokra jellemző sajátos puha hangzást. Mindösszesen a hegedű, terchegedű, cselló, brácsa, bőgő, furulya, klarinét, cimbalom és néha duda volt hangszerei listájában.
Mellőzötten
Hattyúdala egy kilencvennapos szovjet turné volt, 1957-ben, 18 városban 38 hangversenyt adtak. Mire hazaértek a zenészek, az ún. szocialista kulturális forradalom számára emészthetetlennek minősítették Csenki műsorpolitikáját. Ennek előzménye 1956 volt. „Én úgy keveredtem bele az akkori „ellenforradalomba", hogy Kodály Zrínyi szózatával egy időben bemutattam az ÁNE kórusával Szervánszky Endre Petőfi verseire írt vegyeskarait. (1. Kicsapott folyó. 2. A kutyák dala, 3. A bilincs.). Ezt követte a Mozart Requiem rádiófelvétele, melyet Aczél elvtárs az ellenforradalmárok emlékére kategorizált. A harmadik nacionalista tettem a nagy szovjet turné volt, 1957-ben. Itt egy március 15-i ünnepséget tartottunk magyar népdalokkal, kurucdalokkal, himnusszal és egy erdélyi fiú a székely himnuszt is elénekelte" —olvasható Csenki Imre memoárjai között, akit művészeti vezetőből karmesterré degradálták. Sem a vezetőségben nem maradhatott sem nem dirigálhatta a kórust, hanem Lantos (Reidl) Rezsőt, a KISZ Központi Kórusának karnagyát nevezték ki helyette, ő pedig átkerült a Magyar Rádió Kórusa vezetőjének, igaz állományban maradhatott az ÁNÉ –nál is.—Ezt követően alapvetően a komponálás töltötte ki a mindennapjait, —mondja unokája Szilasi Alex. — Operák, zenekari concerto, számtalan kórusmű született élete végig, 1998-ig. Különösen nagy gondot fordított emberi és szakmai kapcsolatainak ápolására. Egykori kórustagjai, általa felkarolt fiatal tehetségek szakmai fejlődését nagy odafigyeléssel követte és támogatta. Miután központi döntést követően tanári pozíciót sem kaphatott, budapesti belvárosi lakásában tartott „fogadóórákat", ahol a chicagoi konzervatórium igazgatójának, vagy a stuttgarti vagy Rádiókórus karnagyának ugyanolyan lelkesen adott szakmai instrukciót, mint a püspökladányi, táci (és sorolhatnám a végtelenségig) együttesek vezetőinek."
Csenki Imrének nem karrierjének derékba törése fájt, hanem, hogy az Állami Népi Együttes énekkara megszűnt. „Nagy kulturális kár származott, s végeredményben tönkretette életem egyik legnagyobb munkáját — mondta a Zeneszónak adott életút interjújában. — Jelmondatom mindvégig a Debreceni Kollégium falán olvasható felirat volt: Orando et laboro (imádkozzál és dolgozzál) maradt. Így bírtam ki öcsém és fiam tragikus halálát, civilként történt elhurcolásomat és hadifogságomat, a mellőzéseket.(...) Szeretném, ha az ország legalább megőrizné a létrehozott értékeket, a lemezeken hallható stílust és hangzást az utókornak. Az idő, úgy érzem igazolt – tehettem valamit a magyar kóruskultúráért, annak nemzetközi színvonalra emeléséért s a kortárs magyar szerzőkért. (...) Magam a továbbiakban komponálásnak és unokám, Szilasi Alex zongoraművészi pályájának sikeréért élek."
Szilasi Alex, Csenki Imre unokája
Az unoka meghálálta a bizalmat, aki így emlékszik vissza nagyszülőjére: „Zenei ismereteim alapjait, az állandó tanulás igényét, az előző korok értékeinek megőrzése és a mai korba való átültetés lehetőségének kiaknázását mind tőle kaptam, illetve otthonról hozom. Bátran és hittel indított a zenei pályára, nem szűnő meggyőződéssel, hogy amerre tartok az lesz helyes irány. Nem volt nehéz dolgom mert, minden szükséges útravalót megadott hozzá."
Kováts Annamária
Forrás: Gajdics Sándor: Örömet intő két kéz (Debreceni Református Kollégium Baráti Körének kiadása 1992)
Képek: Püspökladány Karacsy Ferenc Múzemának gyűjteményéből