Tenni kell azért, hogy boldogok legyünk, ehhez pedig mindig az első lépés a legnehezebb – állítja Osváth Richárd paralimpikon. A Református vagyok következő vendége egészségesen kezdte pályafutását, de egy sérülés után kerekesszékben kényszerült folytatni vívói karrierjét. Megpróbáltatásokkal teli időszak volt ez, amelyben egy cél lebegett előtte: bebizonyítani, mire is képes valójában. Ma már tisztán látja, milyen utat jelölt ki számára Isten, ahogyan azt is, hogyan szeretne segíteni sorstársain. A teljes műsor a cikk végén nézhető vissza.
Hogyan emlékszel vissza a gyökereidre?
Szatmárnémetiben nőttem fel, amiről nagyon jó emlékeim vannak. Felnőtt voltam, amikor Budapestre költöztem, de az otthonról kapott útmutatás akkor és most is elkísér. Olyan családban nőttem fel, ahol fontos a hit, ez pedig – úgy érzem – a gyerekkoromat is teljessé tette.
Mikor jelent meg a gondolkodásodban, hogy te egy határon túli magyar kisebbséghez tartozol?
Már gyerekkoromban tudtam, hogy Szatmárnémeti nem teljesen magyar lakta település, viszont a nyelvi ellentétek ellenére megtanultunk egymással élni. Az iskolában és a hittanórákon csak magyarul beszélgettünk, és ugyan tisztában voltunk azzal, hogy Romániában kisebbségnek számítunk, a helyi magyar közösségnek olyan formáló ereje volt, ami mindenkit megerősített.
Ha jól tudom, a sportolói karriered előtt lelkész szerettél volna lenni.
Minden szombaton ott voltam a hittanórákon, és a vasárnapi istentiszteletek sem maradtak ki az életemből. Ezeken az alkalmakon Korda Zoltán volt az igehirdető, akinek prédikációin keresztül folyamatosan éreztem Isten megszólító szavát. Idővel mégis úgy éreztem, hogy nincs meg bennem az a tehetség, amivel lelkipásztorként én is át tudnám adni ezt az érzést másoknak. Végül a vívás mellett döntöttem, de a hitemet ez nem befolyásolta.
Hogyan lettél sportoló?
Egy toborzás alkalmával próbálhattam ki a vívást. Az elején nem voltam nagyon aktív, de az akkori edzőm mégis látta bennem a tehetséget, erre pedig a szüleim figyelmét is felhívta. Ettől a ponttól nem számított, milyen az időjárás, nekem edzésre kellett járnom. Mostanra az edzés, a versenyig vezető út nagyon fontos lett számomra, talán még a versenyzésnél is jobban szeretem.
De jött egy olyan sérülés, ami mindent megváltoztatott.
Tíz éven keresztül vívtam versenyszerűen, akkor még teljesen egészségesen, aztán egy baleset miatt meg kellett műteni a térdemet. Ugyan ezután is folytattam a vívást, de egy újabb sérülés miatt már merev maradt a térdem, így azt abszolút nem tudom hajlítani. Kezdetben nagyon bíztam a teljes felépülésben, aztán szembesültem a valósággal, ami kettétörte az álmaimat.
Mi történt később?
Ahogy múlt a fájdalom, úgy kezdtem újratervezni az életem. Szatmárnémetiben van egy családi vállalkozásunk, egy fodrászat, ott dolgoztam, de nem voltam boldog. Tisztán emlékszem arra a novemberi estére, amikor közöltem édesanyámmal: nem hagyom veszni az álmaimat, mert a sport az életem, és vívni akarok. Végül hat év szünet és megannyi küzdelem után kerekesszékben folytattam a vívást.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg: